Könyvbe gyűjtötték az Ilkei család féltve őrzött leveleit
– Aki kalandregényre vagy háborús regényre számít, az tévúton jár. A vargyasi Ilkei család nemzedékről nemzedékre megőrzött 470 darab levelet, amelyek 1915-től 1918-ig keletkeztek. Egyfajta háromszögben történik a levelezés az itthon maradt család, a Galíciába kivezényelt 19 éves fiatalember és annak édesapja, illetve a Brassóban szolgáló vargyasi Soós Rebeka között. Ebben a háromszögben zajlik ez a gyönyörű levelezés, amelyből kiderül, hogy a család hogyan élte meg a fenti időszakot – fogalmaz a kötet kapcsán Benkő Levente történész. A levélfüzérből kirajzolódik a család története. A 470 első világháborús levelet Makkai-Ilkei Ildikó még harminchat levéllel egészítette ki, amelyet a család másik tagja, Ilkei Péter írt a második világháború idején, amikor a korábbi Galíciában, a jelenlegi Ukrajnában harcolt. – Az első világháborúban harcoló Ilkei Ferenc 1915-ben került a galíciai harctérre, ahol megsebesült, majd felgyógyulása után visszakerült Galíciába. 1918 tavaszán, csata során hunyt el, ám alig két héttel halálát követően bajtársait másik, nyugalmasabb helyszínre vezényelték át, így elmondható, tizenöt napon múlt Ilkei Ferenc élete – tette hozzá.
Makkai-Ilkei Ildikó, az elhunyt Ilkei Ferenc katona leszármazottja elmondta: családja két festett tulipános ládában őrizte az első világháborús leveleket. A járvány alatt sikerült ezeket részletesen átolvasnia, ez pedig valóságos időutazás volt számára, mivel megtudta, hogy dédapja és dédanyja hogyan bátorították egymást. Családja több használati tárgyat is megőrzött az első világháborús időszakból, amelyek Ilkei Ferenc hagyatékát képezik. Ezekből állt össze a családi emlékszoba és múzeum anyaga Benczéden, amelyet azóta berendeztek.
– Sok mindenről van szó ezekben a levelekben, apró részletességgel írnak mindenről, ami fontos számukra. A leveleket olvasva megelevenedik a régi ház, a kaszáló, ahova édesapám is szívesen járt – emlékezett Makkai-Ilkei Ildikó.
– A levelek segítségével vázolhatók azok a családi történetek, amelyek bemutatják hogyan élte meg egy vargyasi család a nagy háború kibontakozását, a veszteségeit. Hogyan élték meg az otthon maradottak az 1916-os kifosztást és az emberi veszteséget, hogyan élte a falu a hétköznapjait, amikor az igavonó állatokat elvitték vagy elrabolták, a férfiak távol voltak a falutól. Az etnográfia a nagy politikai eseményeket más szemszögből vizsgálja. Nem a koronás fők szerepét tanulmányozza, hanem néprajzi módszerekkel, gazdag forrásokkal bemutatja, hogy a család, a falu közössége hogyan élte meg a háború mindenféle borzalmát és veszteségeit – vélekedett Pozsony Ferenc etnográfus, nyugalmazott egyetemi oktató, aki szerint a gyűjtemény egyaránt szellemi és tárgyi hagyatéknak is tekinthető. Ugyanakkor a most megjelent könyv csapatmunka eredménye: a leveleket digitalizálták, időrendi sorrendbe helyezték, beolvasták a számítógépbe, fotókat válogattak, térképet készítettek Ilkei Ferenc első világháborús állomásairól stb.
– A Kriza János Társaság és a baróti Tortoma Könyvkiadó közös vállalkozásában jelent meg a könyv. A család folyamatosan értékelte a leveles anyagot, az ifjabbaknak Makkai-Ilkei Ildikó édesapja mesélt ezekről: esténként elővették, olvasgatták a gyerekeknek, unokáknak, igyekeztek továbbadni a családi történetet, amely beépült a legendáriumba. A kötet megjelenéséhez nemcsak etnográfiai tudás és módszertan, hanem a család jószándéka és anyagi támogatása is kellett – vélekedett Pozsony Ferenc.
– A hagyaték őrzése olyan számomra, mint a mindennapi kenyér, szükséglet. Nagy szerepe volt a hagyaték megőrzésében édesapámnak és a tőle kapott nevelésnek – válaszolta Makkai-Ilkei Ildikó leszármazott Benkő Levente történész azon kérdésére, hogyan sikerült megőrizni egy évszázadnál tovább a hagyatékot. Megtudtuk: nemcsak azok a levelek maradtak meg, amelyeket Ilkei Ferenc hazaküldött, hanem azok is, amelyeket a család írt Ilkei Ferencnek, aki 1917-ben féltve őrzött kincsként hozta haza a leveleket.
Makkai-Ilkei Ildikó kitért arra is, hogy Ilkei Ferenc mennyire helyesen és szépen írt. „Megkaptam a nékem küldött kedves jó kenyerüket és a szalonnát, amit igen nagyon szépen köszönök. Mindig elfér egy hazai kenyér, mert annak nincs itt a párja és nincs sehol se a világon által.” „Ne búsuljanak a cseppet sem, Isten legyen a gondviselőm, örvendjenek és rosszat ne is gondoljanak reám, álmomban mindig maguk között vagyok, és ez olyan jól esik” – olvasott fel néhány levélrészletet Makkai-Ilkei Ildikó.
Benkő Levente történész azon kérdésére, hogy a száz évvel ezelőtti írásmódot megőrizték-e a könyvben, mind Pozsony Ferenc etnográfus, szerkesztő, mind a szentendrei skanzen főigazgatója, Cseri Miklós elmondta: a betűhűséget alkalmazni kell az ilyen alkotásoknál.
– A hű szövegközlés híve vagyok. A levelek nemcsak a tartalmuk miatt fontosak, hanem a szóhasználat maga is korjelző, ezt hiba lenne stilizálni – vélekedett Cseri Miklós.
A könyv tartalmazza egy másik Ilkei-leszármazott, Péter leveleit is, aki a második világháború után Ukrajnában telepedett le és alapított családot. Egy beregszászi magyar révén az 1960-as években vette fel a kapcsolatot székelyföldi rokonaival, sőt 1965-ben haza is jött, hiszen „huszonannyi év távlatából, éjjel is megtalálom Vargyast” említette akkor családtagjainak Ilkei Péter.
Borítókép: Nagy Ákos
