Olaszországi varázslatok
Porto Venere (Portovenere) – a Költők öblének igazgyöngye
Amint a végeláthatatlan kékség hátán a hajó egyre közelebb visz a tenger feletti vad sziklákhoz simuló Porto Veneréhez, a La Spezia-öböl varázslatos kikötőjéhez, egyből megérted, hogy annak idején az angol költészet nagyjai – Lord Byron, John Keats és Percy Bysshe Shelley – miért szerelmesedtek bele olyannyira ebbe a festői tájba, hogy idejük nagy részét itt töltötték, itt alkottak. Az irántuk érzett tiszteletből az öblöt azóta Golfo dei Poetinek, azaz a Költők öblének is nevezik, Porto Venere pedig a festői öböl egyik igazgyöngye.
Porto Venere vagy Portovenere (liguri dialektusban Portivène) faluként emlegetett kisváros – olaszul comune – Liguria régióban, La Spezia megyében, a Riviera di Levante keleti végén. A kikötővároska a La Spezia-öblöt nyugatról határoló félsziget déli végén épült, és 1997 óta a félsziget folytatásaként a tengerből kiemelkedő Palmaria, Tino és Tinetto kis szigetekkel, valamint az északnyugatra fekvő Cinque Terre településeivel együtt az UNESCO-világörökség része.
Porto Venere, Chiesa di San Pietro – panorámakép
Porto Venere léte az ókorba nyúlik vissza. A legenda szerint Portus Veneris latin nevét a Venere Ericina istennőnek (aki a tenger habjaiból született, közvetlenül a hegy alatt, és a tengerészek istenségként tisztelték) szentelt ősi templomtól örökölte, amelynek helyén a sziklatetőn ma a Chiesa di San Pietro, vagyis a Péter apostolnak ajánlott templom áll. Ez a feltevés eléggé hihető, hiszen Venus, a termékenység istennője olyannyira „megáldhatta” Porto Venere gazdag szőlőültetvényeit, hogy az akkori falu a vidék leghíresebb borpiacközpontja lett, az istenség tiszteletére pedig a lakosság minden évben borünnepeket rendezett. Egyes feltevések szerint a név a La Spezia-öböl védőszentjétől, Szent Veneriustól (olaszul San Venerio) származik, aki remeteként élt Tino szigetén. Az ősi halászfalu a mai Piazzale Spallanzani területén állt, római kori emlékei – amelyeket a Piazzale Spallanzani alatt folytatott ásatások alkalmával fedeztek fel – ma is láthatók. A 10. századtól Porto Venere a Vezzano lordok feudális birtoka volt, majd bekebelezte a Genovai Köztársaság. Ekkor vált szükségessé a városka erődrendszerének kiépítése, ugyanis a régió többi településéhez hasonlóan Porto Venere sem menekült a szaracén- és kalóztámadásoktól, valamint az uralomért folytatott háborúktól sem. Amikor 1139-ben a Genovai Köztársaság Vezzano helyi urai segítségével megszerezte az irányítást Porto Venere felett, már létezett egy ősi erőd, a kastélyt 1161-ben a San Pietro-templomhoz közelebb építették újjá, és az új épületet gyakorlatilag a régi erődítményhez csatolták. A Genovai Köztársaság bukása után Porto Venere a Francia Birodalom, később a Szardíniai Királyság, majd 1861-től az Olasz Királyság része volt, jelenleg La Spezia tartományhoz tartozik.
Monterossóból korán reggel indultunk útnak, és talán egy bő órát hajókáztunk a Cinque Terre városkáiban gyönyörködve, amikor megérkeztünk Porto Venere színes házakkal szegélyezett kikötőjébe. Mivel a hajónk csak késő délután indult vissza a „főhadiszállásunkra”, volt időnk bőven, hogy a városka nevezetességeit megismerhessük. Néhány percig elidőztünk a Piazza Bastreri pálmafákkal körülvett és lila murvafürtökkel felfuttatott, kastélyszépségű Albergo Genio fogadója és szállodája előtt, majd a városka bejárata felé vettük az irányt.
A Porta del Borgo, vagyis a város kőből épített kapuja 1160-ban nyílt meg, a boltív felett három tornyot ábrázoló címer és a genovai uralom emlékét idéző „Colonia Januensis 1113” feliratú pajzsdísz látható, balra pedig a belépési vámok ellenőrzését szolgáló, a gabonák és borok számára elhelyezett három márványmérték egyike. 
