– Miért kezd el egy kubai klasszika – filológiát tanulni?

– A klasszika-filológiát elsősorban nem az ókor miatt, hanem inkább a nyelv és az irodalom szeretete miatt választottam hivatásomul. Erre éreztem hajlamot, kedvet már gyerekkorom óta. Sajnos az általános és középiskolai oktatásból a latin nyelv, a klasszikus irodalom teljesen hiányzik. Igény sincs rá, hisz az iskolásoknak - még ha a szülővárosukban tanulnak is – bentlakásokban kell élniük, amelyek a városon kívül vannak egy farmmal egybekötve, ahol a tanulók kötelező feladata havonta több napon át jó földművelőként dolgozni, és az „önellátó gazdálkodást” gyakorolni.

Az egyetemen, ahol tanulok, nincs kimondottan klasszika filológiai oktatás. A nyelv és irodalom tanszéken belül ismerkedhetünk meg röviden a világirodalom minden egyes korszakával. Apró szeleteket kapunk az ókori irodalomból (elsősorban a görög eposzokat tanítják) és a nagy európai regényírók műveiből (Balzac, Kafka). A hangsúlyt a latin-amerikai irodalomra és főleg a kubai felszabadító háborúk hős költőinek alkotásaira, elsősorban a mindenhol jelenlévő José Marti-ra helyezik. Csak posztgraduális képzés után lehet klasszika-filológiára szakosodni, ám a színvonal nem hasonlítható az európai egyetemek hagyományaihoz. Könyvtárunk viszont igen gazdag, elsősorban a világhírű Loeb-sorozatnak köszönhetően, amely még az ötvenes évek előtt érkezett az egyetemre. A klasszika–filológiának ugyanakkor nagy kubai hagyománya van: Laura Mestre, az első nő a világon, aki spanyol nyelvre fordította az Iliászt és az Odüsszeiát, kubai volt.

– Milyen ma egyetemistának lenni Kubában?

– Olyan, mint bárhol máshol. Az egyetemisták ott is szórakozottak, kiélik az életet, amelyre talán az az öt év különleges esélyt és lehetőséget ad. Sajnos egyetemistának lenni Kubában nem mindenki számára elérhető lehetőség, elsősorban a pénzügyi korlátok miatt. Sok a szegény közöttük, ráadásul diákmunkát sem vállalhatnak hivatalosan, így más út nem marad, mint a feketemunka. Jómagam is titokban fordítottam néhány cikket, illetve spanyol vagy amerikai verset és könyvet, hogy a mindennapi megélhetést biztosítani tudjam. Az ötéves képzés után a végzettek (licenciado) nagy része elhagyja az országot. Több barátomból lett így emigráns.

Ettől eltekintve, az egyetem ott is elsősorban szórakozásról szól: minden kurzus után mojito, kávé, az elmaradhatatlan tobacco, salsa, rumok és a most nagyon felkapott reggaeton. Jómagam inkább a klasszikus zene híve vagyok. Bach és a barokk zene áll közel hozzám, szívesen hallgatom őket a zene szeretetéért. A modern zeneszerzők közül Julian Orbon-t említeném, aki a XX. század közepén hosszú ideig élt Kubában.

– Hogyan látja a fiatal generáció a Castro-világot?

– A forradalmat mi már kudarcként éljük meg. Castro ideje lejárt, ezt minden kubai érzi és tudja. Annak idején talán még értelme volt Fidel Castro harcának, de mára már ezek az elvek elavultnak látszanak. Az ifjúság nehezen viseli el azt, hogy a negyvenes, ötvenes évek szintjén rekedt az ország: a szürke szobrok, a letört arcok, a két háború közötti világot idéző chavrolettek nyomasztó hatást gyakorolnak ránk. Bár az utóbbi években történt egyféle nyitás mind az Egyesült Államok, mind a Nyugat felé, azért továbbra is ugyanaz a szűk politikai elit vezeti és birtokolja az országot, aki az elmúlt fél évszázadban. Castro családja van mindenhol: a politikában, az egyetemen, még a pszichológiatudományban is. Az ifjú generáció körében továbbra is magas a kivándorlási ráta: sokan választják a legális, de még többen az illegális emigrációt az Egyesült Államokba, Spanyolországba vagy akár Nyugat-Európába. Ma már legálisan választható az emigráció, de akkor az ember kénytelen lemondani mindenről, és a visszatérés sem válik lehetségessé. Ma legalább három millió kubai él hazáján kívül.

Az internet otthoni használata tilos, csak az egyetemen és néhány különleges intézménynél van hozzáférésünk, ám ott sem minden oldalhoz. A magánvállalkozások tiltottak, semmi esély, hogy szabad kereskedelmet folytassunk. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a lakosságot egyféle melankólia, belefáradt pesszimizmus töri meg. Ez látszik a harmincas évek iránti nosztalgiában, amely kor nem volt ugyan jobb, vagy kevésbé korruptabb, mint a mostani (a fekete lakosság számára különösen nem), ám mégis szabadabbak voltak az emberek. A mai modern kiállítások és irodalmi irányzatok is ezt a furcsa beletörődött ellenállást hangsúlyozzák: az emberek számára a castroi forradalom „moira” vagyis fátum lett, sorsszerű kísértés. Talán emiatt se törekedünk egy új forradalomért. Félünk tőle, leginkább nem bízunk benne. Itt a forradalom a bukás, a beletörődés rémálma lett.

