„A szerepeket nem mérlegen mérik”

- Milyen színházi élményekben volt részed Csíkszeredában gyermek- és fiatalkorodban? Hiszen a Csíki Játékszín csak azután jön létre, amikor Te már kolozsvári színis voltál. 

- Amikor felvettek engem az egyetemre Kolozsváron, akkor tartotta az első bemutatóját a Csíki Játékszín. Ez is mutatja, hogy milyen rég eljöttem már otthonról. Akkor még (és azelőtt is) a Szakszervezetek Művelődési Házában tartották a színházi előadásokat Csíkban. Nagyon gazdag színházi élményeim vannak fiatalkoromból, mivel akkor az erdélyi színházak még sokat tájoltak, turnéztak Székelyföldön. A kolozsvári és a marosvásárhelyi társulat rendszeresen megfordult nálunk, és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdiónak gyakorlatilag minden bemutatóját láthattuk. A Figura kísérleti, formabontó előadásai akkor még igencsak újszerűek voltak számunkra, de érdekes módon, az amúgy konzervatív csíkszeredai értelmiség vevő volt rájuk. Mindemellett, nagyon erős volt a szülővárosomban a műkedvelő színjátszás is. Az általuk bemutatott Csipike előadást annyiszor megnéztem, hogy már kívülről fújtam. 

Roger Vitrac: Viktor, avagy a gyermekuralom, Eszter szerepében (Rendező: Silviu Purcarete)

- Miért jó színésznek lenni?

- Mert nagy kegyelemnek érzem a színészi létet. Sokszor úgy tűnik, hogy mi színészek, semmivel nem tesszük jobbá a világot, mivel nem termelünk semmit. De néha, amikor sikerül eljutnunk az emberek lelkéig (ami megjegyzem, egyre nehezebb és egyre nagyobb kihívás), akkor érezzük, hogy mégsem hiábavaló a hivatásunk. Minden embernek meg kellene tapasztalnia azt, milyen kegyelmi állapot ez a lelki találkozás. Egy legbelsőbb kommunikáció és egymásratalálás ez a színész és néző között. 

- Valóban, a színház az itt és most szakrális ünnepe, amely a színész és a néző egymásratalálásából, közös hullámhosszra kerüléséből fakad… 

- Gyakran ülök be előadásokra, mert nagyon szeretek néző is lenni. Ilyenkor örömmel tapasztalom, hogy nagyon sok a fiatal a nézőtéren. Úgy tűnik, kapnak otthonról, de a pedagógusoktól is egy olyan útmutató példát, amely elvezeti őket a színházba. Úgy érzem, van még reménység és van még igény a színházra, amikor ezeket a szépen felöltözött, figyelmes arcú ifjakat nézem, akik az idejükből áldozva eljönnek megtekinteni az előadásainkat. 

- Megfordítom a kérdést: miért nem jó színésznek lenni?

- Igazából, nekem nincs viszonyítási alapom, mivel soha nem dolgoztam más szakmában. De igen, persze, mint mindennek, ennek is van árnyoldala. Nehéz például tizennégy éven át játszani egy előadást, mint például a Suttogások és sikolyok című produkció esetében. Ilyen helyzetben, újból és újból meg kell találnom az örömömet az előadásban, mert nem mindegy, hogy szeretem-e a játszott előadást vagy sem. Más: a színház soha nem volt és nem is lesz egy demokratikus intézmény. Színészként nincs túl sok alternatívánk. Ha azt mondják, hogy ezt és ezt kell eljátszani, akkor az ellen nem létezik apelláta. Játszani kell, ha tetszik a szerep, ha nem. 

- Mi az a faktor, amely eldönti, hogy számodra szerethető vagy sem egy szerep vagy előadás?