Porta del Borgo – városkapu
A kaputól balra a Torre Guardiana, ismertebb nevén Torre Capitolare kőburkolatú torony, a kaput átlépve pedig színes házak között kanyargó szűk utcák és sok-sok lépcső vár rád. A Via Capellini főutcán bolyongva, a kis boltokban kínált helyi készítésű pesto, bazsalikomos tésztafélék, különböző ízesítésű szószok, képeslapok, városismertető kiskönyvek, képes falinaptárak és emléktárgyak bőségétől elszédülve vágtunk neki a Chiesa di San Pietro templomhoz vezető lépcsősor megmászásának. A Vénusz istennőnek szentelt ősi templom maradványaira épült Szent Péter-templom a sziklás hegy magasából tekint le a köré épített városkára és a nyílt tengerre – mondhatnám, a San Pietro-templom a városka „szíve”. Szinte nem létezik olyan Porto Veneréről készült panorámakép, amelyről hiányozna fekete-fehér, vízszintesen csíkozott homlokzatával és magasba törő tornyával a Chiesa di San Pietro.
Chiesa di San Pietro, avagy a Péter apostolnak szentelt templom
A San Pietro-templomot a genovaiak építették 1256 és 1277 között az ősi templom helyére. A chiesa mai alakja különböző korokból származó épületekből áll. A legrégebbi rész sötétebb homokkőből épült, téglalap alaprajzú, félköríves apszissal, a tizenharmadik századi rész viszont genovai gótikus stílusban készült, jellegzetes fekete-fehér szalagdíszítéssel és magas harangtoronnyal.
Amikor felértünk a sziklás hegyfokra épült Szent Péter-templomhoz, esküvői sokadalom áramlott felénk. A jókedvű, hangoskodó násznép között már csak a lépcsők sziklás peremén tudtunk átvergődni a templom 20. században készült modern ajtajáig. Ez volt az első olyan élmény, amely teljesen magával ragadott, ugyanis Raffaele Lello Scorzelli szobrászművész 1992-ben megalkotott Porta del Cielo márvány és ezüstkompozícióját percekig szájtátva néztem. Az ezüstben megformált bibliai figurák felfüggesztett arca régi halászokra és tengerészekre emlékeztet, az alakok mintha a tenger mélyéből emelkednének ki, igazi káprázatos látvány. 
A Szent Péter-templom kapudísze – Lello Scorzelli szobrászművész Porta del Cielo alkotása (részlet)
A fekete-fehér kősávokkal díszített háromhajós templomba lépve a tágas, boltíves belső terek, a lineáris fekete-fehér kőszalagos hatalmas tartóoszlopok, az ősi apszisban a vatikáni bazilikában őrzött Szent Péter-bronzszobor másolata, a presbitérium két négyzet alakú oldalkápolnájának csúcsíves boltozata és az egyszerű, dísztelen oltár, a keskeny ablakok, a cifraságmentes fapadok látványa, az orgona hangja – egyszóval minden tiszteletet parancsolt, elcsendesedésre intett. A templomhoz a 9. században román stílusú loggia épült, a nyitott árkádos csarnok négy boltíves kőablakán kitekintve pedig a tenger panorámája – amelyet a sziklákon megtörő hullámokon himbálózó hajók, jachtok és csónakok látványa tesz élethűvé – szűnni nem akaró fényképezésre készteti a turistákat. Természetesen ebből a „játszmából” mi sem maradhattunk ki.
A Szent Péter-templom orgonája
Grotta di Byron – meseszép barlang, kapu a tengerre
Porto Venere egyik természeti csodája az Arpaia-barlang – közismert nevén Grotta di Byron –, amely nem más, mint a San Pietro-templom és a Doria-kastély között lévő húsz méter mély, vad-veszélyes szikláktól díszes természetes üreg, kapu a tengerre, ahol annak idején Byron ihletre várva a táj szépségében gyönyörködött, és a tenger azúrkék vizében úszkált. A legenda azt tartja, hogy egy alkalommal nyolc kilométert úszott, hogy az öböl túlsó partján fekvő Lericiben meglátogassa egyik barátját – innen a Grotta di Byron elnevezés. 
A Grotta di Byron bejárata
Sziklalépcsőn egy darabig le lehet ugyan menni a grottába, de a tengerpartig csak az vállalkozzon, akinek van bátorsága. Különben sok fiatal merészkedik le a partra fürdeni és napozni, a tengerbiológusoknak pedig a víz és a sziklafalak különleges „lakói” miatt a hely igazi „paradicsom”. A barlang kapujától nem messze Lello Scorzelli nápolyi szobrász – ugyanaz a művész, aki a Porta del Cielót is alkotta – Mater Naturae, „a természet anyja” nevű bronzszobra „ül” a sziklán, nyugodt tekintetét a végeláthatatlan kékség felé fordítva.
