A Szent Angelo híd és a Szent Péter-bazilika
Az emberek többsége csak 2-3 napot tud eltölteni a városban, amelyre egy élet sem elég, így igen nagy kihívás a Rómába látogató számára, hogyan ossza be idejét és mit nézzen meg a Stendhal-effektus veszélyével csábító világvárosból. Ahogy az első részben is említettem tehát, egy olyan, három napra szóló várostúrát ajánlok az olvasóknak, amelyből megízlelhetik Róma legjavát és az ezerarcú, örök város szellemiségét.
Második nap: a Vatikán
A Vatikánt érdemes kora reggel látogatni. Kilenckor már jó, ha sorba állnak a Szent Péter bazilikánál, mert jobb esetben fél óra alatt bejutnak a világ legnagyobb keresztény templomába, amelynek megcsodálására legalább egy óra kell. A Vatikánhoz az Ottaviano metrómegálló van a legközelebb, innen vagy a Tiberis partjáról lehet legjobban megközelíteni. Ahogy minden hely, így ez is Rómában legalább 2000 éves történelemmel rendelkezik. A Mons Vaticanus az ókorban a város perifériája volt, a történelmi pomerium, azaz városfalon kívül eső rész. Itt és a Trastevere régióban éltek a város marginálisai, azaz a zsidók, szíriai és más, furcsa közösségek, így a Magna Mater (Cybele) istennő önostorozó, önherélő hívői is, akiknek a Vatikán dombján volt egy szentélye is. Később itt római stadion épült, amelynek közepén egy óriási egyiptomi obeliszk állt. Ebben, a feltételezhetően Caligula majd Nero által épített stadionban feszítették fordított keresztre Péter apostolt Kr.u. 64-68 körül. Az akkor még szakadár és számos szektába tömörülő, kis vallási mozgalomként számon tartott keresztény közösség számára Péter és a korai mártírok vatikáni sírjai titkos zarándokhellyé lettek Constantinus császár koráig. A csontokat egy időben el is vitték a vatikáni nekropoliszból a Via Appiára, ahol sajnos több száz másik korai pápa és mártír csontjával összekeveredve, Constantinus császár idején hozták vissza az általa épített első, kora-keresztény bazilika alá. Ezeket a korai mártír-sírokat, és persze, a körülöttük lévő több tucat pogány mauzóleumot és szarkofágot – benne egy szokatlan, Napisten-Jézus ábrázolással – fedezték fel a XVI. században, nem kis botrányt keltve a korabeli egyházi berkekben.
A III. századi vallási szinkretizmus legszebb példáit hozó vatikáni nekropolisz fölé aztán a művészetkedvelő és megalomán reneszánsz pápák felépíttetik minden idők legnagyobb bazilikáját, lerombolva a Constantinus féle, akkor már 1200 éves bazilika épületét – a régészek nagy bánatára. Az új, monumentális épületen az egyetemes művészettörténet nagy mesterei dolgoztak, a kupola pedig végre megdönti a gizai Kheopsz piramis több évezredes rekordját is, mint a legmagasabb épület a maga korában. Ez a rekord persze nem sokáig áll majd, hisz az ulmi dóm és később a kölni dóm is magasabb lesz, ám a kupola még így is, a világ egyik legnagyobb ilyen jellegű építménye ma is.
A bazilikában őrzött és azt díszítő művészettörténeti értékű tárgyakat, freskókat felsorolni is nehéz, a homlokzatában, távolról szelídnek tűnő épület a kapun belépve hirtelen óriásivá, monumentálissá válik, így az oda belépő ember hangyának érzi magát a tízméteres puttók és szentek szobrai mellett. A monumentalitásra való törekvést mi sem bizonyítja jobban, mint a bazilika közepén, egy elkerített részen meghúzott vonal, amelyen jelzik a világ összes nagy templomának méretét: az esztergomi bazilika például kupolástól, mindenestől elférne a Szent Péter belső terében, és maradna még bőven hely legalább néhány hasonló méretű templomnak is.
