Közel húsz fiatal és két PKE-oktató – Fodor Attila muzikológus és Kristófi János Zsigmond orgonaművész – lépett fel a PKE pénteki kolozsvári koncertjén. Érdekes repertoárral érkeztek: nem közismert, „sláger-műveket”, hanem olyan zenei ritkaságokat hallgathattunk meg, amelyeket Kolozsvárt ki tudja mikor adtak elő, ha egyáltalán valamelyik kórus valamikor elénekelte. A művek többsége vallásos jellegű, mint például a 137. Zsoltárnak a XVI. századi Claude Goudimel általi feldolgozása, Liszt Ferenc: Salve Regina, P.I. Csajkovszkij Pater Noster című műve, Kodály Zoltán 121. Genfi zsoltárának feldolgozása, Lászlóffy Zsolt Te Deum töredéke stb. De meghallgattuk Roberto Bongiovanni kortárs olasz zeneszerző Panis Angelicus című alkotását is, amelyet az egyetem harmadéves hallgatója, Antal Zsuzsa tanított be és vezényelt. A már említett Csajkovszkij-művet Szopós Zoltán harmadéves hallgató betanításában és vezényletével hallgathattuk meg. A két fiatal karnagy-jelöltön látszott, hogy jó képzésben részesültek, de mozdulataikban még visszaköszönt mentoruk és tanáruk gesztusvilága. Szívesen hallgattuk meg többek között Gyöngyösi Levente (1975-) gyors tempójú, pergő, vidám hangulatú kórusművét (Laudate Dominum), Horváth Márton Levente (1983-) O Salutaris Hostia kompozícióját (szólista: Egyed Réka és Fábián Annamária), a Kányádi Sándor versre írt Kocsár Miklós-művet (1933-), Bárdos Lajos (1899-1986) Régi táncdalát és a Magyarország határain túl is egyre ismertebb fiatal zenetanár-karnagy, Tóth Árpád (1982-) népdalfeldolgozását.
A közönséget elsősorban az énekkar csodálatosan szép, egységes hangzása lepte meg. A kristálytiszta intonáció is a kórus erősségei közé tartozott. A hangverseny során meglepetéssel tapasztaltam, hogy a kórustagok többsége kotta nélkül és becsukott szemmel énekel. Ez csakis tökéletes partitúraismeret, rengeteg próba, gyakorlás és a kórustagok-karvezető közötti feltétlen bizalom révén lehetséges. Igaz, ha éneklés közben behunyjuk a szemünket, jobban tudunk figyelni akár a kiáramló hangra, akár a mellettünk éneklő társunkra. De ez azt is jelenti: annyira ismerjük a karvezető elképzelését, annyira megbízunk abban, hogy nem lesz semmilyen, akár a pillanat okozta változás a darab előadása során, hogy a kórustagoknak már nem szükséges a karvezetőt folyamatosan figyelni. Több évtizedes koncertlátogatóként még soha nem tapasztaltam ilyesmit.
Kovács Gábor pályája csúcspontjához érkezett karnagy, aki már több évtizedes tapasztalatot halmozott fel, méghozzá nem is akárhol. A budapesti Zeneakadémia 1990-es elvégzése után Angliában és Észak-Írországban tanult tovább, Belfastban doktorált. 2008 óta a Szegedi Tudományegyetem Pedagógusképző Karán karvezetést tanít és kórust vezet. A PKE-n 2015 óta tanít, két éve vezeti a kórust. Nagyon jól ismeri a kórusrepertoárt és a hangképzés titkait egyaránt. Karizmatikus jelenség, aki képes meggyőzni a kórustagokat arról, hogy amit tesz, az jó.
Egyéni meglátásként hozzá kell tennem: a kórustagok mindegyike egyazon, számomra félelemkeltő arckifejezéssel énekelt. A kerekített ajkakkal megszólaltatandó magánhangzók – például „a”, „o” stb. – mindegyike széles, nyújtott ajakkal történt, ami nagyon furcsa arckifejezést eredményezett. Ez pedig bizonyos mértékben megváltoztatta az illető magánhangzó kiejtését is. A számomra furcsa ajakmozgás mellett a kórustagok mindegyikének felsőteste szinte fenyegetően hajlott előre. Az általam említett furcsaságok ellenére a közönség a zene szépségétől, a fiatal hangok varázsától elbűvölve távozott a hangversenyről.
(A borítókép a szerző felvétele.)
