Évek óta azt halljuk, hogy nem születik elég gyermek. Évek óta szembesülünk a népességfogyással, ismerjük a statisztikákat. Tudjuk, hány iskolát, óvodát zártak be, vontak össze. Ez az érem egyik oldala. A másik oldal szerint gyakorlatilag a két évre terjedő gyermeknevelési szabadság sem elegendő, hiszen állami óvodákba a gyermekeket csak hároméves korukban veszik fel, tehát a családnak van bő egy éve arra, hogy fogalma ne legyen róla, mit kezdjen addig a picivel. Lássuk, milyen alternatívák lennének egy kétéves csöppség számára, amikor az édesanyja visszatér a munkahelyére. Bölcsőde. Kolozsváron működnek román bölcsődék, no persze nem elegendő, de egy kis protekcióval megoldható, hogy bekerüljön a gyerek. Néhány ilyen helyen állítólag dolgoznak magyar dadák is, de ez az információ nem bizonyítható, mert az illetők nem beszélnek magyarul a kicsikkel. Anyanyelvi nevelésről tehát ebben az esetben szó sem lehet. Van azonban másik választási lehetőség is: magyar bölcsődék, magánintézményekben, jó pénzért. Az anya havi keresetét gyakorlatilag ki is fizetheti, de ha ez a megoldás nem tetszik neki, akkor ugyanazt az összeget odaadhatja egy néninek, aki vállalja, hogy eltölt a gyermek mellett napi nyolc órát. Az eredmény minden esetben ugyanaz: egyéves kicsinyünket valaki más neveli, holott ez a mi feladatunk.

Nem csak gazdasági válságot élünk. Évek óta hatalmas érzelmi, lelki és értékválságokkal szembesülnek a családok. Dagadnak a válási statisztikák, a házasság már nem érték. Problémamegoldó és tűrőképességünk csökkent, a krízishelyzetekre meneküléssel, takargatással reagálunk, megoldás helyett a probléma erőszakos megszüntetését választjuk. Gyermekeink ezt a mintát látják, ebben nőnek fel. Bennem felmerül a kérdés: hogyan tudunk lelkileg egészséges generációt nevelni, ha elveszik tőlünk az első két, létfontosságú év lehetőségét?! Mert mi történik a babával az első két évben? Szinte semmi: eszik, alszik, játszik. Ebben a sok semmiben azonban megkezdődik a szocializációs folyamat. Az alapvető biztonságérzet és önbizalom kifejlődéséhez elengedhetetlen az édesanyával való szoros közelség, és erre sok esetben még a két év sem elegendő. Az egészségügyi világszervezet ma már a minél hosszasabb (akár éveken át is tartó) anyatejes táplálást szorgalmazza, ez azonban bajosan működhet, ha egy anya alig néhány hónap csecsemőgondozás után visszatér a munkahelyére.

Milyenek lesznek a fiatal felnőttek a következő évtizedekben? Olyanok, mint a mostani 30-as, 40-es generáció, akik bölcsődékben nevelkedtek? Vajon véletlen egybeesés, hogy ennek a generációnak a tagjai egyre frusztráltabbak, egyre kevésbé tudnak és mernek felelősséget (családot, gyermeket) vállalni?

Lássuk be, mi anyák, eddig sem kaptunk túl sok támogatást gyermekeink nevelésében. A feladat elsősorban ránk hárult, sok esetben még saját környezetünk sem viszonyul hozzánk megértő módon. S miközben politikusaink felelősségünket hangoztatják abban, hogy kihal-e nemzetünk, elveszik tőlünk annak a lehetőségét, hogy testileg-lelkileg egészséges nemzedéket nevelhessünk fel. Nem tudom, hogyan képzelik ennek az agyament intézkedésnek az utóéletét, milyen intézményépítésben gondolkodnak a következmények kezelésére, és gazdaságilag felkészültek-e a következő időszakra. Abban azonban biztos vagyok, hogy mentálisan senki sincs felkészülve az értékválság fokozódására, amely, sajnos, ilyen körülmények között elkerülhetetlen.