Világjárvány: helyzetjelentés Japánból, Párizsból, Budapestről
Vissza

Világjárvány: helyzetjelentés Japánból, Párizsból, Budapestről

Az Egészségügyi Világszervezet idén, március 11-én nyilvánította világjárvánnyá, pandémiává a COVID-19 koronavírus-járványt, utólag pedig a szervezet vezetője bejelentette, hogy akár már két hónappal azelőtt „lett volna itt a cselekvés ideje”. A vírusról és terjedő betegségről már év elejétől egyre többet cikkeztek, és a járvány alakulása miatt azt is lehetett tudni, csak idő kérdése, hogy mindenhol megjelenjen. Az Egészségügyi Világszervezet elnöke még februárban arra szólította fel a világot, hogy az új vírussal a lehető leginkább agresszív módon küzdjön meg. Azóta már ismertek a különböző államok intézkedései, ki korábban, ki később (vagy alig) vezetett be szigorításokat, a lakosságnak a helyzettel szembeni viszonyulásában is eltérések észlelhetők, volt pánikhangulat és nemtörődömség egyaránt. Összeállításunkban arról olvashatnak, ki hogy élte, éli meg a járványt Budapesten, Párizsban valamint Japánban.

Budapesten: sokan fittyet hánynak az intézkedésekre

SUGÁR TÍMEA

Egészen addig nem tudatosult bennem a helyzet súlyossága, amíg március 11-én este meg nem kaptuk az egyetemi e-mailt, amely rendkívüli szünetet hirdetett a következő napokra, valamint arról tájékoztatott, hogy bizonytalan ideig távoktatás lesz, és a tavaszi félévet augusztus 31-ig meghosszabbítják. Aztán másnap jött az újabb e-mail: ki kell költöznünk a kollégiumokból, de ne aggódjunk, csak a szobát kell elhagyni, a holmijaink maradhatnak, viszont a műveletre alig másfél napunk van. Így sietve bőröndbe pakoltam a legszükségesebb dolgaimat, és kissé pánikolva próbáltam kitalálni, hogy most mi is legyen. Mivel épp valami náthaszerűség kerülgetett, úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha nem megyek haza Csíkszeredába, nehogy valami betegséget mégis hazavigyek, hiszen már akkor tudható volt, hogy Budapest nagyobb gócpont, mint Erdély. Így ideiglenesen más lakóhelyet kerestem, és reméltem, hogy hamarosan talán hazamehetek.

A kiköltözési felszólítást két nappal követte egy késő esti kollégiumi e-mail, amely arra utasított, a lehető legrövidebb időn belül mégiscsak távolítsunk el minden személyes tárgyat a szobáinkból. Többezer, alig pár napja hazautazott egyetemistának kellett visszajönnie vidékről, az ország különböző pontjairól, legtöbben szüleikkel és rokonaikkal, hogy a félévek során felhalmozott cuccaikat elvihessék. Az „akció” nem volt szervezett, csak annyit kértek, hogy lehetőleg a fővárosiak intézzék el a költözést még azelőtt, hogy a vidékiek megérkeznek.

Ennek megfelelően másnap délelőtt vissza is indultam hátizsákokkal és dobozokkal, reménykedve, hogy nem lesznek még olyan sokan, mint ahogy amúgy várni lehetett. De bizony sokan voltak: a környező parkolók, utcaszegélyek tömve voltak járművekkel, mindenhol szülők és diákok jártak-keltek, az egyetem folyosói nyüzsögtek. Én maszkot viseltem, hogy ne fertőzzek meg senkit, ám rajtam kívül senkin nem volt semmiféle védőfelszerelés. Az, hogy miért kellett ilyen gyorsan elhagynunk a bentlakást, a mai napi nem egyértelmű. Olyan hírek keringtek, hogy a felszabadított kollégiumokat karanténszállókká alakítanák, vagy esetleg a hirtelen megsokasodott hajléktalanokat helyeznék ide, ám erre még nem került sor.

Ahogy március folytatódott, és bevezettek egyéb megszorító intézkedéseket, az emberek is kezdték egyre komolyabban venni a helyzetet. Legalábbis ezt hittem, mivel az utcánkban nem nagyon láttam már járókelőket. Ám egy bevásárlás alkalmával azzal kellett szembesülnöm, hogy a gyerekek csoportosan játszanak anyukáik társaságában a lezárt játszóterek mellett, a parkok tele vannak sétálókkal, az üzletek meg vásárlókkal. Úgy tűnt, az embereket nem igazán érdekelte ez az egész vírus-ügy, a 4-es és 6-os villamos jó szokásához híven tömve volt, én meg sokszor furcsa pillantásokat, bajusz alatt morgott megjegyzéseket kaptam a maszkom miatt.

