– Szakmai szempontból le lehet-e vonni egyfajta következtetést, illetve felfedezhető-e valamiféle irányvonal a szervező színház részéről a fesztiválra meghívott előadásokat illetően? Kötődtek-e valamilyen formában egymáshoz a produkciók?

– A hivatalos megfogalmazás szerint olyan előadásokat hívtak meg a fesztiválra, amelyek a saját hazájukban díjakat nyertek, tehát tulajdonképpen tekinthetjük ezen országok színházi kultúrájának felméréseként is. Én azt hiszem azonban, hogy ennél többről van szó. Éspedig arról, hogy a sepsiszentgyörgyi társulatnál Bocsárdi László kialakított egy erős teátrális nyelvet, és most mintegy közeget teremtett a saját nyelvének. Elindult egy ettől még teátrálisabb és egy valamivel realisztikusabb irányba, ha már mindenáron ezt a kettőt szembe kell állítani, és tulajdonképpen azt éreztem, hogy környezetbe helyezte a saját elgondolását a színházról, ami szerintem teljesen korrekt és elfogadható válogatás. Tulajdonképpen az a legjobb, hogyha az ember felvállalja azt, amit gondol a színházról, a saját szubjektivitását, és most ezt láttuk. És azt is tapasztaltuk, hogy ez a közönség most már olyan módon edzett, hogy rezzenés szinten veszi a világsztárok csemegéit is. Olyannyira, hogy maguk az alkotók megdöbbennek ezen, és megkérdik, hogy „milyen közönséget hoztunk ide”. Semmilyen közönséget nem hozott senki ide, itt egy jó színházon nevelkedett nézősereg van már.

– Igen, ezt én is megfigyeltem, hogy a közönség nem riadt vissza a többféle stílusú, különböző formanyelvű előadásoktól, amelyeket ez a fesztivál felsorakoztatott, ehhez pedig kétségtelenül a sepsiszentgyörgyi színház szoktatta őket. Tehát megáll a lábán az a megállapítás – bár nem mindenki szereti ezt a megfogalmazást –, hogy a színház tulajdonképpen ízléshordozó és kineveli a saját közönségét.

– Ez feltétlenül így van. Az is nagyon érdekes, hogy ezek az előadások úgymond körbejárják a Bocsárdi-féle színházat, tehát van, amelyik távolabbról, és tulajdonképpen nem az történik, hogy itt most dresszírozva van a közönség arra az egyfajta nyelvre, hanem az a bizonyos egyfajta nyelv kialakít egy érzékenységet, ami feltétlenül hozzájárul ahhoz, hogy az a közönség adott esetben nagyon elvont színházi nyelvet is képes érteni. Úgy látszik, hogy tényleg lehet a közönséget finomítani, vagy mondjuk, úgy, hogy kiélezni az érzékeit erre. Ennél jobb bizonyítékot nem is hiszem, hogy kell hozni, mint amit ezen a fesztiválon tapasztaltunk. Fantasztikus élmény volt látni különben, nem is reméltem.

– Ha már a műfaji sokféleségről beszélünk, láttunk érdekes és izgalmas előadásokat, mélyebbeket és kevésbé mélyeket, felületes módon készült előadást azonban nem. Visszatekintve az elmúlt két hétre – bár a beszélgetésünk rögzítésekor még hátra van két produkció – azt mondanám, hogy számomra a két litván előadás, az Oskaras Koršunovas rendezte Hamlet és az Éjjeli menedékhely volt a csúcs, azon persze még vacillálok, hogy a kettő közül melyik volt rám nagyobb hatással, de hajlok arra, hogy az Éjjeli menedékhely. Ehhez kapcsolódóan kérdem, milyen az, amikor lemeztelenítve látunk embereket, színészeket, figurákat, mint ahogyan ebben a két előadásban, illetve hát még jónéhányban tapasztaltuk itt, és a színészek ezt teljes mértékben föl merik vállalni?

– Erre nagyon nehéz válaszolni. Azt hiszem a Hamlet utáni közönségtalálkozón kérdeztek ehhez hasonló dolgot valamelyik színésztől, és ő is hezitált. Direkt figyeltem a válaszra, persze ő is azt mondta, hogy ő maga sem tudja, hogy indul neki annak a pillanatnak, hogy ő az xy civilben vagy a szerep, vagy a szerepet megformáló színész? Ezekben a rétegekben csúszkál. Ez bonyolult dolog és erős idegi munka, és hát alapvetően arról van szó, hogy neki mindhárom rétegben otthon kell lennie. És mindháromban őszintének kell lennie. Az Éjjeli menedékhelyen épp mellettem ült Maria Shevtsovaszínházkutató, akihez odalépett az egyik színész és vodkát kínált neki. Én fölnéztem a színészre, és pont úgy reszketett az arca, mint egy utolsó stádiumban lévő alkoholistának, gyöngyözött a homloka és úgy tűnt, hogy a mimikáját nem tudja uralni. Én pedig színházi fejjel egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt a dolgot. Félóra múlva kijött egy teljesen higgadt, józan ember, és beült a közönségtalálkozóra. Valószínűleg van valami tréningjük, ami az ő személyiségüket is sokkal erősebben használja, mint a mi iskoláink. Erre tudok tippelni.

