– A BBTE földrajz karának magyar tagozata által szervezett terepgyakorlatok és egyéb jellegű útjai révén több európai országba látogatott el. Hogy látja, melyek azok a tényezők, amelyek megakadályozzák a különböző kultúrák egymáshoz közeledését?

– Többnyire azokon a területeken forog veszélyben a kultúrák közeledésének lehetősége, ahol a történelmi előzmények egy máig ható, előnytelen társadalmi keretet biztosítanak, az együttélést és együttgondolkodást gátolják. A negatív történelmi tényezőket vélhetőleg sikerül előbb-utóbb kiküszöbölni. Az egymás mellett élő kultúrák kölcsönösen hatnak egymásra, és abban az esetben, ha nem létezik külső, asszimiláló beavatkozás, úgy minden egyes népcsoport – erre érzékeny és ezért felelősséget vállaló értelmiségi rétege révén – el tudja dönteni: hol van az a bizonyos határvonal, amely képes megelőzni az egymásba olvadást, amely egyúttal kultúrájukat is veszélyeztetné. Hollandiában és a skandináv országokban érezhető leginkább a liberális viszonyulás a másik kultúrához, európai viszonylatban a tolerancia tekintetében ők jutottak el legmesszebb.

– Nem mindenhol ilyen rózsás a helyzet…

– Az asszimiláció kérdésében megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint amennyiben a népcsoportokat nem teszik ki külső agresszív támadásoknak, akár a spontán asszimiláció esélye is fennállhat. Bár nem értek egyet teljes mértékben az előbbi megállapítással, úgy gondolom, az önfeladásos állapot sehol sem tudatos, a kisebbségbe került népcsoportok továbbra is tudatosan őrzik, és igyekeznek megtartani etnikai, kulturális identitásukat. A tolerancián alapuló és a felvilágosult megközelítéseket szem előtt tartó többségi nemzetek esetében harmonikusnak mondható a kisebbség-többség viszonya (finnországi svédek, dél-tiroli németek, katalán–spanyol együttélés Spanyolországban). A Svájci Államszövetséget föderalisztikus elvek mentén, külső körülmények ráhatása nélkül hozták létre, ennek a fajta berendezkedésnek pedig már-már szöges ellentéte Belgium, ahol napjainkra igencsak elmérgesedtek a vallon–flamand ellentétek, veszélyeztetve az állam egységét.

– Melyik volt az a modell, amely leginkább életképesnek és működőképesnek tűnt az ön számára két teljesen más kultúra egymás melletti békés létezése tekintetében?

– Bár korántsem nevezhető hibátlannak a németországi együttélési modell az őshonos német lakosság és a többségében török vendégmunkások csoportja között, a törökök mégis sokkal inkább integráltak, mint például a Franciaországban élő maghrebi eredetű muzulmán kisebbég. Mind Németország, mind pedig Franciaország jó példája az európai multikulturalizmusnak, olyan jellegű összecsapásokba torkolló társadalmi megmozdulásra azonban, mint amilyenre a muzulmán közösségek és a francia rendőrök között 2005 őszén Franciaországban sor került, Németországban még soha nem volt példa. Ilyen jellegű indulatokat én a jóval erőteljesebben integrált németországi török közösség körében nem is tudok elképzelni: ez leginkább a kulturális- és politikai pluralizmushoz egyaránt hozzászokott, kultúrnemzet szintjén gondolkodó Németország viszonyulásával, a bőkezűbb szociálpolitikával, munkahelyi és társadalmi integrációval magyarázható. A törökök és az európai népek között korábban is létezett kapcsolat is befolyásolta, hogy a törökök inkább otthonra találtak Németországban, mint az arab muzulmánok Franciaországban.

– Mit tapasztalt a mindennapok szintjén?

– Bár a német–török együttélés a mindennapok szintjén is több kívánnivalót hagy még maga után, asszimilációs veszély nem áll fenn a törökök integrációjával kapcsolatban. Nem szeretnék idilli képet festeni azonban az ottani helyzetről, bár toleráns, konfliktusmentes együttélésről beszélhetünk. Ottjártamkor többször is az volt az érzésem, hogy a német többség inkább megtűri a törököket, vagy inkább kényszerhelyzetként élik meg a törökök jelenlétét, mivel a meglehetősen lealacsonyított munkakörök betöltését – olcsón – rájuk bízhatják.

– Magyarország kivételével a világ szinte minden pontján kisebbségben él a magyar közösség. Hogy látja, mennyiben tér el a magyarok más népcsoportokhoz való viszonyulása a különböző országokban?

