– Sajnos ismételten rá kellett jönnöm, hogy a romániai üzletekben vásárolt alapanyagok minősége nem megfelelő, az éjjel főzött, Imolának szánt különleges lencseleves mára „felfőtt”, ezért kénytelen vagyok improvizálni, hogy ne maradjon el a szokásos vacsora – magyarázta Laczó Júlia.
Innen indított Bodolai Balázs, megkérdezve Kézdi Imolától, hogy mit gondol az improvizációról, hogy áll ezzel a „műfajjal”.
„Állítólag ezt tanítom a színművészeti főiskolán, »improvizáció és testnyelv«, ez a neve a tantárgynak”, válaszolta nevetve az est meghívottja, tehát, mint kiderült, fontosnak tartja az improvizációs készséget a szakmában. Arra, a kérdésre, hogy tanítható-e, azt válaszolta, hogy a fantázián múlik ez a dolog, az pedig fejleszthető. – Annak idején az osztályvezető tanárunktól, Lohinszky Lorándtól azt tanultuk a marosvásárhelyi főiskolán, hogy létezik ez a három f-betűs kifejezés: fantázia, figyelem és fegyelem, ezt kell szem előtt tartani. A figyelmet és a fegyelmet lehet tanítani, a fantáziát pedig fejleszteni kell. Ezt próbálom azóta is művelni és most már továbbadni – érkezett a részletes válasz.
Az aznap esti előadáshoz kapcsolódott a következő kérdés, és, mint kiderült, a Jurij Kordonszkijjal való munka nagy hatással volt Imolára. – Szerencsém volt nagyon sok jó munkában részt venni, sok érdekes emberrel találkozni és dolgozni az eddigi pályám során, de úgy érzem, hogy Kordonszkij van az első helyen, nagy találkozás volt számomra – magyarázta.
A jelenlévők azt is megtudhatták, hogy a 2005-ben bemutatott Woyzeck című előadás Marie-ja a kedvenc szerepe, ugyanis a legutóbbi munkája – Vaszilisza szerepe a már említett A mélyben című előadásból – még nagyon friss, még csak most kezd beérni.
– A szívem csücske tehát egyelőre Marie, annak ellenére, hogy a próbafolyamat alatt jó ideig rosszul éreztem magam, vissza akartam adni a szerepet. Fáradt voltam fizikailag is, lelkileg is. Mihai Măniuţiuval 2003-ban dolgoztunk először, a Doktor Faustusban, jól sikerült előadás lett, a szakma is dicsérte. Aztán következett a Woyzeck, nagy várakozás élt mindenkiben, benne volt a levegőben, hogy „lehet-e még egy jót csinálni”?. Eleinte úgy éreztem, hogy semmi nem működik, addig a pillanatig, amíg leültünk a rendezővel, és én elmondtam, hogy rosszul érzem magam ebben a próbafolyamatban, pedig tudom, hogy „kell csinálni egy jó előadást”. „Nem kell”, mondta Mihai. Aztán elmagyarázta, hogy inkább egyfajta fizikai színház-szerű előadást szeretne, kevesebb szöveggel, hiszen Büchner darabja amúgyis egy töredék. Másnap ismét elmondta ugyanezeket mindenkinek, ezt követően már működni kezdett sok minden – részletezte Kézdi Imola.
Szóba kerültek a díjak is, ugyanis az első, Kolozsváron játszott szerepéért (Lea, a Fehér tűz, fekete tűz – Dybbuk című előadásban) 2002-ben megkapta a Romániai Színházi Szövetség (UNITER) díját a Legjobb színésznő kategóriában, ezt követően pedig számos díjban és kitüntetésben részesült.
Nem akarja, hogy súlyként nehezedjennek rá a díjak, megpróbál a következő munkára koncentrálni, nem arra, hogy „a lécet mind magasabbra tegyük, és még nagyobbat ugorjunk”, mert akkor elvész a játék öröme, az, amiért ezt a pályát választotta. – Persze, ilyenkor egy-két napra azért elkap a hév, de erre oda szoktam figyelni, és nagyon gyorsan magamra szólok. Kibújik belőlem az a csíkszeredai leányka, akit megőriztem magában, és akkor nincs elszállás, és nincs „orrfennhordás” – jegyezte meg. A színészet társasjáték, vallja, „nem lehet fenn hordani az orrod”, oda kell figyelni a partnerre, mert másként nem lehet játszani, „jól dolgoztunk, de megyünk tovább”, nem kell súlyokat rakni magunkra.
Kézdi Imola Csíkszeredában született, itt élt tízéves koráig, majd a családjával együtt, édesapja munkája miatt, elköltöztek Aradra, ahol nyolc éven át laktak. Itt érettségizett, majd innen került a marosvásárhelyi színművészeti főiskolára, ahol 1999-ben diplomázott. 2002-ig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának volt a tagja, innen szerződött Kolozsvárra.
Változott-e valami a szakmához való viszonyulásában, amióta megszülettek a gyerekei, hangzott el a kérdés a beszélgetés alatt. – Rézi lányom most tízéves, a fiam pedig kettő. Tíz évvel ezelőtt tehát megjött Rézi és elég hamar helyrerakta az értékrendszeremet: van az anyaság és van a színház. Rájöttem, hogy mindkettőt lehet jól csinálni egyszerre, csak időbeosztás kérdése. Aggódtam az elején, hogy mi lesz, nem jut időm a színházra. Kiderült, hogy kisbabával sokkal több energia és idő marad erre, mint gondoltam volna, csak nagyon ravaszul be kell osztani az időt. Persze van olyan, hogy sok minden felhalmozódik, az éjszakai nem alvások például, de ki lehet bírni – magyarázta.
Háromszor dolgozott Andrei Şerbannal (Ványa bácsi, Suttogások és sikolyok, Hedda Gabler), melyik a kedvence, kérdezte Bodolai Balázs. Úgy alakult végül, hogy a Hedda Gabler, érkezett a válasz. A Ványa-próbákat ugyanis a kislánya születése után három hónappal kezdték el, mint mondta, eléggé „zűrös” volt ez a próbafolyamat, de végül megszerette a szerepet. A Suttogások alatt sok mindenben nem értett egyet a rendezővel, egy adott pillanatban aztán nagyon összevesztek. – Felmentem a büfébe és azt mondtam, hogy inkább főbe lövöm magam, mint hogy még egyszer ezzel az emberrel dolgozzak. Aztán rá két évre valóban főbe lőttem magam a Hedda Gablerben. Nyilván időközben kibékültünk, és a Hedda-próbák alatt már nagyon „összeértünk”, így végül az lett a kedvencem – mondta Kézdi Imola.
Mit szeretne elérni a jövőben, mire törekszik, hangzott az utolsó kérdés a péntek esti Livingroomon. – Arra, hogy legyek nagyon jóban a gyerekeimmel húsz év múlva is – érkezett a rövid válasz az est meghívottjától.
(Fotó: Biró István)
