Zebu, a földesúr
Vissza

Zebu, a földesúr

Amint azt Kiss Olivér rendszeres beszámolóiból ismerjük, a kanapészörfölés az az élethelyzet, amelyben egy lakástulajdonos néhány napra vendége rendelkezésére bocsátja fekvőhe­lyét, aki ezért cserébe kedélyesen eldiskurál vele, mesél neki a távoli vidékről, ahonnan jött, miközben elszopogatnak egy üveg bort.

Nos, nálunk is hasonló események zajlanak miután hazaérünk és kiengedjük a bundást a szobájából. Zebulon, kizárólagos tulajdonosi mivoltában méltóságteljesen trónol a kanapén (a címbeli földet itt a pamlag helyettesíti), de ha mi is szeretnénk tévét nézni, akkor nagy kegyesen átengedi nekünk az ülőalkalmatosságot. Ennek fejében viszont elvárja, hogy dédelgessük, fincsikkel tömjük és borosüvegünk száját is körbenyalogathassa, amikor kedve támad hozzá. (Mindig kedve támad.) Ha ezeket nem teljesítjük elég odaadóan, cserébe bogyótenger, sőt lepisilés vár ránk.
 
Szóval ezt elszúrtuk. Csak azt nem tudjuk, hogy hol és mikor. Rejtély, hogy miként alakulhatott ki a nyúl parányi buksijában az az orbitális tévedés, hogy a kanapénk tulajdonképpen az övé és mi vagyunk rajta a megtűrt vendégek. Merthogy itt tartunk. Persze annak minden előnyével együtt.
 
Például azzal, hogy ha már ott sertepertél, akkor szó szerint a tenyeremből eszik. A dohányzóasztalkán ugyanis egy fedeles tortatartó dobozban mandulával és kesuval teli tálkát, némi fügét és egy-két csokiszeletet rejtegetünk őurasága elől, de mellette egy csészében biotökmag is lapul kimondottan az ő boldogítására. Ebből minden este kap pár darabot, amit a kezemből „porszívózik” fel, miközben a tenyerembe fúrja bársonyosan bundás fejét. Már csak ez az érzés megér egy misét és két marék nyúlbogyószuvenírt. A történet akkor vesz fura fordulatot, amikor éppen a zongora alatt hersegve cincálja egyik kedvenc, erre a célra rendszeresített kartondobozát. Kapva az alkalmon, leheletfinoman leemelem a tároló fedelét, abban reménykedve, hogy nem veszi észre s végre nyugodtan csipegethetek a saját tálkámból. Ez azonban hiú ábránd, mert elképesztő hallása (vagy szaglása?) azonnal riasztja: ott terem az ágyon, bökdösi a kezemet és keresi, hogy hol van már az a fincsi tökmag, ami alanyi jogon jár neki. Ez különösen akkor látványos, ha kicsit kések a kiporciózással. Ilyenkor az üres tenyeremet pofozza és kerülgeti egyre türelmetlenebbül, mint aki tudja, hogy itt kell lennie valahol az esti delikatesszének, csak valaki elcsaklizta előle.
 
A közös bútorhasználat másik pozitívuma egy-egy jó adag dögönyözés, aminek lehetőségét amúgy elég szűken méri nekünk őfelsége (szemben az első hónapok kánaánjával, amikor bármit csinálhattunk vele). Az est folyamán rendszeresen felugrik a pocakomra (ami a mérete okán pont egy kis vízszintes fennsíkot képez) és néha negyedóráig is elüldögél ott, miközben lehunyt szemmel, élvetegen adja át magát a simogattatás örömeinek.

Ez a szeánsz gyakran torkollik féltékenységi jelenetbe. Ha ugyanis Réka is ráteszi a kezét hátulról, számára láthatatlan szögből, azt valami hetedik érzékkel nyomban kiszúrja és méltatlankodva tápászkodik fel, mintha azt mondaná: „a szakállas alattvalóhoz jöttem, ő kényeztethet, amíg kedvem van hozzá, de nehogy má’ az egész család a hátamon köszörülje a tenyerét”! Barátnőm ilyenkor mélabúsan jegyzi meg, hogy „hiába, ez a te nyulad”. És csakugyan nem értjük, miért utasítja el, ha a párom közeledik hozzá. Borisznál nem tapasztaltunk ilyen megkülönböztetést.

Másik kedvencünk a „részeges nagyjelenet”, amikor a közeli kisasztalra átnyújtózva megpróbál hozzáférni az ott tanyázó borosdoboz tartalmához. Ennek ugyanis, mint minden tömlős bornak, ahhoz hasonló csapja van, mint az ő egykori itatójának (most már kristály hamutartóból iszik őméltósága, de nem felvágásból, hanem mert hála kilós súlyának, ezt nem tudja felborítani). Hajdani itatója vékony csőben végződött, amiben egy golyó zárta el a folyadék útját. Ha ezt a nyelvével megpöckölte, felnyomódott, és pár csepp vizet kiengedett, mielőtt újra elzárta a cső kijáratát. Ezt az ivási módszert Zebu már kisbaba korában elsajátította, mostanában pedig a tömlős bor csőrén próbálja alkalmazni. Különböző pozíciókba forgatja a fejét és lentről, oldalról, mindenhonnan próbálja csepegésre bírni, hiszen érzi, hogy finom nedű rejtőzik benne amit különösen szeretne, ha adnánk neki (alighanem ránk hasonlít). A dolog persze nem sikerül, mert a borosdoboz csapja nem golyós szerkezetű, de az igyekezettől kiguvadó szemei és kitartó próbálkozása fölöttébb mulatságos. Nem, kedves olvasó, nem kínozzuk. Kínlódik ő magától. Mit tehetnénk ellene? Mégsem költöztethetjük a bort a szekrény tetejére, ahol mi sem érjük el!

Természetesen nemcsak maga a kanapé az ő kizárólagos és elvitathatatlan tulajdona, hanem minden, amit rajta talál. Ilyen a szemüvegem, amit néha a foga közé kap, és úgy iszkol vele körbe, mint értékes hadizsákmánnyal és a világért el nem engedné. Vagy a mindenféle poharak, a sótartó és italos üvegek, amik nem tetszenek Zebunak, ha a talpukon állnak. Feltétlenül fel kell döntenie őket – akár üresek, akár nem. S ha buzgalmában túllő a célon, akkor nemcsak elfeküsznek, hanem egyenesen a parketten landolnak, miszlikbe törve.

Ám ha ezeken már túl vagyunk és még mindig tart a műsor a tévében, leheveredik a lábunkhoz és füleit hegyezve egy szfinx nyugalmával várja, hogy véget érjen a kifáradástól békévé oldódott esti együttlétünk és a végén megkapja jól megérdemelt vacsoráját, az árukapcsolt jó éjt puszival egyetemben.

Furdek Tamás


EZ ÉRDEKELHETI
  • Mázlisták
    Mázlisták
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Országos szintű lakhatási stratégiára ...
Tavaly csökkent az OTP bank nyeresége
Munkaügyi miniszter: minden alkalmazott ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