A Kolozsvári Állami Magyar Színház Rokonok című előadásáról
Móricz Zsigmond Rokonok című regénye kegyetlen és gyötrelmes írás, mert olyan plasztikusan ábrázolja az összeszövődő érdekek világát, annak az ember velejét megrontó, gerincét roppantó voltát, hogy az olvasó egyetlen szereplővel sem tud szimpatizálni, azonosulni. Ugyanakkor a műnek ez egyben érdeme is, hiszen pontosan az a témája és célja, hogy bemutassa, hogyan vonja egyre mélyebbre, hogyan sározza be, rontja meg a hatalom az embert – a legtöbb esetben csak a vélt hatalom, a hatalom illúziója. Az összefonódott társaság ugyanis sokkal inkább egymásnak kiszolgáltatott, a kusza és mocskos kapcsolódások hálójába zárt. Mindenki mindenkinek kötélen rángatott bábja, önállóság, önálló döntés, s így valódi hatalom senkinek sincs a kezében.
Bocsárdi László maga választotta rendezésre a regényt, Kali Ágnes mellett pedig részt vett a mű színpadra adaptálásában is. A bemutatót megelőző sajtótájékoztatón a rendező elmondta: Móricz leírásait tartja a regény nagy érdemének, csakhogy pont azokat nehéz színpadon ábrázolni. Egyes leíró szövegrészek mégis annyira megragadták a rendezőt, hogy beépítette őket az előadásba, ennek következtében egy-egy szereplő olykor a saját mondataira, cselekedeteire, gesztusaira mintegy külső szemlélőként reflektál, kommentál. Érdekes megoldás, amely néhol ugyan hozzáad a jelenetekhez, de összességében mégis manírként hat, megállítja, nyújtja a különben lendületes, tempós, e kiszólások és reflexiók nélkül is komplex előadást. Hiszen a jellemek nemcsak hogy jól körülírtak, de a színészek játéka tökéletesen a néző elé állítja belső rezdüléseiket is.
Jelenet a Kolozsvári Állami Magyar Színház Rokonok című előadásából
A színpadra állított Rokonok annyira aktuális, hogy a Móriczra és korára jellemző szófordulatok fel sem tűnnek, az időtlen díszlet (Bartha József munkája) és jelmez (amelyet Cs. Kiss Zsuzsanna jegyez) is rásegít arra, hogy égetően mainak érezzük a történetet, miközben nincsenek eltúlzott aktualizálások, (ki)utalások, mára mutogatások. Úgy mai, ahogyan 20. századi, ahogyan a vélt hatalom hálójában mindenkor együtt vergődnek az egymásnak kiszolgáltatott hatalmasok. Ugyanígy jellemzően magyar, és egyáltalán nem csak magyar: aktuális ez minden posztkommunista, gazdasági és egyben morális válságba merült nemzet, ország, társadalom számára. Kicsiben és nagyban, országos és városi szinten egyaránt.
„(A regény születésekor) a válság teljes erővel tombol. 1930-ban hétszázezer az országban a munkanélküliek száma. Csak Pesten kilencvenezer ember van lakás nélkül, a művésztelepen lakó huszonnyolc országos hírű művész közül huszonegy nemsokára lakbért sem tud fizetni. 1930 első nyolc hónapjában százhatvanezer parasztnál foglalnak és tizenkétezernél árvereznek” – írja Czine Mihály A magyar irodalom történetében. Az előadás számára ez a keret az, amelyből kiindulva sokkal általánosabb kérdéseket feszeget: kapcsolatokról, ismeretségekről, pénzről, hatalomról, és mindezeknek – a pozitív kiindulópontból – az irigység, a cinizmus és a kapzsiság általi negatívba fordulásáról szól. A műsorfüzet tanúsága szerint Ady Endre 1899-ben azt írta: „A jövő térképén annak az országnak a helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással: Ez egy ország volt, de elsikkasztották.”
A főszereplőt, Kopjáss Istvánt – Pistát – Viola Gábor alakítja
Ebben a keretben mozognak a Rokonok kolozsvári előadásának szereplői. Hasznosak? Mit tudnak tenni? Elérni? Van változás? Lehet-e bármi új? Aki megbotlik, elesik, van-e esélye onnan felállni? Változnak a jelszavak, a zászlók és a szereplők, a történet viszont ismétlődik? Mert a hatalom, a korrumpálódás és korrupció nyelve mindig ugyanaz. ,,A pénz nyelve ma már nem hatalom kérdése. A pénz mindenkihez beszél, és csak keveseknek jut. (…) Panama. Mennyivel könnyebb egy országot szétlopni, mint felépíteni” – írják az előadásról.
Bocsárdi a főszereplőt, Kopjáss Istvánt – Pistát – naiv embernek látja és láttatja, aki a kinevezését lehetőségként éli meg – lehetőségként arra, hogy valamit változtasson, javítson. A műsorfüzet így fogalmazza meg a főszereplő dilemmáját: „Mi történik az emberrel, aki hirtelen arra ébred, hogy amiről álmodik, az megvalósítható? Mi történik az emberrel, akivel elhitetik, hogy nagy dolgok várnak rá? Mi történik a kisemberrel, kinek álmai panamákká válnak? Mi történik velünk, ha hitünk pénzért, elismerésért sikkasztható?”