A turisták értelemszerűen először a bejárat jobb oldalán megbújó, az 1970-es években egy őrült magyar turista támadásának áldozatul esett Pietà szobrát csodálják meg. Michelangelo egyetlen, nevével ellátott munkáját huszonévesen alkotta meg. Jelentőségét és tökéletességét mutatja, hogy amikor Tóth László 1972 májusában súlyosan megrongálta a szobrot, az akkori pápa azonnal lerohant palotájából kétségbeesésében. Az „il divino”, azaz az isteni Michelangelo mesterműve mellett a bazilikában érdemes megnézni Bernini monumentális baldachinját is, amely ugyanakkor kiváló példája az ókori Róma felhasználására és néha barbár módon történt kihasználására: a hatalmas, aranyozott bronz-oszlopok anyagát a Pantheon kupolájának belső kazettáit díszítő bronzból öntötték a Barberini család parancsára. Az ókori építészet remekműve túlélt 1800 évet, vandál és gót betöréseket, 1300 év keresztény templomi létet, ám sajnos egy hiú nemesi család ezt egy pillanat alatt tönkretette. Rómában a XVIII. században, a műemlékvédelem hajnalán emiatt már közfelháborodás tört ki, amely a Barberini családról rosszindulatú közmondást indított el: amit a barbárok nem tettek tönkre, megtették a Barberinik. Bernini baldachinja alatt található Szent Péter sírja, amelyet a középkori és újkori pápák sírjai vesznek körül az alagsorban. Ezt is érdemes meglátogatni. Nagy Szent II. János Pál pápa – immár zarándokhellyé lett – sírja új helyett kapott, igen nagy a sor előtte, így ezt ma nehéz megközelíteni. Péter feltételezett sírját sokáig csak legendák és a hagyományok miatt látogatták, ám az 1940-es években sikerült egy olyan graffito feliratot találni, amely egyértelműen bizonyította, hogy „itt van Péter”, azaz már Constantinus idején is zarándokhelyként szolgált ez a hely. A korai Péter-sir csontjait végül megvizsgálták, amelyből kiderült, hogy nem feltétlenül egy személyé és meglehet, női vagy gyermek csontváza lehet. Mindenesetre ez nem tántorítja el az ide érkező több millió zarándokot, hisz a hely maga vallásilag és történelmileg igen erős töltettel rendelkezik. A bazilikában van egy érdekes magyar vonatkozás is: Szent István királynak és az ezeréves magyar államiságnak emléktáblát állítottak a bazilika egyik bal oldalában lévő, alagsori folyosón.
A bazilika megannyi értékes művészettörténeti szempontból is jelentős szobrát, festményét nehéz felsorolni, megtették ezt a templomról szóló több ezer kötetben már sokan. Ezek közül bátran válogathatunk, például a Via del Corso Cicerone nevű, földalatti könyvesboltjában, ahol feláron is találunk lenyűgöző művészeti albumokat is.
Az bizonyos, hogy a bazilikában munkát kapó művészek tolakodva versengtek, hogy műveik itt leljenek otthonra: a XVII-XVIII. században, az akadémiai festészet megjelenése és a hivatalos galériák, civil mecénások és akadémiai kiállítások kora előtt, a templomok rangja jelezte egy-egy művész hírnevét. A Szent Péter bazilikában dolgozni és ott oltárt, szobrot, festményt hagyni olyan volt, mint ma a világ vezető múzeumaiban állandó kiállítással rendelkezni. Ugyanez vonatkozott persze a pápákra is: mindenki ott akarta hagyni a maga nevét, családjának címerét. Keveseknek jutott olyan nagy megtiszteltetés, mint VI. Pál pápának, akinek hatalmas, 2 méteres betűkkel írt neve ott díszeleg a Szent Péter bazilika homlokzatán, hirdetve a monumentális épület befejezését 1612-ben. Az épület-komplexum persze tovább épül ezt követően is – ismerős ez mifelénk is, elég itt a Nemzeti Megváltás Katedrálisának félkész állapotban történt felavatására gondolnunk.
A bazilikából kitántorogva érdemes megtekinteni Bernini gyönyörű árkád-sorát és felkeresni a tér két központi részét, amelyet a kolonnád középpontjának nevezett kis körön belül szemlélve, megértjük a barokk mesterek és építészek zsenialitását: Bernini oszlopai egydimenziós, egysornyi oszloppá varázsolódnak, ha a tér közepén található kis körből nézzük őket. Nehéz szem elől téveszteni a hatalmas, hieroglifák nélküli obeliszket is, amely egyike a 13 egyiptomi obeliszknek Rómában. Eredetileg Caligula és Nero stadionjának közepén állt, a reneszánsz pápák egyike hozatta a Szent Péter térre. A bravúr – a több ezer kilós obeliszk felállítása és elszállítása – a maga korában legendás eseménynek számított, számos litográfián is megörökítették.
