Öt deka türelem, egy adag formára vágott fa, egy kiló epoxigyanta, színes festék és jó sok kézügyesség – ez Rebeka receptje a kombinált, időigényes technikához, amiben az egykor fudri lány megtalálta önmagát. Gyerekkorában így hasonlították őt türelmes öccséhez, művészként mégis hosszadalmas technikával alkot, mintsem olyannal, ami szapora, de közismert. Most együtt kávézunk Csíkszereda egyik hangulatos kis pubjában, ahol arról mesél, hogy ő nem is akart ékszereket készíteni, mert úgy gondolta, hogy azt bárki tud. Aztán mégis igény mutatkozott a művészetére, de akkor elkezdett kételkedni a kartonékszerei minőségében, majd az epoxigyanta különlegességében, mígnem a Kolozsvári Magyar Napokon egy idős bácsi így szólt a standjánál: „Nem hittem volna, hogy lehet még újat mutatni a vásáron”. Ma már Erdély-szerte rácsodálkoznak az ékszereire: „Ilyen nagy és ilyen könnyű? Mi a technikád?”

Sosem láttunk ennyit egy helyen, ennyi színben, méretben. Amerre nézel, mindenhol darabka: vágva, varrva, valamire formázva. Odáig vagyunk az illatáért úgy, ahogy mások a motorolajért vagy a papírért rajonganak. Erős, karakteres, mint maga az anyag. Biztosan nem varrogathatod csak úgy kedvedre, gondolom, de elém kerül egy szabásminta, aztán még egy, és nagyon úgy tűnik, hogy ebben a csíkszeredai műhelyben ugyanúgy dolgoznak a bőrrel, mint bármilyen más anyaggal. Hátizsákot, pénztárcákat, övtáskákat, különleges kérésre bicskatartót készítenek. Az egész egy hangszerhuzattal kezdődött, éppen amikor beköszöntött a pandémia. Barabás Szabi arról mesél, hogy akkoriban volt igazán idő kreativitásra, kísérletezésre, amit a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szerzett tudása alapozott meg. Ott tanították meg arra, hogy akkor jár jó úton, ha az emberek felismerik a terméket, amit ő készített, logó ide vagy oda.

Enci és férje több mint két évtizeddel ezelőtt költöztek marosújvári lakásukba úgy, hogy semmijük sem volt, amivel berendezhették volna. Arról mesélnek, hogy az első dekorációjuk egy turkálóból vásárolt képráma volt, a vásznára sárga anyagból kivágott napot ragasztottak. Akkoriban a semmiből próbáltak kihozni valamit, mígnem leküzdhetetlenné vált a késztetés az ósdi tárgyak, kacatok megmentésére, mára pedig ez a törekvés kedves kis vállalkozássá nőtte ki magát. Na meg egy olyan lakássá, ahol könnyedén becsap mondjuk a kandalló, ami végülis nem egyéb, mint pusztán polisztirénből és fából összeállított dekoráció. Kellemest a hasznossal, vagy érdekest az izgalmassal? Mindent is, ha kézműveskedésről van szó! S ha egyszer Horváth Emerencia lakásában fogadnak, az maga az időutazás. Három szobányi mesebeli világ, különös életstílus, és egy történet arról, hogyan lehet egy vintage stílusú lakást a semmiből összebarkácsolni.

2022 januárjában kerestem fel először Gergely Katát, mire ő időt kért tőlem, hogy igazi kis munkatérben fogadhasson beszélgetni. Alig két hónap alatt váltotta le konyháját egy hangulatos kis műhelyre, ahol arról mesél, hogy sosem volt nagy gyertyakedvelő, az igény arra, hogy az ember valamit kreatívkodjon, alkosson, az anyag szeretete, formálása, a kísérletezés iránti vágy vezetett oda, hogy ma gyertyákat készít. Mint meséli, az új illatokkal, anyagokkal együtt önmagát fedezi fel, korábban például nem tudott kapcsolódni a növényekhez, ám ma már minden apró kis csodára felfigyel. Új munkaterében egyszerűen csak jó lenni, órákig lehetne csak ülni és kóstolgatni a friss, kellemes illatokat. Hogyan képzeljék el? Egy kis citrust vaníliával és kókusszal fűszerezve. Talán van egy kis teafa, meg narancs, ez pedig biztos bőr. Az nagyon kellemes, de mi az? Ezt egy picit közelebb tehetem?

Csak nézem ezt a fiatal lányt, és arra gondolok, hogy senki mástól nem hangzana annyira hitelesen, hogy nyitni kéne a világra, mint tőle, aki saját lemezékszereivel és kazettatáskájával járkál Kolozsvár utcáin. Lakásában lemezlejátszó, gitárpengetős óra, és egy rakás bakelitlemez mindenféle formában újraalkotva. A kanapé tele furcsaságokkal, az egész készlet együtt még izgalmasabb, azt sem tudom mihez nyúljak elsőként. Kedvencem egy kazettatokból származó szalagból készült fülbevaló, valósággal rajongok érte, s talán még inkább az ötletért. A polcokon, falakon itt-ott egy dísz vagy hatalmas fülbevalókészlet. Lehet, hogy magam is lecserélhetném a családi szabályokat és a borivó tízparancsolatát valami sokkal menőbbre? Réka egész biztosan azt mondaná, mielőbb, sőt azt is, hogy a padló kissé unalmas, igazán befedhetnénk söröskupakokkal. Végülis...