– Mikor érezte leginkább a szabadság hiányát?

– Akkor éreztem igazán valami furcsa szorongást, bezártságot, amikor berlini tartózkodásom alatt szembesültem azzal, ami nálunk nincs. Kutatóként leginkább a tudományos munka zárt kapui fájnak. Mindenhol kapukba, cenzúrába ütközök, és bár könyvtáraink viszonylag gazdagok, mégis a kutatás a fiatal kezdők számára igen nehézkes. Vannak témák, amelyeket nem lehet még államvizsgában sem feldolgozni, nemhogy tanulmányt írni róla, vagy publikálni. Elsősorban a politikusok retorikai beszédeivel van ez így.

– Mire dobban egy kubai szíve?

– Nehéz erre a kérdésre válaszolni. A kubai „identitást” nemcsak most, de ötven évvel ezelőtt is problémás volt meghatározni. A külföldnek persze mindig könnyű: szivar, dohány, rum és salsa…, nekünk ezek viszont kissé unalmasak, eltúlzott taxonómiának tűnnek, amibe próbálnak minket besűríteni. Kubában most egyféle identitásbeli válság van: a régi büszke kubaiság letűnni látszik. Helyette inkább a „cosmopolites”, a világpolgár lép, aki José Marti soraiban látja identitását: „Dos patrias tengo yo: Cuba y la noche” (Két hazám van énnékem: Kuba és a sötét éj). Amikor egy emigrált barátom megkérdezte, hogy miért nem hagyom el Kubát, egyszerűen azt válaszoltam, hogy itt érzem otthon magam, ez a hazám. Ahogy egy közmondásunk is mondja: „nuestro vino es amargo, pero es nuestro vino” ( „bár a mi borunk keserű, de mégis, ez a mi borunk”).

– Milyennek látta Nyugat-Európát?

– Spanyolországot és Németországot ismerem inkább. Mindkét ország fejlett, csupa civilizáció. Nemcsak a gazdasági körülmények, de az életvitel is más, sokban különbözik a kubaiak mindennapjaitól. Kicsit úgy éreztem, mikor Európába érkeztem, hogy valóban a civilizáció bölcsőjébe csöppenek. Mégis, egyhónapos berlini tartózkodásom alatt észrevettem, hogy nem feltétlenül a jólét szükséges ahhoz, hogy emberségesek legyünk. Mintha ebben a rohanó világban kissé háttérbe szorulna az ember, a lélek. Kubában ebből még többet látni táncban, dohányzásban, életmódban.

– Először járt Erdélyben: milyennek tűnik ez a vidék?

– Nem mondhatnám, hogy megismertem ezt a vidéket, hisz alig láttam valamit belőle. Nagyon bánom, hogy Kolozsváron kevés időt töltöttem, szép és érdekes városnak tűnt. Zilahot volt szerencsém jobban megismernem. Érdekesnek találom itt az embereket és a sokféleséget, meglepett a sokféle templom például. A táj gyönyörű, és a lányok is!

– Mit üzen az ókor a jelennek?

– Egy klasszika-filológushoz nagyon is illő egy ilyen kérdés, hisz valahol hivatásom célját keresem a válaszban. Nehéz is hát bölcs választ adni. Én az ókorból főleg az írott forrásokkal foglalkozom, de most, hogy látom a régészet munkáját, a naponta feltárulni látszó rétegeket, olyan ez, mint egy lapozható történelemkönyv. Az ókoriak egyszerű és eltisztult bölcsességéből pontosan ezt tanultam meg: az ember az idő szolgája. A régészet is ezt tanúsítja. Egy egykor dicső és mozgalmas korból évezredek múlva csak néma kis töredékek és fényes apróságok maradnak. Az ókori klasszikusok pontosan azért maradtak a szó szoros és átvitt értelmében is „klasszikusok”, mert van mondanivalójuk, és bár maradandót tudtak alkotni, a „memento mori” hirdetői ők. Egyszerre nagy és kicsi.

Ahogy a híres spanyol költő, Francisco de Quevedo írta a XVI. században Róma dicső romjairól ábrándozva:

Buscas en Roma a Roma, oh, peregrino,
y en Roma misma a Roma no la hallas

----------------------------------

lo fugitivo permanece y dura.
Francisco de Quevedo: A Roma sepultada en sus ruinas

Juan kérése az volt: nem szabad a Havannai Egyetemet eredeti nyelvén, hivatalos formájában megemlíteni a cikkben, és az ő teljes nevét se írjuk ki. Az egyetemnek keresőprogramja van, amely kiadhatja a nevét, és ezzel ez az interjú árthat az ottani munkájának és sorsának is.