Bánffyhunyadon az önkormányzat nem fogadja el a református egyház ajándékát – a magyar állami támogatásból felépített korszerű, tiszta, világos óvodát egy évnyi közműköltségek fedezésével együtt –, merthogy az trójai faló, hasában a jól elrejtett szegregációval! A szlogen a választópolgárok széles tömegei számára akár még jól is csenghet, a hangadó politikus mintha tényleg minden egyes bánffyhunyadi gyermekecske/copilaş érdekeit nézné (aligha véletlen a hatásfokozó stratégiai kicsinyítőképző!) A magyar gyermekekét is és a román gyermekekét is. Az ő érdekeiket szolgálja, azok érvényesítéséért küzd. Ám ha közelebbről megnézzük, gyorsan kiderül – és számos román nemzetiségű honfitársunk számára is világossá vált –, hogy kezdeményezésével tulajdonképpen egyetlen óvodásnak sem tesz jót. Sőt a végeredmény láttán joggal merülhet fel a gyanú: a cél lényegében az, hogy dobja fel patáját a szomszéd kecskéje. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy saját kecskénk is tovább sínylődik.
A szociáldemokrata politikus kampányszerű ötletével, miszerint az új óvoda fogadjon be minden copilaşt, sikerült elérnie azt, hogy végül mindenki marad a rongyos régi épületben, az új ovi pedig állhat üresen. Jó ez a magyar tannyelvű csoportoknak? Nem jó. Hát a román tannyelvűeknek? Nekik sem jó. Helyszűkében vannak évek óta, de az új épületben sem férnének el mindannyian, ott sincs elég hely. Politikai tőkekovácsolást célzó üres szónoklatokkal el nem vakítható sokak számára egyértelmű: a magyar államtól nem várható el, hogy a romániai (erdélyi) önkormányzatok szűkös anyagi kereteire való tekintettel oldja meg az utóbbiak hatáskörébe tartozó problémákat, újítson fel valamennyi bajba jutott óvodát, iskolát, templomot stb. A helyi önkormányzat saját és a város polgárainak érdekében lehetne viszont gyakorlatiasabb.
Abban látszólag minden érintett egyetért, hogy az lenne kívánatos, ha az összes gyermek modern, jól felszerelt óvodába járhatna. Amennyiben viszont a magyar tannyelvű óvodai csoportok átköltöznek az új ingatlanba, máris több tér jut a régi épületben maradó óvodások számára – a járványhelyzetben nem elhanyagolható egészségügyiek mellett most hadd ne ecseteljük ennek jótékony lélektani, személyiségfejlesztő hatásait. Ezen az azonnali kedvező fejleményen túl ugyanakkor az önkormányzatnak plusz költségei nem keletkeznének, sőt spórolna: egy éven át zsebében maradna egy bizonyos összeg, hiszen a magyar csoportok fűtési, víz-, áramfogyasztási kiadásainak fedezését az egyház vállalta. Így a régi óvodában immár nem kellene minden helyiséget egyszerre felújítani, csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges az ott maradó csoportoknak. Ehhez már kevesebb pénzre lenne szükség, mint a teljes tatarozáshoz. Később pedig lehet folytatni a felújítást, majd kecsegtető körülményekkel, programokkal, pedagógiai módszerekkel gyorsan elérni, hogy sokan óhajtsák oda íratni kisdedeiket. Ez persze lényegesen több időbe és energiába, munkálkodásba telne, mint altruista álruhába bújtatott nemzetieskedő retorikával két hét alatt felbolygatni egy etnikailag vegyes lakosságú település közhangulatát, a gyors politikai haszonszerzés oltárán az összes gyermekecske érdekeit feláldozva mindenki számára – magyar ovisoknak, román ovisoknak, önkormányzatnak – egyformán rossz döntést hozni. Nem racionális döntést, hanem nyilván politikait.
A két korszerű óvoda létrejötte után pedig személyes – szülői, tanári, politikusi – jó példákkal, esetleg célirányosan elkülönített összegekkel aztán lehetne szorgalmazni az eltérő tannyelvű intézmények diákjainak barátkozását, közös programjait. Mert ha szegregációtól tartunk, megjegyzem: ahhoz sajnos nem szükséges külön épületekbe költözni, gyönyörűen megvalósul úgy is, ha román és magyar csoportok egyazon épületbe járnak. És mielőtt még valakinek ez jutna eszébe, hát nem csak a kisebbségi csoport „pofonfát rázogató” nemzeti színű rátartisága okolható érte.
