Zebu, a fura nyúl
Vissza

Zebu, a fura nyúl

Vadiúj törpe rexünk már az első pillanatban különbözött Borisztól. Amikor betettük a frissen suvickolt, táppal, szénával, vízzel, alomtálcával ellátott ketrecbe, csak pislogott ijedten. Végül lassan, centiről centire számbavéve az új lakhely felszereltségét, nekiállt szénázni. Nem rossz – gondoltam – de nyugodtabb lettem volna, ha a vécét fedezi fel a négyórás autóút után.

AMBRUS RÉKA

Pár napig csak óvatosan simogattam, s nem engedtem ki. Az alomtálcával hamar barátságot kötött s rendeltetésszerűen kezdte használni. Kicsit megijedtünk, mert két napig szinte egyáltalán nem fogyott a vize, pedig a tenyésztője szerint ismerte a szelepes itatót. Tálkából is kínáltuk, de hiába. Egyszer észrevettem, hogy furán tekeri a nyakát, amikor inni szeretne, s bár sokkal kisebb volt, mint Borisz, úgy tűnt, túl lenn van a szelep az ő szürcsölési technikájához. Fennebb emeltem jó három centivel, s attól kezdve nem volt gond. Legalábbis nem az eddigi gond…ugyanis a vízszint most már elképesztően gyorsan apadt. Akkor kezdett aggasztani a dolog, amikor a szokásos étel- és szénaadag betermelése ellenére Zebu egy hét leforgása alatt hízás helyett fogyott pár grammot. Ivott, pisilt és fogyott. Az internet cukorbajt jósolt, de egy bukaresti orvos megnyugtatott, hogy ennél a fajtánál gyakorlatilag nem létezik ez a betegség. Végül egy magyarországi ismerősöm tanácsára fokozatosan kivettem az itatót és átszoktattam az úrfit a tálkából való vízfogyasztásra. A rend egy héten belül helyreállt. Nem ivott annyit, nem pisilt annyit, s miután a tápját is lassanként lecseréltem, elkezdett újra gyarapodni. Kiderült, hogy Zebuka az itató szelepével szórakoztatta magát, s ha már jött a víz, nyelte is, mint a vöcsök. A fogyást nem tudom ma sem mivel magyarázni, de egyvalamit megtanultam: hiába volt 10 évig nyulam, ez korántsem jelenti, hogy mindent tudok róluk. Ahány nyúl, annyiféle.

Ami a szociális viselkedését illeti, Zebu az elejétől fogva meglepően kedves nyuszi volt. Odajött a kezemhez, kíváncsian szimatolta, picit megharapdálta – amitől megijedtem, de aztán rájöttem: minden ismeretlen tárgyat megharapdál először. A legjobban azzal nyűgözött le, hogy nemcsak eltűrte, hanem kifejezetten kérte és élvezte, ha simogatják. Amikor abbahagytam, ő „simogatott” vissza, vagyis hosszú percekig nyalogatott. Nem győztünk csodálkozni Tamással, ugyanis még sosem láttunk ilyen barátságos fülest.

Egy hét után nyitottuk ki a ketrecet. Kíváncsian ágaskodott a szélére, de két napig nem mert kijönni. Végül csak gondolt egy nagyot és kipattant a szőnyegre. Megkövülve állt hosszú percekig, aztán óvatosan tett pár lépést és újra megkövült, majd visszaszaladt a ketrecbe. Ezt jó néhányszor megismételte. Később tett még néhány további lépést és újra visszamenekült, majd többször ismételt. Miután így apránként felfedezte a szoba egyik sarkát, visszacsuktam a helyére. Látványosan tanulságos volt számomra, hogyan térképez fel új területeket, teszteli a biztonságosságukat és rögzíti a hazavezető útvonalat. Másnap, amikor megint kiengedtem, az ismert részeken gond nélkül mozgott, és hasonlóképpen tárta fel a szoba területének maradékát. Napról napra bátrabb lett, amíg egyszer csak rodeózásra nem adta a fejét: szaladgált, megtorpant, irányt váltott, ugrabugrált, cikázott önfeledten, boldogan, biztonságának teljes tudatában. Imádott az ölembe mászni, sőt néha a nyakamba is. Meglepő élmény volt. Borisz sosem csinált ilyeneket, pedig gyerekkorában hosszasan próbálkoztam némi finomsággal magamhoz édesgetni.

Zebu első perctől kezdve szerette és most is szereti a magaslatokat. Fel a székre, a számítógép és a ketrec tetejére, majd miután a nappaliba is kiengedtük (amit a szobájához hasonlóan lassan, megfontoltan térképezett fel), irány a kanapé, a fotel, a kanapé karfája, háttámlája – ez utóbbiaktól mindig szívrohamot kapok, mert nagyon magasan vannak. Szerencsére még sosem esett le. Nem hagyjuk ellenő­rízetlenül a szobáján kívül, de ha valamit a fejébe vesz, seperc alatt megvalósítja. Érdekes módon nem hajlamos mindent megrágni – eddig csak a falak sarkai ismerkedtek a fogaival – és ásni se szokott. Visítani viszont annál inkább. Kevés félelmetesebb hang van, mint ez. Boriszt sosem hallottam, még halála pillanatában sem. Egyszer fapelletet töltöttem az alomtálcába, és az ezt okozó zörgésbe valami fura nyivogás vegyült. Először arra gyanakodtam: meglökhettem a szekrényajtót és az nyikorog. Bár tudtam, hogy a szekrényajtó másképp szól és éppen nem nyikorog, mert Tamás megolajozta... Mindenesetre fura volt, tehát a következő alkalommal jobban megfigyeltem a jelenséget. Miközben töltöttem a pelletet, Zebut néztem, aki teljes lelki nyugalommal, a félelem semmilyen más jelét nem mutatva, tőlem kb. egy méterre kitátotta a száját és visított. Hátborzongató volt. Rögtön abba is hagytam a műveletet, ő pedig a nyikorgást. A pellet többi részét szép csendesen adagoltam a markomból. Azóta így teszek és nincs több áriázás. Vagyis dehogy nincs. Egyszer ugyanis előfordult, hogy siettem az állatorvoshoz féregtelenítésre (ez egy külön sztori), gyorsan be kellett terelnem a hordozóba, de mivel az uraság nem akart bemenni, végigkergettem a szobán, elkaptam a frakkját, mire akkora patáliát csapott, hogy ijedtemben elengedtem, ő pedig méltatlankodva, dobogva pattogott be a szekrény mögé. Nem tudom, melyikünk rémült meg jobban, mert bár ő két perc múlva kíváncsian kukucskált elő, hogy elmúlt-e a veszély, én még mindig iszonyodva gondolok arra a hangra.

Mivel úgy hozta az élet, hogy távollétünkben egyelőre nincs kire hagynunk a bundást, Zebu hat hónapos korára világlátott nyuszkó lett. A kezdeti Debrecen–Kolozsvár útvonalat temesvári családlátogatás követte, majd brassói sívakáció. Ezekről, s a kamaszodó nyúl hektikás viselkedéséről azonban a következő részekben mesélek.

 


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Az elnöki hivatal helyesbített a ...
Sörtermelésben a nyolcadik helyen ...
Bábel

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