Gondolatok az egykori haláltáborban tett látogatás margójára
Néhány éve, amikor először felmerült a gondolat, hogy elmenjünk Auschwitzba, a beszélgetés során valaki megkérdezte: az mi, valami botanikus kert? Akkor éreztem először, hogy még mindig nem beszéltünk róla eleget, még mindig nem ismertettük meg mindenkivel a holokauszt történetét, még mindig számottevő hiányosságokkal küzdünk ezen a téren. Soha többé! – hangzik a kijelentés politikusok, papok szájából a megemlékezések alkalmával, de a múlttal való őszinte, együttérző szembenézés magyar részről máig sem történt meg maradéktalanul, még mindig nem szórtunk hamut a fejünkre a múltban elkövetett bűnökért.
Szögesdrótok árnyékában
Auschwitzba érve átmegyek a kapun, fölöttem a jól ismert felirat: Arbeit macht frei (A munka szabaddá tesz). Tudom, mire számíthatok, hogy mit fogok látni, mégis valami különös borzongás fog el, szorongok, de leginkább nagyon mély szomorúságot érzek. Ott motoszkál bennem a számtalanszor feltett kérdés, hogyan lehetett teret engedni annak a beteg ideológiának, amely egy egész népnek a legalaposabban megtervezett, szisztematikus kiirtását célozta. Mi vezethetett ahhoz az eszelős megszállottsághoz, ami emberek halálra dolgoztatását, éheztetését, kínzását, életveszélyes álorvosi kísérletek végzését eredményezte? Hogyan lehetett ártatlan emberek, gyermekek millióit gázkamrába küldeni csak azért, mert zsidók? Miértek hosszú sora, de a válaszok ezúttal is elmaradnak. Aztán, ahogy továbblépek, újabb érzés kerít hatalmába: a félelem. Félek Auschwitzcal, a történelem legsötétebb foltjával szembesülni.
A téglaépületek végtelennek tűnő precíz sora, a gondosan megtervezett részletek, a már-már erőltetett rend nyomasztóan hat a látogatóra. Belépve az egyik blokkba, a szemközti falon nagy méretű kép fogad: magyar zsidók érkezése Auschwitzba. Embertömeg a marhavagon mellett, némelyek a csomagjukat szorongatják görcsösen, mások kíváncsian néznek körül, többen mosolyognak. Mit sem sejtenek arról, hogy mi vár rájuk. Még ott, akkor sem tudták, hogy mi következik. A „végső megoldás” előkészítői kínosan ügyeltek a látszatra, erre utal a tábor igényes, szinte már szépnek érzékelhető rendezettsége is.
A ma múzeumként funkcionáló egykori koncentrációs tábor a látogató számára betekintést enged a fogvatartottak életébe, mindennapjaiba, küzdelmeibe, szörnyű sorsuk néhány momentumába. Épületről épületre haladva fokozatosan tárul elénk a képtelennek tűnő, mégis kézzelfogható valóság: itt milliókat fosztottak meg emberi méltóságuktól és küldtek a halálba.
Szomorú tény, hogy az Auschwitzba hurcolt zsidók közt a Magyarországról érkezettek száma a legmagasabb, köztük ott volt a mintegy 45 vonatszerelvénnyel deportált több mint 130 ezer észak-erdélyi zsidó.
A különböző helyiségekben felhalmozott használati tárgyak – pléhedények, több ezer szemüveg, zsidó imasálak, cipőhalmok, művégtagok – fájdalmas látványt nyújtanak. Nem beszélve a kofferek és bőröndök hatalmas halmáról, amelyből nyilvánvalóvá válik, hogy ezeket az embereket az utolsó percig igyekeztek megtéveszteni. Hiszen minden táskán ott áll a tulajdonosa neve, ami bizonyítja, hogy mind arra számítottak és abban bíztak, a holmijukat s azzal együtt az életüket visszakapják majd.
Egyik épület folyosóján a falon egykori rabok fényképei. Jobb oldalon férfiak, bal oldalon nők. A képek alatt két dátum, ami a táborban eltöltött időt jelöli, amely alig néhány esetben több két-három hónapnál. Betérek az egyik helyiségbe, az üvegfal mögött sötétség, csak nagy kupacot látok, a szemközti ablakon beszűrődő vakító fény miatt azonban néhány másodpercig nem ismerem fel, hogy mi az, aztán egyszerre tudatosul bennem: emberi haj. Az Auschwitzba érkező emberek megalázásának egyik kézzelfogható bizonyítéka.
Amikor újra kilépek a szabadba, fellélegeznék, de megpillantom a mindent körülvevő szögesdrót kerítést, majd az úgynevezett halálfal előtt állunk meg, ahol több tízezer embert lőttek agyon. Felkapok egy követ a földről és a táskámba teszem.
Mielőtt átmennénk Birkenau-ba, még megnézzük a gázkamrát és a krematóriumot. Néhány lépcsőfok lefelé – amelyek több százezer európai, köztük a magyar zsidók számára az utolsó lépéseket jelentették –, majd elénk tárul a gázkamra. Ide terelték be az otthonukból elhurcolt, kifosztott és megalázott, végül munkaképtelennek titulált zsidókat, majd az embertömeg mögött a gázkamra ajtaja bezárult. A tetőn kialakított nyílásokon az SS emberei Zyklon B-kristályokat szórtak be, és a gáz hatására alig néhány perc múlva a gázkamrában már senki sem élt. Ezután a holttesteket a foglyokból álló Sonderkommando tagjai a krematóriumokban, vagy azok telítettsége esetén az erre a célra kialakított gödrökben égették el.
