Zeneiskolás emlékmorzsák 6.
Vissza

Zeneiskolás emlékmorzsák 6.

Életemnek mindig meghatározó eleme volt a zene. Idén a kolozsvári magyar zeneoktatás 200. évfordulóját és a kolozsvári zenelíceum 70 éves fennállását ünnepeljük. A ferences kolostor több évtizeden keresztül zenével átitatott épületében eltöltött évekre, a „régi” zeneiskola, avagy a „zenesuli” egykori diákjaként és későbbi tanáraként mindig szeretettel emlékezem. Sok zene, sok emlék színhelye volt az az épület, amelyben nagyszerű tanárok képezték a zenélni vágyó diákokat. Az idei ünnepségsorozat egy újabb alkalom az ott töltött emlékeim felidézésére.

A mi időnkben…

Tanárként, húsz évet tanítottam a ferences kolostor kőfalai között működő „régi” zenesuliban. Mondhatni, ott született meg bennem az a zene iránti szeretet, amely az évek múlásával szerelemmé erősödött bennem. Öregedő tanárként, néha meséltem diákjaimnak a „régi” szép időkről, de olykor furcsállották, talán nem is szerették, amikor azt hangsúlyoztam, hogy „a mi időnkben”. Gondolom, főleg azért nem szerették, mert mindig valami olyasmiről meséltem, ami a mai iskolához viszonyítva rendhagyó, szinte felfoghatatlan. Például ómódi és elképzelhetetlen szokás a mai diáknak, hogy mi az 1960-as és ’70-es években egyenruhában jártunk iskolába. A fiúk sötétkék nadrágot és zakót hordtak, halványkék inggel, fejükön keményített, simléderes sapka, a zeneiskola líra-emblémájával. A lányok, térden alul érő sötétkék, egybeszabott, ujjatlan ruhájukhoz, szintén halványkék blúzot viseltek. Mindenkinek kötelező volt a karszám, ami egy kb. 3x4-es fekete posztóanyagra hímzett arany líra volt, alatta a „besorolási” szám. Büszkén viseltük az emblémát, mert arról az egész város tudhatta, hogy mi nem „akármilyen” iskolába, hanem a ZENEISKOLÁBA járunk. Abban az időben elismeréssel és csodálattal tekintettek a jövő zenészeire. És ez jó érzéssel töltötte el a diákokat is.

Hihetetlennek tűnik például az is, hogy minket minden reggel már fél nyolc előtt húsz perccel, Chișu igazgató várt a kapuban. Ellenőrizte, hogy aki az „ő iskolájába” belép, az szabály szerint legyen felöltözve, és viselkedése is tisztelettudó legyen. Chișu Leontin szigorú, de valójában vajszívű igazgató volt. Mindenki szerette és tisztelte, tanárok és diákok egyaránt. „Uralkodása” alatt rend és fegyelem, magas művészi nívó jellemezte az iskolát. Habár akkor még nem voltak tantárgyolimpiák, mégis híre volt a zenei képzés kiváló minőségének. A minőség volt a fontos, nem a mennyiség. Ritkábban voltak koncertjeink, de amikor felléptünk, mindig elismerésben volt részünk. A szólistákat is nagy gonddal választották ki, rendszerint végzős osztályokból. Szereplésük valódi ZENEI ESEMÉNY volt az iskola életében.

Chișu igazgató a vizsgákon is mindig jelen volt, így kicsi korunktól követhette a fejlődésünket. Most is hallom, amikor a díszterem ajtajában bozontos fejével, kieresztett pocakjával hangosan szólított: Bera Adriana, Ciorei Radu, Cseh Gabriella… „Hai, Găbiță, nu-ți fie frică” – bíztatott, amikor meglátta izgalomtól kifehéredett arcomat. Aztán helyet foglalt a vizsgáztató bizottságban, és ahogy zongorázni kezdtünk, ő az öngyújtóját kezdte kattintgatni. Sok időbe telt, amíg megértettem, hogy nem zavaró szándékkal tette, és nem azért, mert nem figyelt ránk, csupán arra akart megtanítani, hogy minden zavaró körülményben kontrollálni tudjuk magunkat. Más szóval, hogy az előadásra figyeljünk, semmi másra.

Közvetlenségére, emberséges pedagógusi mivoltára, jó humorára vall az is, ahogyan büntetett és megbocsájtott. Amint meglátott egy-egy fiút, valamivel hosszabb hajjal, mint ahogyan engedélyezve volt, csak intett, jöjjön közelebb:

– Van 2 lejed? –  kérdezte.

– Nincs, igazgató elvtárs – felelte a fejéről a sapkát gyorsan lekapó, sápadt, kiegyenesedett diák.

– Akkor itt van, adok én neked, menj és nyiratkozz meg, de gyorsan!

Közben halvány mosoly jelent meg az arcán, látszott, hogy élvezi a helyzetet. És senki sem tiltakozott, legalábbis hangos szóval. Lehet, hogy a szívünk mélyén néha mi is háborogtunk, de szájalni nem mertünk soha. Amikor szünetben végighaladt a folyosón, mindenki a falhoz lapulva, vigyázzba vágta magát, úgy köszöntötte. Még a tanárokban is volt egy tiszteletteljes tartás vele szemben.

 

Persze, azért mi sem voltunk szentek. Például 17-18 évesen teljesen természetes volt, hogy mindegyikünk kipróbálja a cigarettázást. A „nagyszünetben”, amikor uzsonnavásárlásra kiengedtek az iskolából – akkor ugyanis nem volt magánkereskedés, így az iskola területén élelmiszer „boutique” sem működhetett  –, mi azonnal a néhány lépésnyire lévő parkban kötöttünk ki, és két slukk között kacagva mondtuk, hogy mi semmi rosszat nem teszünk, hiszen csak Caragiale „elveszett levelét” keressük.

A mi időnkben, minden szerényebben, de sok szeretettel történt. Nem volt „nagykorúsítás” ünnepség, és az érettségi bankettet sem a legfényesebb, legdrágább étteremben, hanem az iskola dísztermében tartottuk. De attól még jól éreztük magunkat, elégedettek és boldogok voltunk.

Tiszteltük a tanárainkat, „felnéztünk” rájuk. Úgy emlékszem, mennyiségben kevesebb volt a tananyag, de amit megtanultunk, az alapos volt, azt később az életben is, bármikor fel tudtuk használni. Nem járhattunk selyemharisnyában, magas sarkú cipőben, nem űztük a divatot. Mindenki tette a dolgát, a kötelező tanrend mellett mindig volt ötletünk valami mást is kieszelni: játszottunk színházat, szerkesztettünk újságot, tartottunk szavalóestet, házikoncertet… kényszer nélkül, tenni akarásból. És nem létezett olyan vasárnap, hogy a filharmónia délelőtti, majd később szombat esti koncertjéről hiányoztunk volna. Volt iskolaszellem, volt összetartás. És amikor eljött a búcsúpillanat és felhangzott a Gaudeamus igitur, valódi könnyeket ejtettünk, mert volt, amit sirassunk. A tizenkét év alatt második otthonná vált iskolánk, kitörölhetetlen emléket hagyott a lelkünkben.

VÉGE

(Borítókép: A ferences kolostor – volt zenelíceum – udvari ablaka (részlet). Fotó: Wikipédia)


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Cosmin Contra idegenlégiósai
Holtan találták meg a Dâmboviţa megyei ...
Továbbra is Csomortányi István az EMNP ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