Vége az idillnek? – Az óvodába, bölcsődébe indulás dilemmái
Vitus-Bulbuk Emese a dilemmázó szülőknek kívánt segíteni
Vitus-Bulbuk Emese a dilemmázó szülőknek kívánt segíteni
Vissza

Vége az idillnek? – Az óvodába, bölcsődébe indulás dilemmái

Akár várjuk, akár szorongunk tőle, a bölcsőde- és óvodakezdés mindenképpen új időszak mind a kisgyereknek, mind a szülőknek. Nem túl kicsi még, hogy idegenekre bízzam? Vajon hogy érzi majd magát nagyobb közösségben? És különben is melyik intézménybe írassam? – megannyi kérdés tolul fel ilyenkor. Vitus-Bulbuk Emese pár- és családterapeuta, iskolai logopédusnak a K+ térben tartott szeptemberi előadása a dilemmázó szülőknek kívánt segíteni.

A Margo dadusközvetítő szervezet, a K+ közösségi tér, valamint a Yuppi Camp szervezésében létrejött interaktív eseményen csak úgy záporoztak a kérdések, hozzászólások.

„Milyen emlékeitek, érzéseitek vannak az óvodáskorról?” – tette fel a kérdést Vitus-Bulbuk Emese mindjárt előadása elején, majd hozzáfűzte: a családban előszeretettel mesélt saját óvodás-, iskoláskorunkról szóló történetek, anekdoták nagyon fontosak, mert befolyásolják a gyerekeinket, örömöt, de akár félelmet is elültethetnek bennük. Majd hogy a képzelet még inkább meglóduljon, „szemüvegcsere” következett: a szülő, a nevelő és a gyerek helyzetébe képzelhettük bele magunkat – mindannyian a „nagy kezdet” előtt –, és a közönség is ennek megfelelően három részre oszlott. A következőkben a csoportokban megfogalmazódott és ennek nyomán leírt gondolatokat, kulcsszavakat, na és persze a hozzájuk kapcsolódó kérdéseket magyarázta, válaszolta a szakember.

Ősanyák, akikről hat gyerek lóg

Magától értetődött – a közönség túlnyomó többsége szemlátomást anyuka, vagy leendő anyuka volt –, hogy a szülő szerepe volt a legnépszerűbb. Milyen érzés volt szülőként látni, hogy a gyerek oviba vagy bölcsibe indul, és tudni, hogy ezentúl sokkal kevesebbet lesz velünk? – ehhez a kérdéshez azt hiszem, nem is kellett szerepjáték. A megfogalmazott érzések: félelem, szorongás, megkönnyebbülés, felszabadulás. Olyan anyuka is volt a közönség soraiban, akinek elmondása szerint sok volt ez a két év, amit otthon töltött a gyerekével. Persze manapság nem ildomos ezt bevallanunk – tette hozzá az előadó. „Ma az ősanyák korát éljük, akikről hat gyerek lóg le, de eközben még tip-top feleségek, barátnők és kolléganők, akik tökéletes süteményeket sütnek, és a gyerekeik is mind rendben vannak” ‒ folytatta. Minderre a közösségi oldalak is ráerősítenek, mert csak „kirakatképeket” posztolunk magunkról. Amikor fut a ház, rendetlenség dúl, azt rendszerint nem tesszük közszemlére. A problémák tabuk. Hogy elegem van a gyerekből, és egy héten egyszer önmagammal is szeretnék foglalkozni, az szentségtörésnek hat. Honnan ezek az anyával szemben támasztott irreális elvárások? Miért van bűntudatunk, ha lepattintjuk a gyereket akár egy-két órára? – tette fel a kérdést Vitus-Bulbuk Emese. A kérdések azért fontosak – összegezhettük –, mert a szülőben kialakuló aggodalom a bölcsőde- és ovikezdéstől ezekben az elvárásokban is gyökereznek.