– Ehhez képest viszont nekem a Krystian Lupa-féle előadás, a Persona. Marilyn, bár szintén nagyon intenzíven igénybe vette a színészeket mégsem tudta ugyanezt az érzést hozni, teljes mértékben kívülről néztem, nem tudtam vele menni, nem érintett meg, bár szakmai szempontból elismerem az értékeit. Nem tudom megfejteni, hogy miért.

– Erre is csak ötletem van. Lupa és Koršunovas is erőteljesen dolgozik a színész személyiségéből. Biztos voltam például, hogy az Éjjeli menedékhelyből nincs két egyforma előadás, ezt utána ők el is mondták a beszélgetésen, de akinek volt szerencséje bejutni mindkettőre, az is elmesélte, hogy a két egymást követő előadás teljesen más volt. A Marilynről is ezt mondják, azt hiszem, hogy mi a gyengébbiket, az elsőt láttuk...

–Nem, én a másodikat.

– Pedig arról azt mondták, hogy jól ment. Visszatérve az általad szóba hozott dologra, én érzékelek – nem tudom, hogy jól-e vagy rosszul – egy különbséget a két színészi technika között. Azt hiszem, hogy a Marilyn esetében úgymond belefolyt a személyiségük, nem tartották meg a határokat, és valami olyan szintű összefolyás történt ott – nem véletlen, hogy ez a címe, Persona. Marilyn – a színésznő személyisége és Marilyn Monroe között, hogy én ezt már majdnem veszélyesnek gondolnám. Míg Koršunovas társulatánál annak ellenére, hogy csúszkálnak a szintek között, vagy a szerepmegformálás és a valódi énjük között, mintha mégis jobban érzékelnék az énjük határait. Ilyen tekintetben mégiscsak jobban tudják irányítani az előadást.

– Apropó, irányítás. Furcsa dolgot észleltem a Persona-előadás alatt, legalábbis azon, amelyet én láttam, de feltételezem az első alatt is megtörtént, ha igen, akkor ezt tanúsíthatod. A rendező, Krystian Lupa ott ült az utolsó sor után felállított hangtechnika mellett egy széken, és rendkívül fura hangokat adott ki az egész előadás alatt, amolyan nyögésszerű, artikulátlan hangokat, mondanom sem kell, hogy cseppet sem diszkréten. Csak egy idő után jöttem rá, hogy tőle (vagy inkább belőle) jönnek ezek a hangok, nem is igazán tudtam eldönteni, hogy ezzel befolyásolni akarja a színészeit vagy irányítani, de az is lehet, hogy ostorozni, vagy épp ellenkezőleg, elégedettségét kifejezni azzal kapcsolatban, ami történik a színpadon. Akármilyen meggondolásból cselekedte, engem borzasztóan zavart.

– Azt hiszem, hogy ez a Lupa-előadás lesz az, amiről még nagyon sok idő után is fogunk beszélni, mondván: „emlékeztek, ez volt az az előadás, amely mindenkit felkorbácsolt”. Ilyen értelemben tehát én egy nagyon izgalmas experimentumnak gondolom, mert egészen elképesztően szélsőséges érzelmeket váltott ki. Visszatérve arra, amit mondtál, nem vagyok benne biztos, hogy abban a tudatállapotban, amiben voltak a színészek – hiszen olyan volt számukra, mint egy rémálom, amibe ők beléptek –, nem vagyok tehát biztos abban, hogy ők akár vehették is ezeket a „nyögéseket”. Nekem inkább az volt az érzésem, hogy a rendező is velük ment a rémálomba, és emiatt adta ki ezeket a hangokat. Tehát, hogy ő sem tudta magát kontrollálni, nem is akarta. Mint ahogy a szereplőktől is azt várta el, hogy ne kontrollálják magukat, és ebben az egész veszélyes kalandban ő is teljes mértékben részt vett, nekünk pedig, nézőknek, attól függően, hogy mennyire tudtunk velük menni, volt ez zavaró, vagy sem. Ez tényleg az a fajta előadás, amire nagyon nehéz azt mondani, hogy jó vagy rossz, egyáltalán nagyon nehéz a művészetben ilyesmikről beszélni, és nem is biztos, hogy jóra vezet. De ez mégiscsak az a fajta provokatív előadás, ami az embert a mélyéből megmozgatja, akár tetszett, akár nem. Elképesztő viták voltak ennek kapcsán, és már tényleg arról beszéltünk, hogy mit gondolunk az életről, magunkról, meg a művészetről úgy általában. Mit gondolunk az erkölcsről, mit gondolunk arról, hogy fel lehet-e áldozni egy színészt, vagy önmagunkat a művészetért. És ez egy hatalmas fegyvertény.

– Érdekes, hogy bennem ezek a kérdések, vagy az, hogy, ki vagy, hol a helyed, mit gondolsz a művészetről, hangsúlyosabban a Koršunovas előadásai kapcsán merültek fel. Talán ezért is szép a színház. Egyébiránt, látva ezeket az előadásokat, lehet-e valamiféle következtetést levonni, hogy melyik színház hol tart, vagy milyen eszmék irányába halad?

