Vagy mindez együtt?

Talán igen. Hiszen ezek olyan kérdések, amelyekre mindenki megadhatja saját, testreszabott válaszát, de akár „kombinált” válaszlehetőség is létezhet. Attól függően, hogy kinek mit jelent Henrik Ibsen Hedda Gabler című darabja. Mert az bizonyos, hogy napjainkban ezt a drámát már nem lehet úgy színre vinni, úgy értelmezni, mint megírásakor, illetve az azóta eltelt idők során. Ha pedig a folyton változó időben ma is érvényes jelentéseket–válaszokat tudunk találni egy-egy darab esetében, akkor minden bizonnyal érdemes előkotorni a drámairodalom mély rejtekeiből.

Erre gondolhatott Andrei Şerban rendező is, amikor eldöntötte: a 2008-ban megrendezett Ványa bácsi, a 2010-ben színre vitt Suttogások és sikolyokután, ebben az évadban a Hedda Gablert képzeli színpadra a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, ezzel pedig egyfajta trilógiát tudhat maga mögött, olyan „hármas oltárt”, amely valamiképpen a Nőt állítja reflektorfénybe. A Csehov–Bergman–Ibsen (vagy inkább Andrei Şerban?) által látott–láttatott Nőt, akinek „fejlődéstörténete” – visszaidézve ezeket az előadásokat – nem igazán hízelgő a női nem számára. Persze nem feledkezhetünk meg az őket körülvevő férfiakról sem, hiszen ezek a nők általuk–mellettük–miattuk változtak azzá, amivé.

Bogdán Zsolt, Hatházi András, Kézdi Imola

Kicsoda tehát Hedda Gabler, és miért ilyen? Nem tudnék konkrét választ adni, bármennyire is igyekeznék. Csak azt tudom, hogy Kézdi Imola szerepfelfogása, rendkívül érzékeny, minden részletében kimunkált színészi játéka képes felvetni a nézőben mindezeket a kérdéseket, ez pedig azt jelenti, hogy nagyon komplex, átgondolt, kiemelkedő alakítást látunk.

Mindehhez persze remek partnerei vannak. Kezdjük rögtön a férjével, a Jörgen Tesmant megtestesítő Bogdán Zsolttal. Igaz ugyan, hogy máris ellentmondásba keveredek, ugyanis egy zárójel erejéig muszáj kitérnem arra a félelmemre, amely egy ideig hatalmába kerített: az tudniillik, hogy ez a nagyszerű színész mintha önismétlésbe ragadt volna, az első tíz-tizenöt percben ugyanazokat az eddig jól bevált gesztusokat–játékokat láttam, mint néhány korábbi előadásban (Például Jákobi és Lájdentál, vagy a frissen bemutatott Übü király). Aztán ahogy haladt előre a produkció, úgy vált mind érdekesebbé, színesebbé, és nagyon élvezhetővé a játéka. Bogdán Zsolt képes volt szinte egyik percről a másikra váltani, megmutatva Jörgen Tesman gyámoltalanságát, csetlő-botló tehetetlenségét, hangsúlyozva a nagynénik által nevelt „örökgyerek” kicsinyes, felnőni képtelen mivoltát, aki ráadásul szakmai szempontból is a középszer sorait gyarapítja. A nénik által babusgatott–elkényeztetett Tesman minősíthetetlen módon kiborul, ha nem úgy viselkednek vele, ahogy elvárja, olyan hisztérikusan reagál Hedda egy kijelentésére, hogy az felér egy „női műhisztivel”, aztán szinte másodpercek alatt lenyugszik, mintha valamiféle, pszichológus által tanácsolt kezelést alkalmazna saját magán. Pillanatok alatt alkalmazkodik Hedda hangulatváltásaihoz, de ugyanolyan gyorsan képes „behelyettesíteni” őt. Hedda halála nem jelent semmiféle veszteséget számára, hiszen helyét már betöltötte az áldozatkész Elvstedné.

Központi alaknak számít a darabban Brack bíró (Hatházi András) is, aki megpróbál úgy beférkőzni az újdonsült házaspár kegyeibe, hogy az mindenkinek hasznos legyen, elvei szerint ugyanis egy jól működő háromszög aranyat ér. Ez bizonyára barátjának, Tesmannak is ugyanúgy megfelelne, már csak Heddát kellene meggyőzni, és teljes lenne a siker. Brack nem riad vissza semmiféle eszköztől, előbb csak finoman akarja rávezetni Heddát ennek a játéknak az elfogadására, aztán már zsarol, lefizet, finoman fenyeget, bírói „körmönfontságait” úgy tárja elénk, hogy csak percekkel később jövünk rá a csalafintaságra. Hatházi András remek Brack, nagyon szépen építi fel a szerepet, vigyázva arra, hogy csak néha merüljön fel bennünk a viszolygás az ilyenfajta figuráktól.

Pethő Anikó és Kézdi Imola

Két Elvstednével találkozhatunk a szereposztásban: Györgyjakab Enikő és Pethő Anikó alakításában láthatjuk azt a figurát, aki bármennyire is elszürkül Hedda mellett, mégis „megoldandó feladatnak” számít a főhősnő számára. A vele való párviadalban Hedda bevet minden alattomos női eszközt, hogy fölé kerekedjen. Az áldozatkész Elvstedné persze ezeket szinte nem is érzékeli, fél tőle, kissé butuska mivolta kitűnő terep Hedda számára, kettejük jeleneteiben türemkedik ki leginkább énjének minden árnyoldala. Bár más-más eszközökkel, de mindkét színésznő jól építi fel a szerepet, szép munkát végeznek.

Szűcs Ervin Eljert Lövborg szerepében meggyőző, kissé ugyan nehezen „indul be”, ez azonban feltehetően az általa játszott figura visszafogottságának is köszönhető, hiszen Lövborg nagyon jól tudja, veszélyes játéknak számít a Heddával való újratalálkozása. Az előadás második felében azonban Szűcs Ervin felszabadul minden gátlás alól, és remek Lövborggal ajándékoz meg bennünket.

Megemlíteném a nagynénit, Juliane Tesmant játszó Varga Csillát (aki Mademoiselle Diana szerepében is „felcsillan” néhány perc erejéig), és a Bertét alakító Csutak Rékát is, mindketten jól illeszkednek be ebbe a remek színészi munkát felmutató előadásba.

Bevallom azonban, hogy mindezek ellenére némi fenntartással kezelem ezt a produkciót. Valami miatt úgy érzem, hogy Andrei Şerban nem tudja levetkőzni az amerikai szuperprodukciókra jellemző felületességet, mintha ebbe az általa tragikomikusnak értelmezett darabba (ami persze egyáltalán nem baj) bele akarta volna csempészni a hollywoodi szemléletet is: elkápráztatni a nézőt mindenáron.