Az elmúlt hetekben ritkán jártunk ki, csak a szükséges bevásárlókörutakra. A munka, oktatás meglepően jól működik online is, a tanárok rendkívül segítőkészek mindenben, és bár sokkal több időm nem szabadult fel, végre gyakrabban tudok sütni-főzni. Többszázezer emberhez képest szerencsés helyzetben vagyok, csak az otthoniakért aggódom, például édesanyámért, aki a megyei kórházban dolgozik. Nem magamat féltem, azért ülök naphosszat bezárva a lakásban és azért viselek maszkot, hogy mások családtagjait legalább ennyivel védjem. És néha, amikor azt látom, hogy tele vannak a parkok és közterek, meg amikor hiába próbálom tartani a másfél méter távolságot sorbanállásnál, ha közben a hátamba szuszognak, megkérdőjelezem, hogy van-e egyáltalán értelme ennek. De természetesen van, és várom azt a pillanatot, amikor erre azok is rájönnek, akik továbbra is fittyet hánynak mindenféle intézkedésre. Sajnos túl sokan vannak, akik így gondolkodnak, és a maszkot is rengetegen csak „dísznek” hordják, az orruk vagy álluk alá csúsztatva.

Bár az ablakból kikukucskálva nem nagyon tudom megállapítani, de a beszámolókból úgy tűnik, még mindig túl sokan nem veszik komolyan a helyzetet, az enyhe pánikhangulat március első két hetéhez képest pedig szinte teljesen megszűnt. Közben figyelem az otthoni helyzetet, és azt érzem, hogy Erdélyben az emberek sokkal inkább betartják a szabályozásokat a fővárosiakhoz képest, annak ellenére, hogy itt napról napra egyre gyorsul a fertőzöttek számának növekedése. De van jó hír is: most már legalább lehet maszkokat kapni a patikákban, és remélhetőleg sokan fognak élni ezzel a lehetőséggel, hogy minél hamarabb vége legyen ennek az egésznek.

Japánban: nagy a fejetlenség és sok a kérdés

BREIER-BÉKÉS BALÁZS

Kaptam egy lehetőséget, hogy pár mondatban elmeséljem, milyen az élet Japánban a koronavírus megjelenése óta. Mivel nekem egy kis iskolám van, ezért talán még jobban érint a dolog, hisz felelősséggel tartozom minden kis lurkóért. Nem tudok véleményt mondani Japán egész területéről, hisz minden egyes prefektúra máshogy viszonyul és másként alakult (számokban) „vírusügyben”. Amit általánosságban elmondhatok, az, hogy Japán eleve egy tiszta ország, maszkot mindig is viselt a lakosság nagyobb százaléka. Nincs szemetelés, tiszták az utcai és középületi vécék, nincs oldalkezes és kézfogás, puszilkodás. Szóval ilyen értelemben a lakosságnak van egy bizonyos pozitív hozzáállása ... vagy inkább reménye, hogy itt nem lesz „Olaszország”.

Japán nagyon-nagyon készült az olimpiára, és még csak bele sem akart gondolni, hogy elmaradhatna. Rengeteg pénzt ölt bele, és a japán mentalitáshoz hozzátartozik a „mindenáron megcsinálom, ha már egyszer eldöntöttem” karakter. Nem szívesen adnak fel valamit, kemény arcvesztéshez vezetne... Gondoljunk csak egy durvább történetre, a világháborúra, amit az istenért sem voltak képesek abbahagyni. Kemény példa, de ez az alap hozzáállás egy japánnál. Nem egykönnyen feladós nép.

Szóval azért, hogy az olimpiát mindenképp megtarthassák, semmi információt nem akartak mondani a vírussal kapcsolatban. Persze, a hírekben beszéltek róla, de pontos adatokat csak hébe-hóba szállingóztattak. Első és egyetlen intézkedés volt még március elején, hogy bezárták az iskolákat, majd rá egy hétre az összes uszodát és sporthelyeket. Az emberek pánikba estek, és mint máshol, rögtön felvásárolták a vécépapírokat, amit a mai napig nem értek... De úgy látszik, az ember bárhol is él a világon, ugyanúgy gondolkodik: megtörténtek a felvásárlások, mindenki berendezkedett, én is feltöltöttem egy sufnit konzervekkel, tésztákkal, rizzsel, vízzel... mindennel. Olyan volt, mintha a világháborúra készülnénk.

