SIMON SOMA
A fényképek készítése régen sokkal bonyolultabb volt. Ott volt a film, amelyet a fényképezőgépbe kellett fűzni, és csak adott számú képkocka állt rendelkezésre, ha pedig egyszer lenyomtuk a gombot, annak a képkockának végleg eldőlt a sorsa – beleégett a kép, amelyet készítettünk. Emellett a képek előhívása is külön kémiai folyamatot vett igénybe. Ezzel szemben a digitális fényképezőgépek világában nem kell attól félnünk, hogy esetleg óvatlan kattintással elpazaroljuk a képkockát, illetve arra sem kell vigyázzunk, hogy csak a legfontosabb dolgokat fényképezzük, mert elfogy a film.
Mára már jóformán fényképezőgépre sincs szükségünk, hiszen mindenkinek ott lapul a zsebében az okostelefonja, amellyel bármikor megörökíthet bármit. A technika fejlődése és a közösségi oldalak lehetővé teszik, hogy megláthassuk a világ sokmilliomodik arcát. Ez alatt nem feltétlenül arra gondolok, hogy felfedezhetünk olyan helyeket is, ahová másképp nem biztos, hogy lehetőségünk lenne eljutni – persze, ez is hatalmas előnye –, de a közvetlen környezetünket is számtalan új nézőpontból megismerhetjük, hiszen nincs két egyforma nap, nincs két egyforma ember sem.
Ezt vélem a fotózás egyik legnagyobb pozitívumának: hiába készült már valahol vagy valamiről számtalan fotó, a helyzetekben és legfőképpen a bennünk rejlő különbségek miatt mindig születhetnek teljesen új nézőpontok. Ennél is szebbnek tartom, hogy a képekkel nem csupán egy-egy pillanatot örökíthetünk meg, hanem mesélni is tudunk velük: lehetnek figyelemfelkeltők, elmondhatnak nekünk történetet, érzelmeket adhatnak át.
De pontosan hogyan is alkothatunk ilyesfajta képeket? Sajnos konkrét recepttel nem tudok szolgálni, hiszen minden témát és helyzetet számtalan oldalról meg lehet közelíteni, a végeredmény pedig csak a mi kreativitásunkon múlik. Azt tudom tanácsolni, hogy először próbáljuk elsajátítani a komponálás és a gépkezelés elméleti alapjait, aztán bátran merjünk belevágni a dologba, hiszen a legjobb tanár ebben az esetben a tapasztalat. Ne tántorítson el minket az sem, hogy mit gondolnak majd mások a munkánkról, vagy esetleg arról, hogyan is készítettük el az adott képet. El kell fogadni, hogy néha gyengébb képek sikerülnek. Másztam már fára és feküdtem a földre is a jobb kép kedvéért, de ha sikerül a fejünkben lévő fotót a fényképezőgépben viszontlátni, akkor megérte a sok befektetett munka.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a képszerkesztő programok csodákra képesek, főleg, ha RAW-formátumban készítjük a képeinket. Itt most nem konkrétan a Photoshopban történő legózásra gondolok – annak is megvan a varázsa –, hanem arra, hogy a képből mennyi elveszett részlet, szín és textúra előhozható, néha még az elrontottnak hitt fotót is meg tudjuk menteni, ha kis időt töltünk ezeknek a képszerkesztő módszereknek az elsajátításával.
Lehet, hogy elsőre egyszerűnek tűnhet a dolog, de mint mindenben, ebben is megvannak a buktatók és a leküzdendő akadályok. Van, hogy túl sötét van már, nincs nálunk állvány, és kézből elmosódik a kép, máskor pedig túl erős a napsütés, és a barátunk arcán nem néznek ki jól az árnyékok. Csak két példa, amelyet helyben kell megoldani a jó képért, a hasonló akadályok áthidalásához pedig – akárcsak a komponáláshoz – a kreativitásunkra lesz szükségünk. Ha azonban valaki megtalálja a fényképezésben az örömet, akkor egészen más világ tárulhat elé a különböző képkivágások és szituációk révén.
(A szerző harmadéves újságírás szakos hallgató. A borítókép a szerző felvétele)