Bocsárdi annak az értelmiséginek a kérdéseit, dilemmáit fogalmazza bele Pista figurájába, aki eredetileg világmegváltó tervekkel indul, s csak a körülmények térítik el. Móricz figurája a regény kontextusában inkább tájékozatlan, kívülről érkező, kisszerű figura, nem annyira naiv álmodó – vagy inkább csak saját családja boldogulására vonatkoznak az álmai. Talán ezért is van a legnehezebb dolga a Pistát megformáló Viola Gábornak. Nem tud olyan karaktereset alakítani, mint az egyértelműen korruptként elgondolt, végig akként megmutatkozó rokonok sora: Kardics (Dimény Áron), Albert, illetve Menyhért (Orbán Attila), Berci bácsi (Bíró József), a Takarék tisztviselője (Kiss Tamás), Péterfy (Gedő Zsolt), Martiny, illetve Mándy Bálint (Farkas Loránd), a polgárok (Bíró Gergő, Fazakas Hunor, Filep Gergő, Tulogdi Botond). Külön kiemelendő a polgármester és a polgármester titkára szerepében Bács Miklós, aki kiválóan érzékelteti a figurák egyszerre nevetséges, kisszerű, félelmetes és cinikus vonásait.
A történet úgy mai, ahogyan 20. századi, ahogyan a vélt hatalom hálójában mindenkor együtt vergődnek az egymásnak kiszolgáltatott hatalmasok
„A nők ebben a darabban inkább hallgatnak” – mondta a bemutatót megelőző sajtótájékoztatón – nem kis derültséget okozva – a Linát alakító Györgyjakab Enikő. Mindez olyan szempontból igaz, hogy a történetben nem a nők ,,adják meg a hangot”, csak a „kórusban” énekelnek, viszonylag jelentéktelenek, egysíkúak, a mégoly csábító Magdaléna (Imre Éva) is csak mint femme fatale tündököl, leginkább hajának, sminkjének, szikrázó zöld estélyijének látványával, amint a ,,kirakatba” tolják. A pénzkérő szegény rokon, Adél (Kicsid Gizella) is inkább látványelem, villanásnyi a szerepe, mint ahogy Kati néni számára is csupán egyetlen monológ jut, ám amelyet a lehetőséghez mérten Varga Csilla sokszínűen árnyal.
Van még egy teljesen szótlan, ismeretlen nő, aki a regényben nem szerepel. A Kató Emőke által megformált karakter az előadásban érdekes ellenpont a viselkedést, a mozgást (díszleteket, jelmezeket hoz és visz, szünet után sürgeti a kezdést, az előadás végén bohóccá változik), a színt (ő az egyedüli, akinek jelmeze a zöld árnyalatok helyett fekete és piros) tekintve, valamint a reflexiót, önreflexiót kínáló monológok szempontjából egyaránt. Az egész történéssort teszi mintegy idézőjelbe, mutatva és emlékeztetve a színházi keretekre.
Jelenet az előadásból, középen Kató Emőkével
És itt van végül Lina (Györgyjakab Enikő), aki valójában a legmeghatározóbb nőalak: nem csupán sok a szövege és a jelenete, hanem látszólag befolyása is van Pistára, a család életére, hiszen ő osztja be a pénzt, ért a gazdálkodáshoz. Végül azonban Lina is mintegy széthullik, elhalványodik, jelentősége és befolyása gyengülésével eltűnik – mint a Kopjássok egész élete.
Györgyjakab Enikő (Lina) és Viola Gábor (Kopjáss István, Pista)
A színpadkép végtelenül egyszerű, zsinórfüggöny mögül kerülnek elő a praktikus, görgethető díszletek, amelyekkel könnyű bánni, a játék részeivé válnak, amikor pedig nincs rájuk szükség, pillanat alatt eltüntethetők. Hasonló könnyedséggel mozognak a szereplők, jól érzékelhető az egységes jelrendszer, amelyet a koreográfia rajzol ki (koreográfus Bezsán Noémi), s amelynek mélyén megsejtjük: bár egyénített mozgásokat látunk, végső soron közös, rejtett koreográfia „rángatja dróton” Zsarátnok város (köz)szereplőit, valamint a hozzájuk tapadó, gombamód szaporodó rokonokat. Minden jelenetet hangsúlyoz a világítás (fényterv Bocsárdi László, világítási tanácsadó Bányai Tamás): zöld és ezüst, csillogás és tompa fények.
Kopjáss Pista fejbe lőtte magát – mondják aggódva, szenvtelenül, ítélkezve, bújtatott megkönnyebbüléssel, cinikusan. Pistát a korábban Magdaléna kirakatul és kalitkául egyaránt szolgáló üvegkabinjában látjuk – világos, hogy ő kiszállt. Hogy a többivel, „a rokonokkal” mi lesz? A regény kemény és sötét képet fest, ahogyan Ady is ítélt: „ez egy ország volt”. Ez egy esély volt – mutatja az előadás, amely, bár nem kevésbé komoly felelősségtudattal, ugyanakkor oldottabban, a helyzetekben rejlő komikumra érzékenyebben rámutatva láttatja ezt az éppen most, a szemünk előtt eljátszott lehetőséget.
(A Rokonok című előadást február 5-én mutatta be a Kolozsvári Állami Magyar Színház Bocsárdi László rendezésében, a nagyszínpadi stúdió-előadás legközelebb március 10-én tekinthető meg.)
Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Biró István
