A bolsevizmusban Oroszország gyors modernizálásának programja öltött testet. Előzőleg két olyan mozgalom volt Oroszországban, amely hasonló céllal lépett fel. Az egyik a „nyugatosok” (zapadnyikok) mozgalma. Az általuk ajánlott megoldás a modernizáció európai útja: belátni az ország elmaradottságát, eszményként tekinteni a Nyugatra, amely fölényben van, és hozzá igazodni. Ezt a megoldást azonban sokan megalázónak találták. A másik, a szlavofil mozgalom hívei szerint (Dosztojevszkij is közéjük tartozott) Oroszország „külön, szent világ”, nem követnie kell Európát, hanem az a küldetése, hogy megváltsa a világot, például azzal, hogy létrehozza a nagy pánszláv birodalmat. Ezt a programot sok orosz találta vonzónak, de be kellett látniuk – ezt bizonyította az első világháborús orosz szereplés is –, hogy megvalósítását az ország (gazdasági) ereje nem teszi lehetővé.
A bolsevik formula közvetített a két áramlat között. Túl azon, miként hajtották végre a „nagy októberi szocialista forradalom”-nak nevezett államcsínyt, ez magyarázza azt, miért sikerült Leninnek és harcostársai csoportjának megnyernie a polgárháborút és létrehoznia egy évtizedekig fennálló rendszert.
Modernizációt hajtottak végre –, de nem megalázkodva a Nyugat előtt, sőt harcban állva vele. Az elmaradott Oroszországból létrehozták a világ második ipari és katonai nagyhatalmát. A birodalom határait kiterjesztették fél Európára és a világ számos országára. Ez nem európai modernizálás volt, mert terror és szegénység kísérte, de fenn tudta magát tartani mindaddig, amíg kétségessé nem vált, hogy tartható-e a verseny hosszú távon is a Nyugattal. Miután a rendszer abból merítette legitimitását, hogy Oroszországot megtartja orosznak és versenyképességét is biztosítja a Nyugattal, amikor ez utóbbi megingott, az a bolsevizmus történetének a végét is jelentette.
A szocializmus, mint európai eszme, eredetileg romantikus indíttatású társadalomkritika volt, amely szembefordult az európai civilizáció legfőbb belső tendenciáival: a dinamizmussal és az individualizmussal. A szocialisták magát a dinamizmust is elítélték következményeivel együtt, szemben a liberálisokkal, akik helyeselték, mivel a nemzet meggazdagodását biztosító fejlődés forrását látták benne. Amikor Marx radikalizálta a szocializmust, nem a dinamikus társadalommal fordult szembe, hanem csak annak szociálisan elfogadhatatlan következményeivel. Marx két dologban tévedett. Azt hitte, hogy az önszabályozó piacba való beavatkozás előidézi a piaci törvények felszámolását (a szabályozott piac maga a szocializmus). Mivel nem hitt a semleges állam gondolatában (amely hordozója lehet az átalakulásnak), szüksége volt egy osztályra, amely ezt a feladatot elvégzi, ezért lett nála a proletariátus a jövő letéteményese.
A második világháborút követően a szovjet birodalom bekebelezte Kelet-Európa országait. A terror ezekben az országokban tönkretette a gazdaságot mozgásban tartó, további fejlődésüket biztosítani képes erőket. Ezért fordulhatott elő, hogy a rendszer abszurditása először Kelet-Európában mutatkozott meg és váltott ki lázadásokat (a magyarok, a csehszlovákok, a lengyelek körében). Szovjet „sikere” ellenére a szocializmusról kiderült: nem tudja betölteni azt a történelmi küldetést, hogy megteremtse az ellentmondásoktól mentes modernitás világát.
A marxizmus nyugat-európai hívei mindenekelőtt az „elidegenedett” világ kritikáját és meghaladásának lehetőségét látták ebben a tanításban. Orosz gyökerei (a világ megváltása) sokak számára csak növelték a bolsevizmus vonzerejét. Az a nyugati intellektuális kommunizmus, amely saját társadalma individualizmusát kívánta megszüntetni, minden nehézség nélkül elfogadta, hogy az orosz rendszer a terrorra épül, holott ez a terror éppen a születő félben lévő modern orosz individualizmus ellen irányult, s ezzel gátat vetett az újkori európai társadalmak nélkülözhetetlen dinamizmusának.