- A kívülálló azt gondolná, hogy a szerep mérete, nagysága, a darabon belüli fontossága a döntő. De valójában nem az számít, hogy kis, vagy nagy szerepről van szó, mert a szerepeket nem mérlegen mérik. A próbafolyamat minősége dönt el mindent. Ha a többhetes próbafolyamat izgalmas, akkor jó érzés egy kis szerep optikájából is szemlélni a megszülető előadás fejlődési útját. Meghatározó a jó kommunikáció is a próbák során. Jó érzés, ha meghallgatják a véleményünket és hagyják, hogy kreatívan részt vegyünk az alkotói folyamatban.Ez az alkotói jelenlét szükséges ahhoz, hogy el tudjam hinni a történet igazságát és hitelességét. 

Elektra szerepében (Rendező: Botond Nagy)

- A próbafolyamat legalább annyira fontos, mint maga az előadás?

- Nagyon fontos, hogy ki, kivel dolgozik, mert ez határozza meg a készülő előadás dinamikáját. A próba az előkészület egy nagy utazáshoz, a csomagolás, az út a kikötő felé, ahol vár egy hajó, az előadás, amire fel kell szállni és neki kell vágni vele a tengernek. Olykor rossz próbafolyamatok is eredményeznek jó előadásokat, mert a bemutató után az előadás tovább fejlődik, mélyül és tágul. Viszont fordítva is igaz mindez: nagyszerű próbák után születhet totális bukás. Volt egy bemutatónk, amely összesen három előadást ért meg, viszont minden próbára boldog lelkesedéssel mentünk és veszteségként éltük meg, amikor elmaradt egy-egy próba. A színházban nem csak az a fontos, ami a bemutató után van, mivel egy előadás élete már a szereposztás kifüggesztésének a pillanatában, vagy már akár az előtt elkezdődik. Volt egy másik előadásunk, Abe Kóbónak a A homok asszonya, Mona Marian rendezésében, amelyet felmerülő jogdíj-viták miatt soha nem tudtunk bemutatni. Az akkor már nagybeteg rendezőnő azzal vígasztalt minket, hogy ne búsuljunk, mert ha nem is valósulhatott meg a bemutató, az előadás azért él: bennünk él tovább. Nagy bölcsesség ez, amit azonban nehéz elfogadni, mert a mai világunkban azt hisszük, hogy csak az lehet érték, ami kézzelfogható, tárgyisasítható és eladható. 

- Általában nagyon kemény női karaktereket formálsz meg a színpadon: ilyen a címszerep Elektra, a Rómeó és Júliából a Dajka, illetve az Eszter alakja a Roger Vitrac, Viktor, avagy a gyermekuralom című drámájában. Ez utóbbiért Uniter díjra és a Színikritikusok Díjára is jelöltek a legjobb női mellékszereplő kategóriában. Vannak gyöngédebb, femininebb alakításaid is?

- Nem kedvelem azokat. Elektra gyászának, bezártságának és magányának a megélése, amelyek a tragédiájának a mozgatórugói, érdekesebb és nagyobb kihívás számomra. Egyébként belülről nem tűnnek keménynek ezek az alakok és alakítások. Például az Eszter szerepében, én nem is éreztem, hogy az egy véres, kegyetlen előadás lenne, annak ellenére, hogy engem ötpercenként irdatlanul felpofoztak benne. Én valami olyan fényességre leltem abban az előadásban, amely számomra beragyogta az egész produkciót, túlmutatva a darabban megfogalmazott kegyetlenkedéseken. Könnyen tudtam azonosulni a bántalmazott Eszter alakjával, ellentétben az Elektra karakán szerepével, amellyel minden alkalommal meg kell küzdenem, mivel én alkatilag kompromisszumokra hajlamos teremtés vagyok, aki békében szeretne élni, meglelve örömét a kicsi dolgokban. Ennek ellenére, nagyon is értem és megértem Elektrát, éppen azért, mert én nem olyan vagyok. Irigylem a világát átrendezni képes határozottsága és elszántsága miatt, meg azért is, hogy annyira lobogva tud élni és égni. 

- A hagyománnyá vált Adventi Mesekalendárium megálmodója, létrehozója, lebonyolítója vagy.

