Vásárfia

Vásárfia
Becsavarodott a világ, vagy éppenséggel a normalitás jele, hogy Kolozsvár főterén Ceaușescu-fényképes bögrét árulnak a szuvenír standon? A kivitelezést tekintve amatőr munka, a diktátor-házaspár egész csészét betöltő fotója, a kommunista Románia címere, sarló és kalapács … a teljes átkos kelléktár egybe szuszukálva. Bámulom bambán, majd engedélyt kérek fotózásra, meg is kapom egy büszke mosoly társaságában, de aztán a gyerekek elrángatnak, nem értik, miért cövekeltem le ott, bezzeg a pokémonos cuccokat nem értékeltem a másik asztalnál.

A vállalkozó azt gyárt le, amit el lehet adni. Elképzelni se tudom, mekkora felvevőpiaca lehet a diktátoros vásárfiának idehaza, de eszerint van rá kereslet. Azt már tudjuk, hogy a Dracula-brand jól jövedelmező iparág Romániában, lehet, hogy vannak olyan vállalkozó szellemű kisiparosok, akik ennek mintájára akarják felfuttatni most a Ceaușescu-termékcsaládot is.

Lelkük rajta. Engem sokkal inkább a célközönség érdekel, és nem feltétlenül marketing, hanem néplélektani szempontokból: mégis ki és milyen indíttatásból vásárol ma ilyen emléktárgyat? A Drakula-sztorira ráunt külföldi turisták? Nosztalgiázók? Fekete humorkedvelők? „Társadalmi félelmeink” egyfajta kiéléséről, levezetéséről lenne szó? Időben és lélekben nem kerültünk még elég távol attól a kortól, így hát minden, ami a Ceaușescu-házaspár emlékét dehonesztálja, egyféle megerősítése annak, hogy „győzni tudunk elnyomóink fölött”? (Ceaușescuék csupron? Háháhá! Bár nekem az esti megvilágításban sokkal inkább tűnt homázsnak a nagyon sok piros-sárga-kék kokárda és egyéb hazafias kellék mellett, mint karikatúrának.) Vagy épp ellenkezőleg: időben és lélekben elég távol kerültünk (végre) ettől a korszaktól, és Nicolae Ceaușescu arcképe ma már csak épp annyi borzongást vált ki, mint az ártalmatlan gipszvámpírok látványa leárazott kerti törpék és pokémonok társaságában. És ez a normális (?)

A kérdések sorát lehet folytatni egészen izgalmasakkal is. Például azzal, hogy ha az önkényuralmi jelképek tiltása érvényben van Romániában, a sarló és kalapács díszítőelemként való használata mégis mennyire legális? Mert ilyen alapon nem csodálkozhatunk, hogy ha horogkeresztes zászlós kulcstartókkal, csészékkel, egyéb csecsebecsével árasztják majd el a vásártereket.

A legnagyobb kérdés mindezek mellett az: vajon a ’89 után felnőtt szép és szabad nemzedék – most járhatnak huszonéveik közepén – vajon hogyan örökli meg, mit ért meg az Aranykor valóságából? Mit idéz fel bennük például egy ilyen együgyű bögre látványa? Undort? Kíváncsiságot? Közönyt? Mert egyáltalán nem mindegy. Romániában százezrével élnek ma olyanok, akik titkon-nyilvánosan visszasírják a Ceaușescu-korszak (látszat)biztonságát, és megdöbbentő azoknak az aránya, akik a kondukátorra szavaznának, ha ad absurdum indulna a választásokon. (Ez nyilván elsősorban a jelenlegi politikai elitet minősíti, az egyre hangsúlyosabbá váló társadalmi különbségek, az egyre inkább elszegényedő társadalmi csoportok kétségbeesésének a fokmérője).  De ezekből az elkeseredett emberekből biztos nem élnek meg a szuvenír gyártók … S akkor meg kikből? Kiknek?

Félreértés ne essék, ez itt nem a reklám helye. De ha valaki nem hiszi, járjon utána: Főtér, nyugati oldal, sré vizaví a másik tömeggyilkos elvtársról, Che Guevaráról elnevezett kocsmával. És alig néhány méterre az 1989 decemberében a Ceausescu pribékei által meggyilkolt kolozsváriak emlékművétől.