– A történelem során többnyire csak azok a közösségek maradtak meg, amelyek idegen országban élve – természetesen az ottani kulturális közeghez adaptálódva és mindennapi egzisztenciájukat megteremtve –, ha szükséges volt, „fogcsikorgatva is” ragaszkodtak eredeti identitásukhoz. Ez a helyzet áll fenn a nem Magyarországon élő magyar közösségek esetében is, akik még több ezer mérföldnyi távolságra is, több generáció óta őrzik magyar identitásukat. Ők azonban a kisebbszámú kivétel.

Van egy másik réteg is, amelyet többnyire az angolszász országokban élők alkotnak: ezek a személyek már több generáció óta asszimilálódtak, és csak jó esetben vannak tudatában magyar származásuknak. Az ő esetükben már az is pozitívum, ha érdeklődnek a gyökereik iránt, igyekeznek felkutatni magyar kötődéseiket. Számos pozitív példát említhetnénk azonban ezzel a réteggel kapcsolatban: ilyen Tony Curtis, aki büszkén vállalja magyarságát, sőt, az Egyesült Államokban is hozzájárult a magyar országimázs népszerűsítéséhez, vagy akár Alanis Morisette, aki nagy előszeretettel beszél Budapesten élő nagymamájáról.

– Sokan sokféleképpen próbálták meghatározni a magyarság leginkább lényegretörő jellemzőjét. Babits így fogalmaz: „Realisztikus, józan nép vagyunk, s ugyanakkor egy platonikus jogrend őrzői és eszmei bennlakói. Harcos és a harcok „éthoszában” megedzett nép, s nemzeti létünket mégis mindig a harcok feladása s a bölcs politikai megalkuvás által biztosítjuk és visszük tovább. Szellemünk szemlélődő, közömbös és kétellyel teli, s mindazonáltal igazi politikus nép a magyar”! (A magyar jellemről) Hogy látja, ebben a tekintetben milyenek vagyunk mi, magyarok?

– Optimista vagyok, szerintem a magyar nép egyedülállóan intelligens és innovatív közösség. A 13 Nobel-díj – még akkor is, ha azokat nem Magyarország színeiben, de alapvetően magyar kulturális indíttatásból és magyar oktatási intézmények hozzájárulásával szerezték – önmagáért beszél. Úgy gondolom, mind Magyarország, mind pedig az Egyesült Államok szobrot állíthatna a Fasori Gimnázium Rácz tanár úrának, annak a fizikatanárnak, aki több magyar Nobel-díjas első lépéseit egyengette a természettudományok terén.

– Kijelenthetjük tehát, hogy amennyiben az összmagyarságon múlik, sikeres lesz a kultúrák közeledése?

– Véleményem szerint igen, és reménykedem abban, hogy ez az átmeneti magyarországi politikai morálromlás, ami jelenleg tapasztalható, tiszavirág-életűnek bizonyul, és a józan ész képes lesz felülemelkedni. Annak ellenére, hogy kolerikus nemzet vagyunk, végső soron mégiscsak inkább rációra vagyunk hajlamosak, és bízom abban, hogy megvalósul az a Murphy-féle törvény, miszerint az ember hajlandó a racionális cselekvésre, ennek előfeltétele azonban, hogy minden irracionális változatot ki kell próbálnia.

– Húsz évvel a rendszerváltás után hol foglal helyet a tolerancia, a másik kultúra iránti fogékonyság képzeletbeli tengelyén napjainkban Románia és Magyarország?

– Románia egyértelmű lépéseket tett a pozitív változás érdekében ezen a téren, politikai mozgásterünk a magyar érdekvédelmi szervezet tevékenysége révén is szélesedett, érdekérvényesítő képességünk bővült, és úgy érzem, az elfogadottság is nőtt a romániai társadalom körében. A korábban tabutémaként kezelt belpolitikai kérdések – hogy a magyarok egyáltalán részt vehetnek-e a központi, regionális és helyi szintű kormányzásban, az intézményvezetésben –, ma már fel sem merülnek Romániában. A demokratikus berendezkedés terén viszonylag fiatal államalakulatként az ország energikussá vált az utóbbi időben, a román anyanyelvű fiatalság irányából pedig jóval erősebb nyitottságot észlelek, mint a sok esetben bezárkózásra hajlamos magyar ifjúság részéről. Persze számos nyitott, már-már világpolgár-szemléletű, kommunikatív, befogadó magyar fiatallal találkoztam, de a magyarországi belpolitikából hozzánk is beszűrődő, fasizálódási folyamatok mentén végbemenő hálózatszerveződési folyamatokat látva azt tapasztalom: nőtt az intolerancia foka a romániai magyar közösség körében. Ez persze még szerencsére nem tömegjelenség. Ezzel szemben Romániában inkább egy lassú, de biztos javulást észlelek, szemben egyfajta gyors, de biztos lecsúszással, ami a magyarországi közállapotokat (épp ezen radikális jobboldali jellegű kezdeményezések révén) jellemzi.