- Amikor beütött a pandémia, akkor született ez az ötlet, hogy a színház facebook oldalán, adventkor, minden nap nyíljon meg egy ablak és hangzódjon el egy, a karácsonyi ünnepkörhöz kötődő mese, vagy vers. Az intézmény vezetősége támogatta az ötletemet, teret, díszletet, technikát biztosított a kezdeményezéshez és a kollégák is örömmel tettek eleget a felkérésemnek, hogy verset, mesét mondjanak a gyermekek számára. Tordai Tekla kolléganőmnek köszönhetően, aki felkarolta és továbbvitte az ügyet, mára már valóban, igazi hagyománnyá vált a Mesekalendárium. 

-  Számos workshopon vettél részt az évek során. Miért fontosak ezek a képzések egy színész számára? 

- Messze nem jutottam el annyi workshopra, mint amennyire szerettem volna. Minden ilyen képzés egy megújulást jelent számomra. Kellenek az új találkozások, a friss ingerek és energiák, valamint a kihívások is. Ugyanis a társulati lét egy nagyon zárt közeg. A színházba, hozzánk, mindig bejön valaki: a nézők, a meghívott rendezők, koreográfusok, díszlet- és jelmeztervezők. Mi viszont nem megyünk sehova, csak a turnék alkalmával mozdulunk ki néha a saját világunkból. A workshoppok alkalmával lehetőségem nyílik bepillantani abba, hogy mások hogyan is gondolkodnak a színházról, mit és hogyan csinálnak színházi emberként. Másrészt pedig, nem árt egy olyan szakmai közösség előtt is megmutatkozni, akik nem ismerik a szakmai előéletemet, a szerepeimet, az addigi művészi megvalósításaimat. Kell időnként ez a fajta megmérettetés, nyitás és találkozás.

- Civilként felhasználod olykor a színészi kvalitásaidat, hogy hassál a környezetedre?

- Nem, mivel én tulajdonképpen nagyon introvertált alkat vagyok. Civilként nem szoktam szerepekbe bújni, magyarán: nem játszom meg magam a mindennapokban. Egyetlen kivétel, amikor a kutyám fegyelmezésére néha előveszem a színpadi hangomat.

- Hobby, sport, kikapcsolódás?

- Sok minden megváltozott az életemben, amióta a párommal, egy puli kutya gazdái (szolgái?) lettünk. Azóta megnőtt a mozgásigényem és vágyom a szabadba, a természettel való kapcsolatra. Kutyás barátaimmal, ismerőseimmel kitaláltunk, megírtunk, megszerkesztettünk egy Ebnevek – Kutyakalendárium című könyvet, ami a napokban fog megjelenni. Közel egyéves munkánk fekszik ebben a kötetben. 

- Újabb premier a műsorban: Andersen A fülemüle című mesejátéka  Traian Savinescu rendezésében.

- Nagy ünnep ez számunkra, mert rég nem hoztunk létre gyermekelőadást. Én amúgy is nagy híve vagyok a meseelőadásoknak, amelyek egyrészt a színészeknek is jó iskolának számítanak, másrészt pedig ez által tudjuk kinevelni a jövőbeli felnőtt nézőinket. Az előadásunk csak részben követi Andersen meséjét, ugyanis mi egy Tasnádi Sáhy Péter-féle verses adaptációt dolgozunk fel, amelyben Arany János és Weöres Sándor költeménye kis helyet kapnak. Csodálatosan szépek és látványosak lettek a Bocskai Gyopár által tervezett díszletek és jelmezek. Hogy milyen lesz az előadás? Ilyenkor, bemutató előtt, soha nem lehet azt tudni. Mi reménykedünk, drukkolunk, hogy igazi siker legyen és, hogy eljussanak az üzeneteink a gyermeknézők lelkéig, de minden akkor dől el igazán, amikor a premier napján felgördül a függöny és többszáz gyermekszempár előtt elkezdjük az előadást. Onnan már az első tíz perc elteltével pontosan meg lehet mondani, hogy sikerese lesz-e az előadás, vagy sem.

Fotók: KOLOZSVÁRI ÁLLAMI MAGYAR SZÍNHÁZ/BÍRÓ ISTVÁN

Borítókép: TOMPA RÉKA