Egyszerűen hihetetlen, az évek során mennyire radikálisan megváltoztak a dolgok: kedden, november 17-én délben/kora délután még Velencében, ugyanaznap késő délután pedig már itthon voltam a számítógép előtt, s máris hozzáláttam élménybeszámolóm megírásához, amely csak ízelítőt adhat Velencéből, teljességében azt be nem mutathatja. Szombaton, november 14-én délután még Kolozsváron, este pedig már Velencében voltunk. Még számomra is mindig élmény ez, pedig az évek során sokat utaztam: eddig 25 országot látogattam meg 4 kontinensen. Néhány kivétellel mind saját pénzen. A fapados, tehát olcsó repülőgépes utazás olyan banálissá vált, mint a buszozás mondjuk Szovátától Brassóig. Lévén, hogy Velencéből a WizzAir légitársaság Katowice/Krakkó járata is ugyanakkor indult, mint a miénk, felszálláskor meg is kérdeztem az utaskísérőt: ez megy Kolozsvárra? Ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt a kalauzt: ez a vonat megy Sztánára? S aki nem hiszi, hogy majdnem ugyanolyan olcsó a menettérti fapados repülőjegy, mint most a vonat- vagy a buszjegy, annak elárulom: 160 lejért foglaltuk le a Kolozsvár-Velence menettérti repülőjegyet. Az ár magában foglalta a reptérilletéket, az on-line foglalási díjat és a poggyász pótdíjat is! Ráadásul a szállást is sikerült nagyon olcsón elintéznünk: a Cannaregio negyedben (a Canal Grande közelében) lévő intézmény lakosztályáért (előszoba, konyha, nappali, hálószoba, fürdőszoba) potom 7 eurót fizettünk éjszakánként. Sajnos a rengeteg kérés miatt nem lehetett a Kanapéfoglalókkal – CouchSurfing (CS) vagy a Vendégszerető Klubbal – Hospitality Club (HC) szállást szerezni. Élmény lett volna többet beszélgetni a helyiekkel, többet megtudni a városról azoktól, akik ott laknak. A repülőjegyhez és a szálláshoz még hozzáadódott a reptérbusz (a menettérti jegy ára 9 euró), illetve a költőpénz, így a kiruccanás összköltsége nem haladta meg a 150 eurót. Időnként ezt még egy kiskeresetű újságíró is megengedheti magának...

Könnyű utazni

Visszatérve a könnyed utazásra: manapság már Kolozsvárról lehet Velencébe vagy akár Párizsba utazni. Kimegyünk autóval a reptérre, leparkoljuk, felülünk a repülőgépre, a reptérbusszal bemegyünk a városba, s indulhat a látogatás. A fapados légitársaságoknak, illetve az imént említett ingyenes internetes szálláslehetőségeknek köszönhetően már bárki szinte bárhova utazhat Európába. Igaz, a repülőjegyet 3-4 hónappal előre le kell foglalni, főleg a turisták által intenzíven látogatott városok esetében. Ilyen Velence is, ahol saját tapasztalatunk szerint az utcán, a vízibuszon (vaporettón) levők legalább 70–80 százaléka külföldi volt. Mi több, nemrég írta a National Geographic folyóirat, hogy évente 20–22 millió (!) turista látogatja a jelenleg alig 60 ezer lelket számláló óvárost. Még most, novemberben is elég sok volt a turista, ennek ellenére lehetett élvezni Velencét.

Rögtön az augusztusi Balkán-körút után döntöttünk: novemberben lemegyünk Velencébe. Szerencsére éppen születésnapomkor (november 15) volt a legolcsóbb a repülőjegy, azonnal le is foglaltuk. Indulásig fontolgattuk: mit csináljunk a rendelkezésünkre álló 3 nap alatt. Majdnem minden másképp alakult, mint ahogy terveztük. De így szép az élet.

Törékeny, veszélyben levő csoda

Szombaton, november 14-én délután, 4 órás késéssel érkeztünk meg a trevisói reptérre. Előre figyelmeztettek: ne lepődjünk meg, 6 euró lesz a reptérbusz Velencébe. Ehelyett az egyszeri utazás 5, a menettérti 9 euróba került. A Rómatéren láttuk az utolsó autóbuszokat, személygépkocsikat, motorbicikliket, robogókat és kerékpárokat: odébb a vaporettók és a gondolák világa várt ránk. Bár mintegy 20 kilót kellett cipelnem, fel se tűnt, mekkora távot tettünk meg szálláshelyünkig, a Canal Grande közvetlen közelében lévő Strada Nuováig. Elbűvölt, magával ragadott a látvány: a magasztos, félelmetes Canal Grande, a vízből „kinövő” (tulajdonképpen tölgy- és fenyőfaoszlopokra épített) épületek, paloták, a csodálatos architektúra. Elvégre a világ egyik csodája tárult elénk. A lagúnára épített város szédítően csodás: sajátos építészet, egyedi hangulat. Utánozhatatlan érzések lesznek úrrá a látogatón: mintha egy mesebeli világba érkezett volna, ahol nincsenek se teherkocsik, se személygépkocsik, de még a motorbiciklik és a robogók is (amelyektől majdnem idegösszeroppanást kaptunk három évvel ezelőtt Nápolyban és Rómában) teljes mértékben hiányoztak. Ezzel szemben az épületek falait a csatornák vize simogatja, öleli át. Szinte féltjük az épített örökségünkhöz tartozó épületeket, attól tartva, nehogy halálos ölelés legyen. Elvégre az épületeket egymáshoz közel álló, vörösfenyőből készült cölöpökre építették – mert ez a fa vízben nem rothad el –, amelyek belenyúlnak a tengerfenék homokos és agyagos rétegeibe is, közel 8 méter mélységig. A cölöpök felett isztriai mészkő képezi az épületek alapjait.

