Bankok és templomok: ennek dacára a város, a valamikori hitviták színhelye, az egykori kincses csak részben vallási központ és pénzügyi centrum. Egyetemi-tudományos fellegvár – mondják, a többtízezres hallgatóseregre és intézmények garmadájára, nimbuszára utalva. Ám, kivéve a Szabadság mellékletét, nincs egyetlen campusa. Tehetséges kutatói külhoni ösztöndíjvadászatra szakosodtak, hogy ne kelljen megkésett Apáczaik módjára a kolozsvári sekélyes körülményekkel és idejétmúlt szemlélettel naponta megküzdeniük szakmájuk méltó gyakorlásáért. Erdély kulturális fővárosa, hangzik az újabb változat. Földcsuszamlás veszélyezteti a gyéren látogatott falumúzeumot, a Bánffy-palotát csekély mértékben sikerül szakaszosan restaurálni, egyéb gyűjtemények állapota siralmas, a belváros többszázados épületeinek homlokzatát termopánőrület tompítja, a Filharmónia majdhogy évtizede székhely nélkül tengődik, tömény stupiditás miatt Dsida Jenő nem lehet utcanév, lábán rohad el a sétatéri Kaszinó, a Főtér helyett kockaköves modernnek álmodott ötlettelen placc, zsibvásároknak való. Régiós gazdasági központ. Erre is jöhet replika: az ipari parkokat araszoló ritmusban népesítik be másod-harmadrangú cégek, a transzszilván szilikon-völgy víziója elakadt az első fecskénél, repterét épphogy nemzetközi szabványúra tornászta, valamikori szövőiparát földgyalu számolta fel, patinás nevű gyáraiból csak a néhai Herbák-Dermata kapott lábra úgy-ahogy; nincs, vagy nagyon jól álcázza magát az új, márkateremtő helyi tőke.

Élményváros, a multikulturalitás hangulatát sugalló urbánus környezet – hirdeti az a négynyelvű útikalauz, amely a napokban jelent meg. Úttörő gesztusnál több, amennyiben része lehet a lokális identitást meghatározó (újraértelmező/fogalmazó) nagyobb ívű erőfeszítésnek. Alkalmam volt jónéhány Kolozsvárt bemutató album átlapozására, miközben az egyik ilyen jellegű kiadvány szövegét magyarra fordítottam: a színes fotók, reprók igényes grafikai kivitele és a minőségi papír nem tudta elkendőzni, hogy enyhébb tárgyi tévedéseken túl a város történetének magyar vagy szász vonatkozásai… elnagyoltak.

Idénye van a helykeresésnek, trend lett a brandépítés, ha nem is kényszer, de téma, kényelmetlen, mert többszöri nekigyürkőzésre is csak az előbbi változatok valamelyikére futotta, kivétel nélkül a szándéknyilatkozat, vagy elővázlat stádiumában rekedten. Több mint marketingtechnikai feladvány, túlmutat egy költséges városimázs-promoválási pályázaton. Akárhogy köntörfalazunk a szakmaiságra mutogatva, a tét a városról való diskurzus meghatározása (birtoklása), a jelen-leltár felállítása és a jövőképalakítás (több mint deklaratív) befolyásolása. Naivitás lenne azt képzelni, hogy a játszmának nincs a szabályokat is átértelmező etnopolitikai vonzata.

Nevezhetnénk hát projektünket Claudiopolis-tervnek, mintegy áthidalva ezzel sok galibát, ideértve azt is, hogy a többségiek nem elhanyagolható része (a régi kolozsváriak mindenképp) nem tekinti sajátosan egyénítő jegynek az 1974-ben ideaggatott utótagot, és ettől még nem tartja magát nemzetárulónak. A város jelenlegi középtávú külterjes fejlesztési koncepciója amúgy is metropolisként tételezi ezt a háromszázegynéhányezres agglomerációt és közvetlen környezetét. (Egyelőre nem világos: a szomszédos települések adminisztratív beemelése a már meglévő bajok exportját jelenti, vagy azok egyenletes elosztását, s ezáltal az egyre élhetetlenebb infrastrukturális-logisztikai háttérre nehezedő nyomás – átmeneti – enyhítését.)

Ha már a név adott, a grafikai megjelenítésről is essék szó: átgondolásra szorul a címer, és itt a heraldikai szempontok mellett elsődlegesen a brand megkövetelte szimbolikának jutna (mozgás)tér. A „körítésről” sem illik megfeledkezni, miért ne lenne redivivusa a kolozsvári káposztának vagy a helyi sörgyár egyébként közkedvelt termékének. Ezeket és egyéb újrafelfedezett helyi csemegéket a Kolozsvár-kronológiában visszhangra találó városnap(ok)on lehetne jó eséllyel felmutatni, terjeszteni, elfogadtatni.

Mindössze széteső, elliptikus gondolatcsírák a parttalannak ígérkező téma margójára. Kolozsvár dupla gordiuszi csomó: mást jelent a belvárosi nyugdíjasnak, a földjeit alig visszaszerző hóstátinak, mást az idegyökerező székelyföldinek és megint mást a másodgenerációs lakótelepi többséginek, a pataréti szemétdomb kolónialakójának, a szászok mutatóban ittrekedt utódainak, maradék örményeknek, a sorvadó és atomizálódó zsidóközösség tagjának, és egyebet üzen az itt honra lelő olasz-török-arab, újabban kínai üzletembereknek.

Egyformán érvényes rá az, amit Cs. Szabó László és amit Ovidiu Pecican ír-vall a városról, a fel nem adhatóság mellett a befogadó jelleg. Előbbi nem válhat görcsös nosztalgiázássá, utóbbira ráférne a valós, őszinte kölcsönösség.