Zutty, a térd!

Csak futóknak

Zutty, a térd!
Nem futottam kereken négy napja. Ez biza sok, de a történteket elnézve, alighanem nem is fogok egy darabig még szaladgálni. Hazavágtam a térdem.

Ez most az a bizonyos másik történet. Mármint az, amelyben nem egy gödörben ment ki a bokám, nem egy faágba akadt be a cipőm orra és hasaltam el, még csak nem is szaladás közben sérültem le: ez most a Hegy volt.

Hogy a Hegyet tisztelni kell, sőt félni sem árt a haragjától, azt már jó ideje megtanultam. Jól emlékszem: március volt, nevetgélve lihegtünk felfele, orrunk előtt egy kölyökkutyával. Kétautónyi ember, jó hangulat, a szél pedig belénk nyalogatott olykor. Hangosan mondtam neki, hogy nem félek én ennyitől, nem olyan fából faragtak. Ha lett volna két féltéglám, a mellkasom is megdöngetem – igaz, volt ebben némi hegymászó-eufória is, de azért határozottan nagyképű voltam.

A Hegy meg gondolt, amit a hegyek a maguk ráérős módján gondolni szoktak. Jól van jól, meglátjuk, milyen legény vagy. Megláttuk. Kezdetben a kutyakölyök kajla fülei lobogtak a szélben, nem is didergett szegény, pedig én két kapucnit húztam a sapkámra. A szelíd márciusnak se híre, se hamva nem volt, a borókák közti ösvény a gerincen egyre zordabbá vált. Ahogy a szél elzsibbasztotta az arcom, szerényebbé váltam. A nyeregben már döntögetett le a lábamról, szó szerint, pedig nem vagyok pehelysúlyú. Ugyaninnen vissza is fordultunk, pedig a csúcs ott volt, 20 percre az orrunk előtt. Azóta szót fogadok a Hegynek, ha lavinával fenyeget, ha felhőt vesz magára, inkább hagyom, hadd élje ki magát.

Ezt a kényszerszünetben végződő túrát azonban jó ideje kívántam. Tényleg vágytam rá, a magasra, pedig kis tériszonyom is van, de áhítoztam a szél zajára, az acélosan kapaszkodó növényzetre, arra, hogy ember is alig legyen a környéken. Plusz vettem egy új túrabakancsot is, fel kellett avatni, naná.

Sötétben tettük meg az első lépéseket a Hegy felé. A Hegy ezúttal a Királykő, ami nevével is tiszteletet parancsol, különösen úgy, hogy épp előző nap a hegyimentők hoztak le egy embert róla. Részleteket ugyan nem tudtunk, de annyi kiderült, hogy az illető sértetlenül jött le a hegyi mentőkkel, pedig a felszereléséből ítélve nem volt tapasztalatlan. A tapasztalat amúgy azt is jelentheti, hogy az ember tudja, hogy mikor szorul segítségre.

A túra jó hangulattal indult, mintha a Nap, meg köztünk némi cinkosság zajlana, mintha tudnánk, hogy ez az utolsó szép pillanat az őszből, az utolsó, amikor még hágóvas sem szükséges és relatív gondtalanul tudunk haladni a Kis- és a Nagy-Királykőn is.

Szélcsend, napsütés és a hirtelen felbukkanó kilátás öröme. Mindhárom megvolt, kinyújtott kezekkel álltam a Kis-Királykőn és néztem a Bucsecset, a Schulert, azaz a Keresztényhavast és Zernest szélét. Micsoda kontraszt: itt fenn minden fehér már, még ha pár centis is csak a hó – odalenn pedig még nem hullatta el teljes lombját az erdő, még sok a szín.

A szűk ösvényen medvenyom, velünk szemben, tehát Micimaci már rég mögöttünk van. Azért fütyörészünk, emberrel csak a Hasadék-nyeregnél találkoztunk. Innen már láncokon vezet az út, pontosabban drótkötélen, elvégre 1600 méterről igyekszünk újra felfele, 2000 fölé. Nem különösen veszélyes ez a terep, de nem is ártatlan. A téli bakancsok jóformán olyanok, mint egy síbakancs. Én három évszakost viselek, ez is nehezen hajlik, de van benne némi görbülésre való hajlam. Ilyen időjárásban bőven elég. Elég, de csúszásgátlós talp ide, óvatosság oda, egy óvatlan pillanatban csak elégtelennek bizonyul a kis kiugró kő, amin a bal lábam áll és megcsúszom. Furcsa, de nem ijedek meg, pedig tudom hány méter van alattam és azt is, hogy onnan tovább is van még. Egy koppanás a bal térdre, hasító fájdalom, és a jobb lábam máris megáll egy kiálló szikladarabon. Az egyensúlyom sem vesztem el, és a kezem harapófogóként szorítja a drótkötelet. Összeszorított foggal két szitokszó, majd lendülök, ezúttal már jól, a bal láb oda jut, ahova szeretném. Minden oké – mondom a mögöttem jövőnek, pedig érzem, hogy fáj, de megtapogatom, nem is vérzik, a meniszkusz is a helyén van. Még nem adja meg magát – gondolom hálásan, majd folytatom a mászást. A Királykő Tornyánál újra körülnézek: pilinkél, a szél fúj, de érzem, hogy a fájó láb ellenére sem akarnák máshol lenni.

A lábfájásról persze lemondanék, arrébb van még a Hegyes-csúcs és útközben biza néha kellemetlenül szűk a gerincen vezető ösvény, jobbra is, balra is meglehetősen meredek, jól jönne a jól fungáló láb. A Hegyes-csúcson ránk köszön a szél. Akupunktúra az arcnak minden egyes hókristály, lobog a sapkánk is bele. Irány lefelé. Innen valamelyest már bicegve, illetve kinyújtott bal lábbal, a hajlítás nehezen megy.

Most a zord idő ellenére is kívánom a futócipőt: szeretnék újra felgyorsulni, nem sántítva járni, de a térdem még duzzadt és nyugalomra int. Tulajdonképp megérte: a futás is öröm, de a Hegy, az mindig nyugalom és szelídség és vadság és felkiáltójel, hogy bármi is van velem, az eltörpül. Most a Hegy dolgozik bennem és nem a futás utószele – őszintén nem tudom melyik a jobb.