Andrej Bolkonszkij lengyel földön állomásozó hadtest parancsnoka. Kérelmező járul elébe, utána egy lengyel paraszt, akinek leányát a hozzá beszállásolt orosz tiszt elcsábította és teherbe ejtette. Bolkonszkij megkérdezi, milyen kártérítésre tart igényt, mire a lengyel azt válaszolja: nem kártérítést vár, hanem mást. Azt, hogy az orosz tiszt vegye feleségül a leányát. Bolkonszkij egy percig habozik, majd dönt: helyes, ez fog történni. És Kuragin hercegnek feleségül kell vennie a lengyel parasztlányt.
Történik pedig mindez 1810 táján. Vessük össze a jugoszláv háborúban történtekkel, ahol ezerszám erőszakolták meg az ellenség táborába tartozó nőket. Azokat a férfiakat a megszégyenítés, a megcsúfolás, a bosszú vágya hajtotta. A filmbeli jelenet szerint Tolsztoj a katonai becsület olyan fokú tudatát tulajdonítja regényhősének, amely éles ellentétben áll a későbbi hadfiak viselkedésével, különösen háborús konfliktusok idején.
Ezzel a jelenettel azonban van egy kis baj. Éspedig az, hogy nem szerepel a Háború és békében. A regény 5. részének 11. fejezetében ezt olvassuk: „Beszélték, hogy Kuragin szerelmi kalandba keveredett több moszkvai hölggyel, és a bálokon csakugyan udvarolt egynéhánynak. De lányokhoz, különösen pedig gazdag mennyasszonynak valókhoz, akik jobbadán mind csúnyák voltak, nem közeledett, annál is kevésbé, mert Anatole – bár a legbizalmasabb barátain kívül ezt nem tudta senki – két évvel ezelőtt már megházasodott. Két évvel ezelőtt, amikor az ezrede Lengyelországban állomásozott, egy kisvagyonú lengyel földbirtokos rászorította Anatole-t, hogy feleségül vegye a lányát”.
Csakugyan van tehát házasság, de a részleteit Tolsztoj homályban hagyta. Vagyis az eseményt nem kapcsolta Andrej herceg jelleméhez. Ami azt jelenti, hogy a film rendezője (forgatókönyvírója) a regényíró feje fölött megkomponált – kitalált – egy jelenetet. Dramaturgiailag hatásos jelenetet, mert indokolja Kuragin bosszúálló indulatát Andrejjel szemben (rövidesen megpróbálja elcsábítani Natasát). Politikai mondanivalója is helyeselhető: a tisztek nem engedhetnek meg maguknak akármit a helybéli lakossággal szemben. Ami viszont az irodalmi szöveggel szembeni tiszteletet illeti, az eljárás fölöttébb vitatható.
*
Az elmúlt hetekben filmszínházaink is vetítették Michael Moore: Szerelmem, kapitalizmus című filmjét. Színtiszta politikai publicisztika. Ihletője az Egyesült Államokból három éve kiindult pénzügyi válság, amely azóta az egész világon végigsöpört. Érezni, hogy a szerző elsősorban az amerikai nézőket kívánja megszólítani – a képsorok, az érvrendszer őket célozzák meg, az ő gondolkodásukra próbálnak hatni. Ezért kap központi helyet a filmben a kilakoltatás, az otthon elvesztése – tíz- és százezrek keserű tapasztalata a válság kezdete óta. Ugyanez indokolja egyházi személyek szerepeltetését is, akiktől a szerző arra kér választ, hogy egyezik-e a kapitalizmus a Biblia szellemével. Ami pedig a film kemény, valóban politikai mondanivalóját illeti, az röviden úgy foglalható össze: a válságot a mind nagyobb profitra törekvő bankok felelőtlen viselkedése idézte elő, a pénzügyi szektor pedig akkora befolyást tud gyakorolni a politikai osztályra, hogy a központi adminisztráció végül kénytelen volt példátlanul nagy összeggel a bankok segítségére sietni, vagyis az adófizetőknek okozott kárt az adófizetők pénzével orvosolni.
Erős rendszer-kritika, de a rendszer határai között mozogva. Filozófiája körülbelül ez: így nem mehet tovább, ennek véget kell vetni. Arra azonban a szerzőnek nincs válasza, hogy ki és hogyan tudja ezt véghezvinni.
Talán ezért van az, hogy a film lázító, de egyben humoros-szatirikus is. Egyik legjobb jelenete: Moore színes szalaggal körbekeríti az egyik bank épületét, majd hangosbeszélőn felszólítja az odabent tartózkodókat, hogy jöjjenek ki, mivel le vannak tartóztatva. A látvány mulatságos, ötleteket adhat a nézőknek, de ettől még nem változik semmi, az élet változatlanul megy tovább.