Mivel a náci Németország által megszállt és a szövetséges államokból folyamatosan érkeztek a transzportok a táborba, 1942-ben létrehozták az Auschwitz II-ként emlegetett birkenaui tábort, amely sok százezer ember megölését tette lehetővé.
Birkenau – a tömeggyilkosságok helyszíne
Auschwitz I-től nem messze terül el a negyvenes években megsemmisítő táborként működő Auschwitz-Birkenau, amely 1944-ben, éppen a magyar zsidók deportálásának következtében érte el működésének tetőfokát.
A főkapun átvezető sínpáron marhavagon áll. Nagyon kicsinek tűnik, alig néhány méter hosszú. Ilyenek indultak többek között Észak-Erdélyből, Kolozsvárról is, ahol magyar csendőrök 70-90 embert zsúfoltak egy-egy vagonba, akik úgy tették meg a többnapos utat Auschwitzig, hogy közben leülni sem tudtak. A vagonokban mindössze egy veder vagy hordó ivóvíz volt, egy másik pedig a szükségletek elvégzésére szolgált. Már az úton többen meghaltak, a holttesteket azonban nem lehetett a vagonból kitenni, csak napokkal később, a koncentrációs táborba történő érkezés pillanatában.
Ezt megelőzően a magyar hatóságok a zsidókat többszörösen kifosztották, a korábban elkobzott földjeik után a lakásaikat is a bennük levő összes bútorral és egyéb értéktárgyakkal együtt kisajátították. Minden ingó és ingatlan vagyonukat elvették, majd a gettóban újra többszörösen megmotozták őket, hogy utolsó rejtett értékeiket is elszedhessék. A Magyarországról indult transzportokat a magyar csendőrök Kassáig kísérték, ott átadták az SS-nek, akik további értékek után kutattak, és amit találtak, elkobozták. Ilyen körülmények között, kifosztva, megverve, bizonytalanságban érkeztek meg Birkenauba, ahol a rámpán megtörtént a szelekció. Alig néhány perc alatt százezrek sorsáról rendelkeztek. Egyetlen jobbra vagy balra intő kézmozdulat eldöntötte: élet vagy halál. Az idősek, a betegek és a gyermekek azonnal a gázkamrába kerültek, a munkaképeseket a testszőrzetük eltávolítása és a tetoválásuk után kényszermunkára küldték. A legtöbb ember itt, a vonatból kilépve látta utoljára a családtagjait.
A halálba küldött gyermekek utolsó rajzai őrzik az emléküket az épület falánBejárom a tábort. Körben mindenhol szögesdrót és őrtornyok. Vakítóan süt a nap, a hideg őszi szél mégis a csontomig hatol. Megint csak arra gondolok, hogy az egykori fogvatartottaknak éppen ezen a helyen sokszor órákig kellett egy helyben állniuk, téli hajnalon fagyban, tűző napon vagy éppen esőben, mozdulatlanul. A vékony rabruha a hidegben semmit sem ért... Aztán bemegyek az egyik fabarakkba, amely a valaha volt több mint 300 közül még áll. Kétoldalt deszkákból összetákolt emeletes priccsek, ezek szolgáltak ágyként a foglyoknak. Nem nehéz elképzelni, milyen körülmények uralkodhattak a táborban: kényelmetlen deszkaágyak, zsúfoltság, télen dermesztő hideg, nyáron forróság, a tisztálkodási lehetőségek szinte teljes hiánya, ami számos betegség, járványok kialakulását és az élősködők elterjedését idézte elő, mindezt pedig az állandó kimerültség és az éhezés tetézte.
Deszkákból összetákolt emeletes priccsek a fabarakkban, ezek szolgáltak ágyként a foglyoknak
Másik barakkban a latrinák kaptak helyet, ahol a foglyok egymás mellett, minden intimitást mellőzve, az emberi méltóságuktól teljesen megfosztva végezték elemi szükségleteiket. Nem kevésbé sokkoló az a barakk, amelyben ideiglenesen gyermekeket helyeztek el. Előfordult, hogy a folyamatosan érkező transzportok miatt a gázkamra állandóan üzemelt, és a halálba küldött gyermekeknek néhány napig várniuk kellett valamelyik barakkban. Az építmény falán utolsó rajzaik őrzik az emléküket.
A szögesdróton túl, a közelben erdő terül el, amelynek fái között néhány évtizede még krematóriumok működtek. Az emberi testek elégetése során keletkező fekete füst látványát és szagát a túlélők máig sem felejtették el. Néhány év múlva már csak az erdő fái lesznek a haláltáborban történtek élő tanúi.
Elhagyva a tábort egyre csak Kertész Imre mondata jár a fejemben: „Auschwitz igazi problémája az, hogy megtörtént, és ezen a tényen a legjobb, de a leggonoszabb akarattal sem változtathatunk.” Hazaérve elmegyek a kolozsvári holokauszt-emlékműhöz, és az Auschwitzból hozott követ elhelyezem a talapzaton: a soá minden áldozatának emlékére.
(Fotók: Bucskó Evelyn)