– Azt hiszem, hogy nagyon nehéz, már csak azért is, mert hogyha ragaszkodunk ahhoz a hivatalos szemponthoz, miszerint mindegyik színház a szakmailag díjazott előadását hozta el, akkor egy bizonyos grémiumnak látjuk a döntését, ami nem biztos, hogy egyenlő a szakmával, vagy a szakma egy részével, vagy a művészetpártoló közönséggel. Erősen látszott, hogy a magyarországi színházak a politikumról, a társadalomról beszélnek, egyre nagyobb vehemenciával. Érdekes módon ők a hétköznapiság felé mozdulnak, a legelvontabb történetekből is az ember folyamatosan áthallja a hétköznapi gondolatokat. Persze, sokféle szempontból lehet ezt a dolgot megfogalmazni. Én nyilván nagyon elfogult vagyok a sepsiszentgyörgyi társulattal szemben, de A velencei kalmárban látom azt a hatalmas teljesítményt – ha már a társadalmi kérdéseknél tartunk – , hogy például egy kisebbségben levő népcsoport színháza, amely tulajdonképpen a többségi színházi nyelvet beszéli, úgy viszi színre ezt az – esztétikai szempontból, gondolatvilágában – nagyon problematikusnak kikiáltott darabot, hogy az derül ki belőle, valamilyen módon mégiscsak meg kell értenünk egymást. Persze ez tényleg csak egy keskeny pászmája az előadásnak, de hogyha már a társadalmi bonyodalmaknál tartunk, akkor én ezt egy hatalmas fegyverténynek gondolom. Hiszen arról, hogy mit jelent zsidónak lenni Velencében biztos, hogy egy kisebbségi ember tud a legjobban, a leghűbben és legszenvedélyesebben beszélni.

Nagyon szép volt az is, hogy egy német rendező, Stefan Kaegi fogja magát és elmegy Kairóba a csapatával, és úgy állít egymás mellé négy müezzint, hogy a nagyon-nagyon – véleményem szerint indokolatlanul – meggyötört iszlám vallást az ő segítségükkel tudjuk egy-két részletében megérteni, vagy tudunk akár együtt érezni velük. De ugyanígy azt is, hogy Marilyn nemcsak egy üres szexszimbólum, hanem végigszenvedte az életét. Vagy azt, hogy Hamletről hogy lehet ma beszélni. Hogy az Éjjeli menedékhelyben – amiről egyébként el is mondták, hogy az eredeti címe nem ez, hanem A mélyben – a szenvedő embereket nézve átcsúszunk önmagunkba. Az pedig egy gyönyörű konklúziója az előadásnak, hogy az igazság tesz-e boldoggá, vagy a reménykedés? Időnként azt hisszük, hogy az igazság, de hát most már elég hosszú a történelmünk, hogy rájöjjünk, talán mégis a reménykedés.

– Igaz ugyan, hogy két előadást nem látsz majd a fesztiválból – a debreceni Fodrásznőt és a bukaresti Háztűznézőt –, mert visszautazol Budapestre, mégis, ha kellene egy toplistát összeállítani, akkor mik szerepelnének rajta?

– Nem tudok toplistát állítani, nem tudom azt mondani, hogy első, második, harmadik helyezett, csak azt tudom, melyek azok az előadások, amelyekre még nagyon sokáig fogok gondolni, még nagyon sokat fogom hordozni magammal őket. Az pedig a már említett két Koršunovas-előadás, aztán a temesvári Rosencrantz és Guildenstern halott, Victor Ioan Frunză rendezésében, A velencei kalmár – bár azt már láttam egyszer, de sokat gondoltam rájuk azóta, hogy először láttam –, a Persona. Marilyn, a Rimini Protokoll előadása, a Radio Muezzin, és a bukaresti Act Színház Absolut című one man show-ja Marcel Iureş-sel, amely Ion Creangă Ivan Turbincă című meséje alapján született. Ez most egy nagyon hosszú lista volt.

– Igen, de az jó, hogyha egy fesztiválról ilyen hosszú listával megyünk el a tarsolyunkban. Hogyha ennyi produkció elgondolkodtat és továbbvisszük magunkkal, akkor az jó.

– Igen, vannak azok az úgynevezett produkciók, én úgy hívom, hogy sima előadások, amelyeknek örülünk, megtapsoljuk, és boldogok vagyunk, hogy láttunk egy kerek egészet. Ezek azonban nem ilyenek, ezek radikálisak, problémákat gerjesztenek, vagy problémákat gondolnak tovább és nagyon nagy szükség van rájuk. Ott tartunk a világban, szerintem, hogy ezekre nagyon nagy szükség van, és ez látszik a hétköznapi, a nézőtér soraiba beülő sepsiszentgyörgyi polgárokon is, megadták a visszajelzést ilyen értelemben. Nincs ezen mit vacillálni, vagy gondolkozni, ezt kell csinálni.