A tengert kémlelő Mater Naturae bronzszobor – Lello Scorzelli alkotása
Castello Doria – a hegytetőn őrködő erődkastély
A Castello Doria megér egy kis kifullasztó, „hegyre fel” sportolást, mert amikor felérsz, a tengerrel körbefont vidék nem mindennapi látványában gyönyörködhetsz. A hegytetőn őrködő, a genovaiak által a 12–17. században épített várkastély fontos szerepet töltött be a városka erődrendszerében. A Doria-kastély és a San Pietro-templom közötti területen lévő henger alakú ősi kőépítmények maradványai a feltételezések szerint szélmalomként vagy őrtoronyként működhettek. Jelenleg a kastély nem pusztán turistalátványosság, hanem esküvők, ünnepségek lebonyolítására is alkalmas.
Chiesa di San Lorenzo – a Madonna Bianca szentélye
A Doria-kastély közelében magasodik a Chiesa di San Lorenzo, amelyet a Colonia Januensis, vagyis a genovai kormányzás idején 1116-ban, a Magistri Antelami híres építőmesterei kezdtek el építeni román stílusban. A San Lorenzo-templomot 1340-ban tűz pusztította, a helyreállítási munkálatok során a kereszthajót, az apszist és homlokzatot az akkor uralkodó gótikus stílusban restaurálták. A 15–16. századi újjáépítések alkalmával a homlokzatra központi testet helyeztek, a templombelső hat fekete kőoszlopát carrarai fehér márványoszlopokra cserélték, akkor került sor a nyolcszögletű kupola és a harangtorony rekonstrukciójára is, közben a román gótika lassan barokkossá alakult át.
A San Lorenzo-templom homlokzata
A templom az olívafákkal szegélyezett Via dei Mulini dísze, ahová ismét hosszú lépcsősor vezet. A templomkertre néző homlokzat a belső szerkezettel harmonizálva hármas tagolású, hajónként egy-egy kapuval. A homlokzat két szélső része szürke kő, a központi rész fekete-fehér sávokkal díszített. A sima és csavart oszlopokkal szegélyezett román stílusú portál fölötti lunettában San Lorenzo mártírhalálának emlékére állított szobor látható. A templombelső leghíresebb kincse a díszes márványkeretbe foglalt Madonna Bianca-festmény, amelyről azt tartják, hogy libanoni cédrusfa törzsébe zárva „érkezett” a tengerből 1204-ben. Ez az évszázados ereklye most is a bal oldali folyosón van kiállítva. A szentkép legendája 1399. augusztus 16-án éjszaka keletkezett, amikor egy Luciardo nevű lakos, amint a Madonna képe előtt a pestisjárvány megszűntetéséért imádkozott, a szobában lévő másik Mária-kép kifakult és megfeketedett. Amint Szűz Mária hirtelen imára kulcsolta kezét, a kis Jézus kezében megjelent egy irattekercs, amely megtérésre és imára buzdított, attól a pillanattól kezdve a festmény színei fokozatosan egyre ragyogóbbá váltak. 
A díszes márványkeretbe foglalt Madonna Bianca (Fehér Madonna) festmény
A legendához hagyomány fűződik, ugyanis Porto Venere lakossága minden év augusztus 17-én a Fehér Madonna csodájára emlékezik. Az ünnepség liturgikus szertartással kezdődik a San Lorenzo-templomban, ahol az ereklyéket őrzik. A városka fényekbe, virágokba öltözik, napnyugtakor pedig az ünnepi szentmise után elindul a körmenet, útjukat a Fehér Madonna szentélyétől a Szent Péter-templomig, a malmok és a Doria-kastély mellett elhaladva, le a Porta del Borgóig ezernyi „padelloni” lámpás világítja meg.
NemoSub – és a felejthetetlen tengeralattjárós kaland
A kikötőben horgonyzó hajók és a hullámok ringatta ezernyi bárka között csillogó, piros tengeralattjáró hívta fel magára a figyelmet. „Ki kéne próbálni!” – született meg a gondolat, amely hamarosan tetté vált. Néhány pillanat, nem kevés euró, és már a NemoSub tengeralattjáró alsó kabinjának ablakából csodálkoztunk rá az ijesztő-varázslatos víz alatti világra, amint a ringatózó tengeri fű és az óriáskövek között színes halrajok, tengeri sünök vonultak el a szemünk előtt. 
A csillogó, piros NemoSub tengeralattjáró a kikötőben
Clemens Maria Haas, a tengeralattjáró kapitánya egy darabig az útvonal mesés történeteivel szórakoztatott, aztán gitárját pengetve énekelni kezdett a fedélzeten: „O Sole Mio” – szállt a dal a tenger habjainak „énekét” is legyőzve. A tenger alatt ugyan nem láttuk a napot, de az O Sole Mióra mi is kedvet kaptunk, és vele együtt énekeltük, ahogy a torkunkon kifért. Jó móka, felejthetetlen kaland volt!
Borítókép: Panorámakép a San Lorenzo-templom magasából. A fotók a szerző felvételei
