Tompa Mihályra emlékezve
KOZMA DEZSŐ
Petőfi írta 1847 februárjában a Toldi írójának Nagyszalontára: „Átaljában: Arany, Petőfi, Tompa isten-krisztusugyse szép triumviratus. S ha dicsőségünk nem lesz is oly nagy, mint a római triumviratusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha nem több.”
Az életmű újrafelfedezésére a költő születésének 200. évfordulója (2017) nyújtott ismét alkalmat.
Élet- és művészi felfogásban a vele egy évben született Arany Jánossal rokon. Hozzá írott leveleiből testi és lelki megpróbáltatásokkal teli lelkész költő élete tárulkozik elénk. Jelképesen fogalmazva: palást és poézis együtt, egyszerre alakítják emberi-költői egyéniségét, költészetének élményvilágát. Egyik korai, még 1846-ban keltezett költői levelében a művészetet (és Tompát is) pártoló művelt asszonynak, Pogány Karolinának ilyenképpen vall „csendes magányá”-ról:
Lant és biblia, e két szent barát
karján ringatja boldogan magát.
Költőként már ismert, amikor a szószéket választja hivatásként. Vidéki elszigeteltségben írja Aranynak 1847 októberében: „Bíz öcsém, egyikünk sem lesz pedig miniszter. Jegyző, kálvinista pap – furcsa egy pár madár....”
Leveleiből a faluról falura vándorló lelkész napi küzdelmei tárulkoznak elénk. Meghal két gyermeke, őt és feleségét is állandó betegség kínozza, közben nem hiányoznak viszontagságos életéből a félreértésekből, rágalmakból fakadó személyes konfliktusok sem. A forradalomban tábori papként vesz részt, ott van a schweháti csatában, verseiben a „hős apák”-at idézi. És ő is megszenvedi az önkényuralom, a szabadságharc eltiprását követő önkényuralom bosszúját. Neki is bujdosnia kell, zaklatják, haditörvényszék elé idézik. Az 1850-ben írott, a magyar népköltészet motívumaiból szőtt költeménye, A gólyához egy egész korszak megjelenítője. A vándormadár útját követve fogalmazza meg keserű intelmeit:
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.
Következményeiről ilyenformán számol be Aranynak Kassáról 1852. augusztus 5-én: „Édes Barátom! Gondolom, hogy óhajtotok valamit hallani rólam. Az igen kevés és mégis igen sok, amit írhatok. Már egy hónapja, hogy ide beidéztettem, azóta hozzám sem szóltak, azt sem mondják, miért vagyok itt. Isten tudja, még meddig fog ez az állapot tartani. Elég az hozzá, hogy a Gólya tojt nekem elég bajt és küldött kellemetlenségeket; utána minden irataim lefoglaltattak...”
Ebben a történelmi léthelyzetben teljesedik ki Tompa Mihály egyéni és közösségi sorsot egyszerre megszólaltató, képi formát és személyes vallomást, elégiai és ódai hangvételt harmonikusan ötvöző költészete. Az 1852-ben keletkezett, a magyar líra formai hagyományaiból merítő, szintén közismert verse, A madár, fiaihoz! A költői hitvallásként is olvasható költeményének bevezető sorait írom ide:
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Miként általában Tompa műveiben: érzelmi bensőségesség, vízióvá ívelő látvány, személyesség és retorikai fordulatok együttesen vannak jelen ebben a fegyelmezett felépítésű versében is. Hangulatlírájának legszebb darabjaiban dalszerűség és elmélkedés találnak egymásra.
A fák lombja csendesen hull! ...
Nem küzdéstül, fájdalomtul ;
Itt a végharc ösmeretlen:
Lehet-e meghalni szebben ... ? !
– fejezi be törékenyen bensőséges, ember és természet együvétartozásában fogant Őszi tájnak... című költeményét.
Irodalmunk korszakos megújítója, Krúdy Gyula száz esztendővel ezelőtt a magányos költő közösségi gondjaira hívta fel 20. századi kortársaknak figyelmét. Arra a költőre, aki „szívrepesztő küzdelmek” után sem veszítette el erkölcsi parancsból fakadó hitét a költészet értelmében: „A tető leégett a nemzet házáról, a gólya hontalan lett az üszkös kéményen, de benn, a szilárdan megépített falakban a tücsök nyugodalmasan fújja esti dalát, mintha tudná, hogy egyszer vége lesz a kínnak, a szörnyű setétnek, a lehorgasztott fejű kétségbeesésnek.” (A hanvai tücsök)
Bizonyosságot kereső világunkban ez a bízva bízás is élővé avathatja Tompa Mihály klasszikus értékű örökségét.
(Borítókép: Tompa Mihály. Fotó forrása: wikipédia)