– Kolozsváron több ezer külföldi egyetemista él. Többek szerint is jól működik a városban élő népcsoportok egymás mellett élése. Ön hogy látja, ennél több is van, vagy inkább kevesebb tapasztalható?

– Mindenképp egy korrekt viszonyról lehet itt beszélni: jellegükből adódóan az urbánus közegek mindig is kedveztek a kultúrák egymásra találásának. Minél nagyobb egy város, annál hatékonyabban tudja a különböző kultúrákat, ezt a nagyszerű sokszínűséget integrálni. A városok a modernizáció pólusai, a mai modern világban a kulturális, a gazdasági, a politikai, stb. élet is bennük koncentrálódik: inspirálják azokat, akik hisznek a modern eszmékben, és mindig valami újat szeretnének megvalósítani. Ezek a folyamatok a Kolozsvárhoz hasonló városokra, mint a globalizáció „kis inkubátoraira” jellemzők.

– Nem járul hozzá a város a személytelenség kialaulásához? Egy faluban például, ahol mindenki mindenkit ismer, mégiscsak közelebb érzik magukat egymáshoz az emberek...

– Egy falusi kistelepülés tradicionálisabb, a nagyvároshoz képest eleve ingerszegényebb környezet. Ehhez képest az egyetemi városban élő fiatal közösségek között létrejön a párbeszéd, ezáltal pedig az egyetem, mint intézmény alapfilozófiája, az univerzalizmus, az egyetemesség is megteremtődik a gyakorlati életben. Nyugat-Európában nagyon jól megfigyelhető, hogy az egyetemi évek során folytatott dialógusok és az ekkor szerzett tapasztalatok révén egyre gyakoribbak az európaiak, afrikaiak és ázsiaiak között köttetett vegyes házasságok.

– Eszerint az egyetemnek is részt kell vállalnia abban, hogy a fiatalok a kultúrák közeledését szolgáló, nyílt világszemléletű felnőttekké váljanak?

– Elsődlegesen rajtunk, az oktatási rendszer működtetőin múlik, hogy ez megvalósuljon: a közoktatástól az egyetemig ezek az intézmények jelentik a nevelés és a személyiségalakítás fontos közegeit. Amennyiben egy tanár hivatásszerűen végzi a munkáját, úgy nagyszerű eredményeket érhet el.

– Hogyan járulnak hozzá önök ahhoz, hogy a turizmus szakon tanulók a továbbiakban ennek a fajta világszemléletnek az előmozdítói legyenek?

– A turizmus szempontjából ez különösen fontos szempont, egy „egészséges turista” fő motivációja pontosan az, hogy a világban rejlő sokszínűséget önmagának felfedezze, benyomásokat és emlékeket gyártson azokról. Az idegenforgalomnak is ez az egyik fő mozgatórugója. Más kultúrák megismerése elengedhetetlen azoknak a diákoknak, akik a turizmusipar területén szeretnének elhelyezkedni, turisztikai vállalkozóként, idegenvezetőként, vagy akár turisztikai menedzserként kívánják keresni a kenyerüket a továbbiakban. Ismereteik és szakmai hatékonyságuk növelése érdekében – a saját és hallgatóink lehetőségeihez mérten – szervezünk nemzetközi terepgyakorlatokat. Nemrég az Európával szomszédos, az európai kultúrától azonban jelentős mértékben eltérő iszlám világ, a török és a marokkói kultúra irányába mozdítottuk el őket: körültekintő kezdeményező- és szervezőkészségéről tett tanúbizonyságot két kollégánk, Pál Zoltán és Bartos-Elekes Zsombor, amikor az ő segítségükkel Kis-Ázsia területén a türk iszlám világot igyekeztünk felfedezni, majd a mór kultúrát ismertük meg a Dél-Spanyolország–Marokkó útvonalon. Mind a diákoknak, mind pedig nekünk, tanároknak pozitív „kulturális sokkhatással” szolgált az utazás, és bízom abban, hogy toleránsabbá és befogadóbbá tett bennünket más kultúrák elfogadásának irányába.