Az eltávolodás lépcsőfokai

És hogy a kisgyerek fejében mi lehet? Izgalom, félelem, de kíváncsiság is – legalábbis a szerepjátékban résztvevő szülők nézőpontjából. Figyeljük meg a kisgyerek fejlődését – mutatott rá a szakember – hároméves kora körül a gyerek már tud járni, tehát el tud távolodni tőlünk. De korábban, már a csúszkálással-mászkálással is távolodik. Mindez azt is jelenti: máshoz is tud kötődni, nem csak hozzánk, szülőkhöz. Képes beilleszkedni egy gyerekközösségbe. Azonban jó, ha erre fokozatosan fel is készítjük – hangsúlyozta az előadó. Azaz apára, nagyszülőkre, barátokra bízzuk pár órát. Ezzel azt tanítjuk meg neki, hogy máshol is érezheti magát biztonságban, nem csak a mi szülői világunk az egyedül biztonságos, és minden más veszélyes. A hozzászólások nyomán az is kiderült, hogy a szociabilitás mindig egyén- és temperamentumfüggő. Nem minden gyerek érzi jól magát nagyobb közösségben, viszont minden gyerek képes arra, hogy egy kis világot kiszakítson magának, egy-két gyerekhez vagy csak az óvónénihez kötődjön – pontosított a pszichológus.. Háromévesen még amúgy sem egymással, hanem egymás mellett játszanak, mindegyikük a maga szabályai szerint, és jól elvannak, ha békén hagyjuk őket, ám fontos, hogy tudjanak kapcsolatot teremteni, mindegy, hány emberrel. „Nem baj, ha nem harminc gyereket kell meghívni a születésnapi partira, csak hármat. Ez így is teljesen rendben van” – fogalmazott a szakember.

Kell a harapás, csípés, konfliktus

Az előadás a kötődésekkel kapcsolatos tévhitekre is rávilágított. Ha az első bölcsődei vagy óvodai időszakban sokat sír a gyerek utánunk, az nem azt jelenti, jól, biztosan kötődik hozzánk. Biztonságosan kötődhet akkor is, ha nem sír. Utóbbi azt jelenti, hogy megérett a helyzetre, nem érzi fenyegetőnek a világot. A sírásba se képzeljünk többet, mint a félelem és a feszültség levezetését. Hajlamosak vagyunk szülőként megijedni, és kívül keresni a válaszokat: interneten, barátoknál stb. Ehelyett elsősorban befelé kellene néznünk, hogy észrevegyük: a gyereknek és nekünk mire van szükségünk. Mi, szülők se dramatizáljuk túl a helyzetet, de az esetleges kitörő érzelmeket sem kell leplezni. Azonban ha mi szorongunk, a gyerek is szorongani fog ‒ tudtuk meg az előadásból.

Néhány hozzászólás a gyerekközösségben fellépő konfliktushelyzetekre világított rá. „A gyerekem harapásokkal, csípésekkel jön haza az óvodából, mit tegyek? Itthon sosem tapasztal ilyesmit” ‒ szólalt fel az egyik aggódó anyuka. Még ettől sem kell megijednünk – tette hozzá Vitus-Bulbuk Emese. Az óvodáskortól a kisgyerek új helyzettel szembesül, új helyzetekhez kell alkalmazkodnia. Mindez problémamegoldásra is tanítja a gyereket. Otthon rendszerint mindig kéznél van a szülő, és a kisgyerek megszokja, hogy a szülők mindent megoldanak. Itt muszáj kicsit önállóbbnak lennie. Hagyjuk, hogy tanuljanak meg egymással bánni. A konfliktusok is kellenek, igen, még a harapások, csípések is. Az élet nem csak a jó dolgokról szól: ezt a korai gyerekközösségekben tanuljuk meg a leghamarabb. Azonban ha maga is megpróbálkozik a „gyerekközösségben tanultakkal”, világosan szabjunk határt. A „nem” ilyenkor határozott „nem” legyen. És ami még nagyon fontos: „mi mindig jó mintával járjunk elöl, ez valójában a nevelés aranyszabálya” ‒ és valójában az előadás fő üzenete is volt.

A borítóképen Vitus-Bulbuk Emese; a felvétel a K+ közösségi térben készült, a rendezvényen - a szerző felvétele.


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Potápi: a határon túli magyarság a ...
CFR 1907: a sovány győzelem is siker
Egy ukrán nacionalista weboldalra ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