Nagyváradon még hihetetlenebb a helyzet. A helyi hatóságok, intézmények, érintettek közös megegyezését írta felül a tanügyminisztérium. A nagyváradi vegyes tannyelvű iskola magyar diákjai eddig is külön épületben tanultak, amelyet korábban bérelt az önkormányzat, most ingyen vette volna használatba az egyházi irányítással felújított új ingatlant. Erről szerződést írtak alá a polgármesteri hivatallal, az oktatás körülményeit ellenőrző hatóság megvizsgálta és oktatási célokra megfelelőnek találta a helyszínt. A – mintegy négyszáz romániai tanépület helyzetét tisztázni hivatott – miniszteri rendelet kihirdetése viszont elhúzódott, az augusztus végi – a bánffyhunyadi huzavonával egy időben – megfogalmazott szegregációs vád miatt azonban a tanügyminisztérium úgy döntött, nem járul hozzá a magyar osztályok költözéséhez. Az iskolában így délelőtti és délutáni váltásban kezdődött a tanév. Még mindig nem világos, hogy itt ki járt jól. Nagyon úgy tűnik, hogy szintén senki.
Beszédes az is, hogy a minisztériumi jóváhagyás elmaradása ellen tiltakozó és érvelő nagyváradi nyilatkozatot a püspök mellett a vegyes tannyelvű iskola a szokásjog szerint magyar nemzetiségű aligazgatója és a magyar szülői szövetség elnöke írta alá – nota bene: az érintett helyi közszereplők közül egyetlen román nemzetiségű hivatalos személy sem csatlakozott az aláírókhoz. Mielőtt óvatos kivárásra, netán szolgalelkűségre, esetleg központi megfélemlítésre gyanakodnánk, hagyjuk meg a halvány esélyét annak, hogy a nyilatkozat megfogalmazóinak figyelme a tanévnyitás közelsége miatt nem terjedt ki a román iskolaigazgató és az önkormányzat bevonására is…
A nemzeti kisebbségek nyelvén működő tanintézmények szervezése egyébként nem minősül szegregációnak a tanügyminiszter egy 2016-os rendelete értelmében. Bánffyhunyadon és Nagyváradon erről nem tudnak, de a jelek szerint maga a minisztérium sem ismeri saját szabályait.
Az elhibázott példa sajnos ragadósnak bizonyul, ha nem is törvényes, de gondolkodásbeli és döntési hivatkozási alapot teremt. Pedig Bánffyhunyadon az új bölcsőde-óvoda szomszédságában, szintén a református egyház telkén tervezik felépíteni a modern tanítási igényeknek megfelelő épületet, amelyben a Szamosújváron működő mezőségi mintájára kalotaszegi magyar tannyelvű iskolát hoznák létre. A helyi önkormányzat partnersége nélkül viszont ez aligha sikerülhet.
Még egy szót a szegregációról. Azt nem falak okozzák és épületek, hanem az emberek. Olyan emberek, akik a hagyományőrzés rosszul felfogott szolgálatában leminősítik mások tradícióit. Akik csak úgy tudják saját hazafiságukat, nemzettudatukat megélni, hogy elutasítják a másokét. Akik elhiszik, hogy saját hőseik és történeteik úgy lesznek értékesebbek, ha a többiekét lefitymálják. Akik az óvodákban és az iskolákban magyarokat és románokat és cigányokat látnak, pedig oda elsősorban gyermekek járnak. Gyermekek, akik a világot úgy fogják fel, értik és érzik meg, ahogyan engedjük nekik, ahogy láttatjuk velük mi, felnőttek. Történjen ez ugyanabban az épületben vagy akár a város két szélén.
Camelia az én párom! – kiáltja Ionuţ, s bravúrosan elkapja a szenvedélyesség hevében fejéről leröpülni készülő árvalányhajas kalapját. Amint a beszélőhöz fordul, Camelia derekán megpördül a mákói rakott szoknya, gyöngyös pártája meg sem inog a hirtelen mozdulattól, délceg fejtartással pontosan tudja súlyának megfelelően viselni. A magyar kultúra napjára készül a román negyedik osztály. Nagy az izgalom, ma végre lehull a lepel a szövevényes összeesküvésről. Rettentő nehéz volt hat héten keresztül titokban tartani a tervet: meglepni készülnek a magyar ötödikeseket. Tegnap délután feldíszítették a pihenőtermet, Adrianáék szülei piros-fehér-zöld szalagokat hoztak az erdélyi nemzetboltból, Vasile népes rokonsága bezárta a családi cukrászdát, és egész délután Kossuth-kiflit, rigójancsit és Esterházy-tortát sütöttek az ünnepre. Majdnem füstbe ment a meglepetés, mert Annácskának pont akkor támadt kedve egy broscuţára, szerencsére meg tudták győzni, hogy elfogadja elvitelre, s így nem lepleződött le a nagy összeesküvés Bornemisza Anna négyszáz éves szakácskönyvével, mellette Dragomán György Főzöskönyvével, köröskörül a sok tál finomsággal. Még mindannyian emlékeznek, micsoda örömünnepet szervezett nekik Zoltán bácsi osztálya a román nyelv napján, hogy harsogták együtt „Szép Esticsillag, szállj alá egy surranó sugáron”, aztán a krajovai hiphopénekes Ektro dalával elénekelték és táncolták is Eminescu Luceafărulját, hej, de jó buli volt!
Aztán csergett az óra…
Borítókép: reformatus.ro/Kiss Gábor
