Nemrég olvastam néhány érdekességet az áldozati felelősségről és az áldozattá válásról, ezt pedig megosztottam az egyik népszerű portálon is. Nagyon sok hozzászólás érkezett, ezekből pedig azt a következtetést vontam le, hogy sokak számára nem egyértelmű, mi a különbség az áldozati felelősség és az áldozathibáztatás között, ezért mélyebben beleástam magamat a témába, hogy megpróbáljak rávilágítani arra, miért fontos különbséget tenni a kettő között.

A kriminológia régóta foglalkozik többek között a bűnözői magatartással, valamint a bűnözés okaival, ugyanis ezek ismeretében sokszor megelőzhető lenne a bűntett, de akár a bűnözővé válás is. Utóbbi esetben fontos lenne már gyermekkortól odafigyelni bizonyos körülményekre; a bűnözői magatartás egészen fiatalon, akár gyermekkorban is elkezdődhet, ebben az esetben pedig egyáltalán nem biztos, hogy később újra helyes útra tud térni és felnőttként bűnözéstől mentes, szabálykövető életet tud élni. Na de miért válik egy gyermek fiatal bűnelkövetővé? A választ több tényező is befolyásolja.

A tudomány már régóta keresi arra a választ, mégis hogyan lehet bűnözővé válni? Egyes kutatások arra engednek következtetni, hogy a rossz gyerekkor lehet a felelős a későbbi bűnözésért, míg más tanulmányok szerint bizonyos mértékben a genetika is hibáztatható a súlyos vétkekért. Ha ez valóban így van, akkor maga a bűnöző is lehet valamilyen módon áldozat?

Érthető módon a bűnözést elsősorban a férfiakhoz kapcsoljuk, hiszen többnyire ők az elkövetők. Elfogadottabb, megszokottabb elmélet, hogy az erő, a dominancia fitogtatása révén ők azok, akik gyakrabban válnak törvényszegőkké. Csak ritkán gondolunk arra, hogy a gyengébbik nem is képes ugyanolyan kegyetlenséget elkövetni, mint egy férfi. Természetesen az okok és módszerek nagyban különböznek.

Életünk során rengeteg olyan emberrel érintkezünk, akiket soha nem ismerünk meg közelebbről, mégis kialakulhat bennünk jó vagy rossz benyomás róluk pusztán a külsőségek alapján. Amíg egyesek szimpatikusak, mások bizalmatlanságot, félelmet kelthetnek bennünk - és reménykedünk, hogy nem futunk össze egy sötét utcában a furcsa idegennel. Napjainkban ezeknek a benyomásoknak a személyes élményen, véleményen túl más jelentősége nincs, de voltak idők, amikor a tudomány eleve bűnözőnek feltételezte azokat az embereket, akik nem éppen megnyerő külsővel rendelkeztek.

Gyermekek ezrei tűnnek el világszerte, akikről soha nem hallani a médiában. Van azonban egy kislány, Madeleine McCann, akinek a nevét tizenhárom év után sem feledtük el. A szülők éveken át tartó küzdelme gyermekük megtalálásáért, az ügy rendkívüli bonyolultsága a kis Maddie története mind a mai napig az érdeklődés középpontjában tartja. A három éves kislány egy idilli nyaralóból tűnt el. A felderítés egy csomó biztosnak vélt nyomon haladt, amelyek azonban sehová sem vezettek.

Mi zajlódhat le egy olyan emberben, aki magát valamilyen felsőbbrendű hatalomnak gondolván, felhatalmazva érzi magát arra, hogy egy másik ember életét kegyetlenül kioltsa? Az indítékok sokfélék lehetnek: harag, féltékenység, nyereségvágy, felindulás és még lehetne sorolni. Azok az érzések viszont, amelyek a gyilkosság pillanataiban játszódnak le az elkövetőben, valami sokkal mélyebbek, titokzatosabbak, hátborzongatóbbak kell hogy legyenek. Van azonban még valami, ami ugyancsak félelmetesnek tűnhet, mégpedig az, hogy vannak olyan nők, akik éppen az olyan férfiak iránt éreznek vonzalmat, akik valamilyen kegyetlenséget követtek el. Ezt a jelenséget a szakirodalom hübrisztofíliának nevezi.

Emberek között élünk, ezért elkerülhetetlen, hogy valamilyen kapcsolat kialakuljon a körülöttünk élőkkel. Azt, hogy ezek a viszonyok hogyan alakulnak, sok minden meghatározhatja: az elveink, a körülmények, a minket ért jó vagy rossz hatások, és még lehetne sorolni. Mégis, úgy gondolom, talán a hozzáállás az, amin az emberek közötti kapcsolat múlik. A hozzáállás, amit mindenki saját elvei szerint választ, és ami sokat elárul arról, hogy milyen emberek vagyunk.

Ismert mondás, hogy az idő az elkövetőnek dolgozik. Jelen helyzetben nem csak az idő, hanem a koronavírus is, hiszen egyre világosabb, hogy a járványnak nem csak a fertőzöttek lesznek az áldozatai; a bezártság, a kijárási tilalom megnehezíti, hogy egyes bűncselekményekre időben fény derüljön, vagy hogy megakadályozhatóak legyenek. A jelenlegi helyzet kiszolgáltatottabbá tesz bennünket, mint ahogyan azt gondolnánk; az otthonmaradás, az összezártság nem mindenkinek a családdal kellemesen eltöltött pillanatokat jelenti, sokaknak állandó félelemmel, bántalmazással kell szembenézniük ez idő alatt.

Senkinek sem ismeretlen az a szörnyűség, ami a 15 éves Alexandrával történt. A tragédia óta nem volt olyan nap, hogy ne olvashassunk óránként fejleményeket az üggyel vagy a „rendszerben” történő változásokkal kapcsolatban, amit ez az eset maga után vont. Én is kíváncsi voltam a fejleményekre, olvasgattam a híreket, az emberek reakcióit, hozzászólásait. A döntő pillanat, amikor elhatároztam, hogy megosztom az esettel kapcsolatos véleményem, talán az volt, amikor bejelentették, hogy menesztették az oktatási minisztert az áldozathibáztató kijelentése miatt.

Döntő házként fogadta el április 25-én a képviselőház plénuma azt a törvényjavaslatot, amelynek értelmében az öt évnél kevesebb szabadságvesztésre ítéltek – bizonyos feltételek teljesülése esetén - lakóhelyükön, vagy hétvégenként tölthetik le börtönbüntetésük nagy részét belügyi alkalmazottak felügyelete alatt, elektronikus karkötővel vagy anélkül. Vagy úgynvezett vegyes rendszerben: hét közben lakóhelyükön, szombaton és vasárnap külön erre a célra létesített központokban vagy börtönben, azaz részben lakóhelyükön, részben közmunkával. A módosítás visszhangja nem maradt el, azóta is számos tüntetést szerveztek országszerte, sokak szerint a törvénymódosítás egyetlen célja a korrupciós bűnözők ,,megmentése''. A tervezetet előterjesztő Nemzeti Liberális Párt (PNL) az Alkotmánybírósághoz fordult. Arról, hogy miért van szüksége az országnak egy ilyen törvénymódosításra, Ambrus Izabellát, az RMDSZ Brassó megyei képviselőjét kérdeztük.

Újraindulásának 25 éves évfordulóját ünnepelte május 11–13 között a 461 éve alapított János Zsigmond Unitárius Kollégium, ebből az alkalomból az iskola alumni találkozót hirdetett. Az elmúlt negyedszázadról Solymosi Zsolt vallástanárral, a JZSUK aligazgatójával beszélgettünk.