A sulim közben tovább működik. Az emberek lenyugodtak, a kormány nem tett több intézkedést. Aztán időközben a világ lemondta az olimpiát, és a kormány, a média rögtön elkezdett foglalkozni a vírussal.

Kiderült, hogy egyre több a beteg, de nem olyan, mint Európában, vagy csak nem mondanak infókat a pánik elkerülése miatt. Közben meghalt az ország leghíresebb humoristája a vírusban, s az emberek megint elkezdtek készülődni. Japán lezárta a határait, bevezette a vízumot, még a postát is belföldire szorította. Minden külföldinek el kell hagynia Japánt, aki nem rendelkezik örökös vízummal. Aki úton volt vissza, például Magyarországról, és április harmadikán érkezett volna, már nem engedték be. Április 3-ától lezárták az országot, bár a japán alkotmányban szigorúan védik az emberi jogokat - szóval európai „lockdown” nem jöhet szóba. A kormány nem parancsolhat cégeknek, csak az iskoláknak és az egészségügynek. Mindenről a cég dönthet, szabadságjogot sem korlátozhat a parlament, bármi is van, csak annyit tehetnek egyelőre, hogy fokozottabban kérik elővigyázatosságra a lakosságot vészhelyzet esetén. 

Mindezek ellenére a vonatok még mindig tömegnyomorban, ezerrel működnek, sőt, a kormány eldöntötte, hogy április 6-ától kezdődhet az iskolai év. Japánban ugyanis áprilisban van a tanévkezdés. Szóval berendelték a gyerekeket a suliba, 3 órára, majd hazaküldték őket, aztán délben kaptunk emailt, hogy megsem kezdődik a suli, inkább maradjon otthon minden gyerek. Nagy a fejetlenség és sok a kérdés. Az emberek bizonytalanok és aggódnak. Továbbra is kötelező dolgozni és minden nyitva van. Igaz, az éttermek forgalma visszaesett, és sokan az ételkihordást választották. Pláné az idősek rendelnek „obentot”, ételes dobozt. Én is aggódom, mert ha nálam ütne be egy fertőzés, akkor örökre lehúzhatnám a rólót.

Szóval ebben a hónapban átállunk az online oktatásra. Egy szónak is száz a vége: egyelőre vihar előtti csendnek érzem a mostani helyzetet. Tokióban egyre durvább, nálunk vidéken lassan, de érkezik. Szerintem hirtelen fog beütni... Remélem, nem lesz igazam.

Párizsban, márciusban: vegyes érzelmekkel sétáltam a bezárt boltok, vendéglők, kávézók előtt

TÓTH-GÖDRI IRINGÓ

Párizs, közhelyesen jellemezve, a fények városa. A fényeké, a múzeumoké, a kávézóké, az éjszakai kluboké, a három testőré, az impresszionista festőké, meg a század eleji íróké. Ebbe a Párizsba készültem februárban, amikor a bőröndömbe pakolgattam a félévre szükséges ruhákat. A művészettörténész Párizsba megy, ösztöndíjjal, kutatni. Ám az élet úgy hozta, hogy vajmi keveset láttam ebből a Párizsból.

Amikor február végén megérkeztem, még nem volt világjárvány, de az élet akkor sem zajlott a normális kerékvágásban: a franciák sztrájkoltak. Nem volt egyetem, akadozott az ügyintézés, a közlekedés. De Párizs még élt, tele volt turistákkal, a hűvös idő ellenére az emberek a kávézók teraszain beszélgettek. Még az első száz-kétszáz koronavírus esetnél is nagyon távolinak tűnt az egész. Nem is tudnám megmondani, hogy mikor lett pánikhangulat, vagy lett-e egyáltalán. Egyik napról a másikra eszméltem rá, hogy eltűnt a boltok polcairól a liszt, az olaj, a vécépapír, a tej, sok helyről a tojás is. Bár a vécépapír égető probléma volt számomra, mivel akkor már egy tekercsem sem volt az albérletemben, azért magamban jót nevettem azon, hogy ezek a franciák kicsit kifinomultabbak az én honfitársaimnál, hiszen ezek a palacsinta alapanyagai (a híres francia crépes) és nem holmi házi kenyéré.

Március elsején a sztrájkra hivatkozva törölték az opera előadást, amire jegyem volt, majd rá egy hétre már a legtöbb előadást törölték az első megszorító intézkedés miatt, amely még csak az 1000 embernél több résztvevős rendezvények betiltására vonatkozott. Akkor még nem éreztem, hogy ez a vírus előszele.