Január vége van, Válaszúton járunk, Mária és Laci verandás házában. Egy igen stílusos kályhában hangosan ropog a tűz, nekünk pedig van szerencsénk mellette melegedni. Körülöttünk faragott bútor és kézzel festett ablak, ki nem találná az ember, hogy művészek laknak itt – olyanok, akik két kézzel teszik jobb hellyé a világot. Batikolnak, villából készítenek karkötőt, kanálnyélből nyakláncot, miközben bebizonyítják, hogy a kézművesség életstílus: szeretni kell, beleadni apait-anyait, és akkor néha megengedheti magának az ember, hogy szerdán letegye az ecsetet, a forrasztót és elmenjen horgászni. Ugyanakkor van, hogy szombatokat töltenek el a műhelyben, amelynek egyik sarkában Mária kézzel festett táskái, kendői készülnek, a másikban pedig Laci keze alatt eljegyzési gyűrű formálódik. Arról mesélnek, jó nagy adag önfegyelem és kitartás eredménye, hogy így dolgozhatnak, a járvány előtt azonban sokan rácsodálkoztak: lehet így élni?

Azt nem tudom, hogy régen valóban minden jobb volt-e vagy sem, de az biztos, hogy néhány évvel, talán évtizeddel ezelőtt a gyermek hamarabb vett a kezébe tűt és cérnát, mint ma. Ez nem ejnye-bejnye akar lenni, nálunk is varrtak otthon, ma mégis én vagyok az újságíró és tervező közül az, aki kérdez. Szemben Patríciával, aki gyerekként órákig képes volt figyelni varrogató nagymamáját vagy szabómester nagytatáját. Ma már egészen biztos abban, hogy az embernek hajlama is kell hogy legyen rá, de nem tagadja, hogy a nagyszülőknél töltött nyarak mégiscsak formálták őt, megalapozták a lelkesedését a kreatív szakma iránt. Kolozsvári műhelyében – ahol saját termékei vesznek körül minket, rengeteg szín és anyag – arról mesél, hogy ma már nemcsak munkaidőben varr, szabadidejét is anyagok, minták, cérnák körében tölti: ilyenkor tervezi meg saját ruháit ilyen-olyan eseményekre. Én meg csak arra gondolok: ez ám a szenvedély.

Erdőszéli ház, hatalmas kert, fák, lakókocsi, egy adag komposzt, és tyúkok az udvaron. A hideg évszak ellenére élénk madárcsivitelés fogad, és életemben először figyelhetek meg egészen közelről fakopáncsot. Egy biztos, gondolom: itt rossz ember nem élhet. „Nyáron sokkal szebb” – fogad Orsi, pedig lerí rólam, hogy amúgy is teljesen odáig vagyok az otthonáért. Családjával öt éve költöztek közelebb a természethez, Kolozsvárról Tordaszentlászlóra. Mindaddig nem éltek falun, nem ismerték annak velejáróit, de megtalálták a módját annak, hogyan lehet stílusosan közelebb kerülni a zöldhöz. Az öt év alatt lovas vállalkozással próbálkoztak, több száz madárnak teremtettek menedéket, részt vettek vendégfogadós projektekben, majd Orsi saját készítésű kézműves ruhákkal kezdte öltöztetni kisfiát, Samut, és ebből mára saját kisvállalkozás lett, a Lilibug. Apró tetőtéri dolgozójában beszélgetünk életről, kézművességről és a bárányzsebről.

Tari Zsófia 1986-ban született a magyarországi Gyöngyösön. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Animáció szakán diplomázott Budapesten, majd a Cartoon Network kreatív igazgatójával való levélváltás után kiköltözött Londonba, hogy a királyok városában a szakmájának élhessen. Amikor úgy érezte, kezd elszakadni anyanyelvétől, Zsófi megmutatta a magyar nyelv szépségeit a világnak: kitett magából valamit, megosztotta másokkal egy-, olykor többsoros verseit, amelyeket addig notebookjában őrzött. Ezeket 2016-ban Egysorosok néven kezdte publikálni Instagramon, az oldala azóta több mint húszezer követőt számlál. Két angol nyelvű verse idén bekerült a legjobb Insta-költők könyvébe Londonban, és megjelent első minikötete is a 33 legjobb Egysorossal. Életéről, motivációiról, költészetről beszélgettünk.

1990-et írunk, a kazetták és a Brick Game fénykorában járunk. A médiát illetően a tévé és a rádió uralkodik, mígnem egy igen jelentős áttörés történik: elterjed a globális számítógépes hálózat, a korai internet felturbózott, továbbgondolt változata.

„Ha megérem, drága unokám, ha megérem....” — mondja ő, és kézfejét az enyémre helyezi. Dolgos kezek ezek, sebekkel és karcokkal, amelyek történeteket tudnának mesélni.

Legyél objektív, legyél független, legyél érthető és jóhiszemű. Legyél tájékozott, érdekelt, sokszínű, határozott és meggyőző, de az csak észrevétlenül. Legyél kultúra- és sportkedvelő. Írj véleményt.