De ki fejezheti ki jobban hangulatunkat, mint Szerb Antal, aki az Utas és Holdvilág című művében így ír Velencéről: „Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett?”

Ünnep és gyász

Összetéveszthetetlen: a Rialtó-híd

Letettük a csomagokat, s máris elindultunk várost nézni. Sehol se találtunk ingyen térképet. Vagyis igen, de nem olyat, amely az egész lagúnát ábrázolja. De ezt még nem tudtuk, amikor a szűk sikátorokon keresztül elindultunk szálláshelyünkről a Szent Márk (San Marco) térre. Lévén, hogy ingyenes térképünk hiányos volt (több utcát fel se tüntettek rajta), teljesen más irányba indultunk el. Végül sikerült eligazodni, s hosszas gyaloglás árán egy szűk sikátor után hirtelen ott volt előttünk a Szent Márk tér és a székesegyház. Sok mindent láttunk eddigi utazásaink során, de ettől a látványtól elállt a lélegzetünk. Kábán sétáltunk a gyönyörűen kivilágított téren. A parton elsétáltunk a következő negyedig, Castellóig. Elhaladtunk az Arzenál előtt. 1104-ben építették és a 14–16. században bővítették ki. 32 hektárnyi területen fekszik. Az épület szerepelt Dante Isteni színjátékának Pokol című fejezetében.

Pokol… sok velencei ezt említi a rengeteg turista miatt. Mi több, érkezésünk napján, pontosabban november 14-én egy helyi egyesület Il Funerale di Venezia elnevezéssel megszervezte a város temetését. A www.venessia.com honlapon található információk szerint 60 ezer alá csökkent a város lakossága, a polgárok „úgy érzik magukat, mintha börtönben lennének”. Az MTI szerint gondolákból álló menet kísérte a Canal Grandén a várost jelképező rózsaszínű koporsót. Az „Adria királynőjét” lakói azért helyezték „örök nyugalomra”, mert a negyven éve még 120 ezres város lakóinak száma mára gyakorlatilag megfeleződött a magas lakhatási költségek, az alacsony születésszám és a növekvő vízszint következtében – no meg azért is, mert a tulajdonosoknak sokkal kifizetődőbb a lakásokat turistáknak bérbeadni, mint azokban lakni. A koporsót a gyászhuszárok a városházánál partra emelték, és velencei dialektusban írott verset olvastak fel a rögtönzött ravatalnál. Végül egy főnixmadarat ábrázoló zászló emelkedett a koporsó fölé, szimbolizálva a lagúnák veszélyeztetett városának reménybeli újjászületését. A megmozdulást a lokálpatrióták a venessia.com honlapon szervezték, mivel a bűvösnek tartott 60 ezres lélekszám alá éppen a múlt hónap végén csökkent a lakosság.

Érdekes a kettősség: én másnap a születésnapomat ünnepeltem, mások pedig Velencét gyászolták.

Hol a megmentőfehér galamb?

Átérezve még az előző napi gyászszertartás hangulatát, vasárnap kimondatlanul ugyan, a megmentést, a reményt, a kitartást szimbolizáló fehér galambot kerestük a Szent Márk téren. Rengeteg szárnyast megetettünk (a fejünkön, a vállunkon, a karunkon, a tenyerünkön landoltak), de a fehér galamb nem került elő... Igazi élmény volt közel egy órán keresztül etetni a barátságos és rendkívül bátor velencei galambokat. De elvégre erről is híresek az itteni galambok. Miközben folyt a galambetetés a Szent Márk téren, óriási, gigantikus nagyságú óceánjáró jelent meg a láthatáron. Temérdek turista a fedélzeten. Meg nem állt a fényképezőgépek villanója. De meddig lesz mit fotózni? A néhány nap alatt ez a retorikus kérdés sokszor megfogalmazódott bennünk.

„Megnyugvást” a gyönyörű fehér sirályok nyújtottak vaporettózás közben. Magasztosan és magabiztosan repültek el fölöttünk, jelezve: amennyiben idővel a város eltűnik, ők továbbra is ott maradnak.

(További fényképek a www.koliver.wordpress.com blogon.)