Zsigeri félelem

Zsigeri félelem
A marosvásárhelyi római katolikus iskola parlament általi megalapításának alkotmányellenessé nyilvánítása nem volt meglepő, a rossz előjelek már a legutóbbi tárgyaláson jelentkeztek, amikor a taláros testület elhalasztotta a döntést. Pár nappal a március 10-i és március 15-i ünnep előtt sejteni lehetett, hogy az alkotmánybíróság nem akar feszültséget kelteni az ilyenkor amúgy is többszörösen terhelt román-magyar viszonyban.

A tegnapi döntés csak megerősítette ezeket a balsejtelmeket, amelyek nem mától vagy tegnaptól élnek bennünk. Magyar tannyelvű iskoláról lévén szó, teljesen fölösleges a kormánypártok és ellenzék viszonylatában elemezgetni a helyzetet. Tény, hogy az RMDSZ kivételével valamennyi parlamenti párt örül ennek a döntésnek, hiszen így a PSD-nek sem kellett vállalnia olyan kompromisszumot, amit később a választók számon kérhettek volna rajtuk. Elvégezte helyettük a piszkos munkát az alkotmánybíróság, így még Klaus Johannisnak a magyarokkal szembeni ellenszenvét sem kellett próbára tennie.

Ennek a kudarcnak nagyon mélyek az okai, olyan közösségi sikertelenség, amely jól mutatja a romániai magyarság érdekérvényesítési képességeinek korlátait. Az ügyet már helyi szinten elbaltázta az érdekvédelmi szövetség, amelynek azzal a kellemetlen valósággal kell szembenéznie, hogy a legnagyobb, de rangját és súlyát illetően is megkerülhetetlenül fontos területi szervezete, a Maros megyei, főleg a marosvásárhelyi romokban hever. Marosvásárhelyen olyan leépülés ment végbe a közösségi érdekérvényesítés területén, amelynek jelei Kolozsváron is vészesen mutatkoztak a 2000-es évek első felében, de itt aztán sikerült megfelelő emberekkel feltölteni a helyi szervezetet. Marosvásárhelyen ez nem sikerült, így az ottani RMDSZ sem a római katolikus iskola ügyében, sem más kérdésben nem tudott eredményt felmutatni. A keletkezett űrt sajnos az ellenzéki oldalról sem sikerült értelmesen megtölteni, hiszen pusztán önjelölt lelkes amatőrök és dilettánsok tették hangossá a marosvásárhelyi közéletet. Ebből semmi jó nem sülhetett ki abban a városban, ahol ma sokkal közelebb áll a közélet színvonala a sötét funari korszakhoz – mind a nemzetiségi elvakultságot, mind a köztisztséget betöltő személyek minőségét, szellemi képességeit illetően román és magyar részről egyaránt –, mint a 2018-ban dinamikusan fejlődő többi erdélyi városéhoz.

El kell ismerni tehát azt is, hogy Marosvásárhely nem könnyű terep, hiszen annyira párhuzamos valóságban élnek a románok és a magyarok, hogy ha leülnek egy kerekasztalhoz, akkor elsősorban olyan evidenciákon is vitatkozni fognak, hogy az asztal kerek vagy négyszögletű. Mert ha a magyarok kereknek nevezik, akkor a románok bizonyára négyszögűnek látják és fordítva.

A marosvásárhelyi iskola ügye egy szemérmesen elhallgatott félelmen alapszik, a román nemzetállami reflexek ennek a félelemnek a hatására feszültek be annyira, hogy mind helyi, mind központi szinten ellehetetleníti az iskola megalapítását. Ennek a félelemnek a lényege az, hogy a katolikus egyháznak visszaszolgáltatott két épület egyikében működik az Unirea Líceum, amely a Maros megyei román nyelvű oktatás egyik elitintézménye. A románok ezt a tanintézményüket féltik, úgy érzik, hogy onnan kikerülnek, ha beengedik a magyarokat, ezért indult rá az igazságszolgáltatás-titkosszolgálat gépezete az ügyre akkor, amikor már a magyar iskola sínre került.

Attól tartok, hogy amíg nem sikerül garanciát találni erre a zsigeri félelemre, és ami egymással szembehelyezi teljesen ostoba módon a két iskolát, addig nem fog révbe jutni a magyar tannyelvű katolikus iskola ügye sem. Marosvásárhely azért is nehéz terep, mert az önkormányzata beszámíthatatlan, nem lehet rá számítani abban, hogy észszerű kompromisszum megtalálásában közvetíteni fog. Márpedig elsősorban az ő feladata lenne, de sajnos a lassan húsz éve regnáló városvezetés már olyan alapvető dolgokat is képtelen felismerni, hogy az elhúzódó konfliktus egyre mélyebbre süllyeszti a várost románokkal és magyarokkal együtt.