Az animációs kisfilm kezdő jelenetében betekintést nyerünk egy idősödő művész elméjébe, akit az évek harcai kerekesszékbe kényszerítettek. Feltételezhető, hogy az öregúrnak nem sikerült feldolgoznia egy szeretett személy elvesztését, ez pedig gátat képez közte és szenvedélye, a festés között.
Bár a rajzolt animáció dinamikus vonalvezetése és a váltakozó színfoltok ritmusa láttán elsőre azt hihetnénk, hogy épp egy műalkotás megszületésének vagyunk tanúi, a beszéd hiánya és bizonyos hangulatot kifejező hangok jelenléte azonban azt érzékelteti, hogy valójában másról van szó. Mintha csak egy emlék felidézését látnánk abból az időből, amikor a főszereplő még képes volt átadni magát szenvedélyének, de ez valamilyen okból mára már nem lehetséges. A kommunikáció hiányának azonban más szerepe is van, hiszen ezáltal még nagyobb a hangsúly a vizualitáson, az animált képsorok mögöttes jelentéssel bírnak. Erről tanúskodnak az első jelenet utolsó képsorai, amikor öreg művészünk fának dőlt modellje arcát felénk fordítja, és a kép kifehéredik – ez valami ismeretlen, valami új érzését kelti a nézőben. Az eddig érzékelt változással a grafika is átalakul, plasztikusabb teret kapunk, ahol a tárgyak és a szereplők valós fény-árnyék viszonyban vannak megjelenítve, élethűen ábrázolva.
A történet központi motívuma a szenvedély elmúlása, valamint az ahhoz való visszatalálás, amelyet az új szereplő, az unoka megjelenése tesz lehetővé. A kislány a fiatalság megtestesítője, játékos, örömteli, ezt érzékeltetik a vizuális és auditív elemek változásai is. A kisfilm visszatérő képe a sötét sarokban lévő ruhaállvány, amely egyféle misztikum képzetét kelti a befogadóban, felkelti a kíváncsiságát.
Visszatérő elem a címben is szereplő vászon üres képi megjelenítése, amely hangsúlyozza a néha minden ember életében felelhető értékvesztettséget, motiválatlanságot. Az animációs rövidfilm esetében mindez a főszereplő kedvesének elvesztéséből ered, erre több rejtett szimbólum is utal: ilyen az aranygyűrű, amelyet az öregúr szomorúan forgat az ujján, valamint a kislány rajza is, amelyen egy angyalt ábrázolt nagypapája és saját sziluettje mellett.
Azonban egy elgurult ceruza mindent megváltoztatva válaszokat ad mind a kíváncsi kislánynak, mind pedig a külső szemlélőnek, hiszen az eddig sötét és misztikus sarok régóta érintetlen ajtót tár fel. Az ajtó mögött megbúvó kis világ régi festékeket, elgurult ceruzákat, valamint egy letakart festőállványt rejtegetett előlünk. A letakart vászon azonban sokkal többet fed holmi elkezdett, de be nem fejezett műnél, hiszen erős érzelmeket vált ki az elvesztett nagymama felfestett alakjával. A felfedezés pillanatát megzavarja vágyait elfojtó művészünk, amikor észreveszi unokáját a rejtett szoba ajtajában. Kifejező erővel bír a kéz, amely megsimogatná a vásznon ábrázolt nőt, egyszerre érződik a vágyakozás és az ijedtség, ám a gyermeki szeretet és támogatás felülírja a felnőtt makacsságot.
Az öregúr így emlékszik végül vissza kedvesére, félrerakva az elmúlás gondolatát, ismételten megjelenítve a kétdimenziós teret, a mozgó színfoltok és ceruzavonások dinamikusságával. Az elfogadás és feldolgozás fontos eszközévé válik a tolószékből való felállás gondolata és az ecset újbóli kézbevétele. A kisfilm legfőbb üzenetét az utolsó jelenet fogalmazza meg: ha olykor akaratlanul is letérünk saját utunk vásznáról, mindig van valaki, aki még a kezünkbe adhatja az ecsetet.
Borítókép: Képkocka A festővászon című animációból