Aznap opera helyett még vidáman ellátogattam az Orsay múzeumba, de akkor a Louvre már bezárta kapuit a látogatók előtt – ezt az otthoniaktól tudtam meg. Az egyetemen másodikán rakták ki a kézmosásra és távolságtartásra felszólító plakátokat, amire az emberek épp csak ránéztek. Senki sem aggódott. Ezt jól mutatta az is, hogy március 15-én még lezajlottak a helyhatósági választások, az emberek szavazás után a parkokban élvezték a napsütést. Az események észrevétlenül felgyorsultak, szinte nem is fogtuk fel, amikor 17-én déltől bevezették a kijárási tilalmat. Aznap délelőtt még bőségesen bevásároltam, mosodában is voltam.

Munkaügy miatt volt egy repülőjegyem március 20-ra, Budapestre. Az volt az első járatom, amit töröltek, majd nem sokkal később azt a járatot is, amivel április 9-én haza akartam jönni húsvétra. Akkor éreztem először úgy, hogy nem jó irányba alakulnak a dolgok. Ez egyetemen kényszervakációt hirdettek, nem volt B-terv ilyen esetre. Doktorandusz vagyok, könyvtárakba szerettem volna járni, interaktív szemináriumokra. Semmi esély sem volt erre. Három napig nem mozdultam ki. Amikor végre kiléptem az utcára, zsebemben a kézzel írt nyilatkozatommal, vegyes érzelmekkel sétáltam a bezárt boltok, vendéglők, kávézók előtt. Az emberek mosolygósak voltak, maszkkal az arcuk előtt is nevetgéltek, mégis ijesztő volt a helyzet. Döbbenetes volt a boltok előtt kígyózó sor, az, ahogy az emberek nagy ívben kikerülték egymást az utcán, csak egyesével engedtek be az üzletekbe. Láttam, ahogy az emberek maszkkal, kesztyűvel nyúlnak mindenhez, vagy törölgetik a kezüket. Nagyon profi volt, ahogyan vásároltak: szinte mindenki saját szatyrokba pakolt, automatáknál fizetett, ahol kétszer meg kell érinteni a képernyőt, és csak ennyi a fizikai kontaktus. Készpénzfizetést nem is láttam.

A félelem ragályos. Hazaérve a cipőmet lehúztam az ajtó előtt, és chipstől a sörig - még a becsomagolt felvágottat is - mindent megmostam szappanos vízzel.

Másnap megírtam az első leveleket az egyetemeknek, a nemzetközi diákokért felelős személyeknek, hogy kiderítsem, érdemes-e egy drága párizsi albérleten zárva töltenem az elkövetkező heteket, hónapokat, vagy ebből az egyetemi félévből már úgysem lesz semmi. Többségük azt tanácsolta, hogy menjek haza, amíg lehet. Ekkor vettem meg a következő repülőjegyet egy hét múlvára. A járatot öt nap után törölték. Megvettem a harmadik jegyet is, reménykedve.

Két nappal az első kijárásom után ismét kimozdultam, esti órában. Még kevesebben voltak kint, csak sportoló emberek, ők talán túl sokan is. A bérház bejáratánál az üzenőtábla tele volt kedves üzenetekkel, segítség ajánlással, de brownie recept és vidám dalszöveg is volt kitűzve. A házon belül egyébként vidám volt a hangulat: valaki reggelenként gitározott, hétvégén sokan kimásztak a tetőre piknikezni. Esténként, nyolckor az ablakokba állva tapsoltuk meg a rendőröket és az egészségügyi dolgozókat, akik derekasan helytállnak. Jó környéken laktam, így azt a Párizst, ahol a kijárási tilalmat be nem tartó bevándorlókat a rendfenntartó erők sem tudták megfékezni, én is csak a médiából ismertem.

A harmadik repülőjáratot akkor törölték, amikor Franciaország piros zóna lett. Írtam a konzulátusnak, ahonnan azt tanácsolták, vegyek átszállásos jegyet, például Hollandián keresztül. Nem érdekelt mennyibe fog kerülni, gyorsan cselekedtem. Pillanatok alatt fogytak el a jegyek, szerencsére még épp kaptam március 29-re. Tudtam, hogy karanténba kerülök, de legalább hazajutok.

Borítókép: Kötelező egy budapesti vásárcsarnok területén a védőmaszk (MTI/MÓNUS MÁRTON)


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

CityRocks flashmob Kolozsváron
Drámaian csökkent a vendégéjszakák ...
Csomagjaink

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