A reggeli templom-járást követően érdemes egy gyors kávét inni – hisz Róma semmit sem ér a felülmúlhatatlan espresso nélkül – majd ismét sorba állni, ezúttal a Vatikáni Múzeumok kapuja előtt. A borsos árú múzeumok több tíz kilométeres galériáinak és kertjeinek legalább 3-4 óra kell, tehát aki dél körül megy be, annak nem árt egy szendvicset is magával vinnie, ha nem óhajt a múzeumi kávézókban enni.
A vatikáni múzeumok a világ legnagyobb múzeumai közzé tartoznak. Az itt felhalmozott ókori és kora-középkori emlékek, pápai relikviák és kincsek, freskók és festmények az egyetemes nyugati civilizáció legbecsesebb kincsei. A középkori gyökerekkel rendelkező pápai gyűjtemény csak későn, a XV-XVI. században vált hivatalosan is múzeumi gyűjteménnyé és még később, a XX. században lett közkincs, a nagyközönség által is látogatható múzeum. A pápák gyűjteményében ott találjuk a reneszánsz kor legnagyobb régészeti felfedezéseit, a művészettörténet alakulására is nagy hatást gyakorló Belvedere-i Apollo szobrát, a Michelangelo robusztus formáit inspiráló Vatikáni Torzót és természetesen, már a XVI. században is szenzációszámba menő Laokoón szoborcsoportot. Az ókori görög-római művészet ezen nagy alkotásai már a maguk korában, 2300 éve is ünnepelt munkák voltak, a rómaiak pontosan emiatt másolták le tucatnyi példányban a görög világ remekműveit. Nekik köszönhetően maradtak fenn az egykori görög bronzszobrok márvány másolatai, amelyeket évi több millió turista látogat.
Sajnos a vatikáni múzeumok több ezer kiállított tárgya a XIX. századi pozitivista, régimódi múzeum hangulatát árasztja: tárgyak tumultusa, kevés információval, megfelelő felkészültség hiányában legfeljebb fejfájást okoz. Igencsak ajánlott egy szakkönyv, brosúra vagy legalább egy jól működő smart-phone, ahol néha gyorsan utána olvashat az érdeklődő egy-egy nevesebb szobor, festmény, freskó történetének, a helyszínen ugyanis szinte semmilyen információt nem fog találni. A reneszánsz mesterek, így Michelangelo remekművét, a Sixtusi Kápolnát például fotózni sem lehet, ám sajnos gyönyörködni annak szépségében is igen nagy kihívás: miközben az ajtóban álló teremőr szünet nélkül ordítja, hogy „silenzio”, két tucat japán turista nyomkodja az ámuló, bámuló és akkor már hulla fáradt turista hátát. A vatikáni múzeumban érezhetjük leginkább, mivé változtatta az ókor és a reneszánsz kor egykor talán egy fokkal csendesebb városát a tömegturizmus. Vannak persze olyan termek és múzeumi részek is, ahol nincs tömegnyomor: ilyen például a földszinti lapidarium, ahol gyönyörű császárszobrokkal, torzókkal lehet fotózkodni, vagy Antoninus Pius és Faustina oszlopának monumentális talapzata, ahol érdemes egy kis friss levegőt szívni, és elmerengeni ennek a kulturális sokknak az értelmén, hatásán, történetén.
A vatikáni múzeum után csakis egy rövid séta és egy jól megérdemelt vacsora maradt hátra az akkor már a Stendhal-effektustól veszélyeztetett turista számára. Érdemes a Tevere partján, az Angyalvár mellett elsétálni, megcsodálni Hadrianus császár és a II-III. századi római császárok egykori mauzóleumának középkorban erőddé alakított emlékét. Az épület tetejét díszítő bronz-angyal kardját hüvelyébe helyezi, ezzel jelezve a névadó legenda emlékét: az arkangyal ekképp jelezte az egyik középkori pápának, hogy véget ért a várost sújtó súlyos járvány.
Ezt követően érdemes villamosra ülni, vagy a bátrabbaknak egy buszt keresni, amellyel az esti Róma szívébe, a Trastevere városnegyedbe merülnek. Itt nemcsak kiváló éttermeket, gyönyörű, középkori mozaikkal díszített Mária-templomot, de lenyűgöző, festői kis utcákat is találnak. Ez az a városnegyed, amely – túl azon, hogy Augustus császár emlékét őrzi, hisz ő hozta ezt létre egykor a társadalom marginális rétegeinek – manapság állandóan pezseg éjszaka. Ez a Dolce Vita, római módra, igaz, manapság egyre turistásabb kiadásban…
FOLYTATJUK
