Útinapló Irala szigetéről (5.)

Korallzátonyok között, éjszakai szív- és patadobogással

Útinapló Irala szigetéről (5.)
A reggeli 6 órás felkelés egyikünknek sem tetszett, mindaddig, míg meg nem pillantottuk az óceánt, és a megszáradt korallzátonyon sétálva meg nem iszogattuk a reggeli kávénkat. Viszont Irala szigetéről lévén szó, itt az óceán nem szórakozás és gyönyörködés, hanem a túlélés elsődleges feltétele.

Így korai felkelésünknek az volt a célja, hogy az apály ideje alatt megnézzük, sikerült-e a tegnap este kitett hálóinkkal ebédet fogni – langusztát. Újdonsült yami barátunkkal indultunk hát útnak, kis mopedjén, ami amúgy igen elterjedt jármű a szigeten. A hálókhoz érve nagy meglepetés várt ránk: sikerült 7 langusztát fogni, így azokat hamar vendéglátónkhoz vittük, aki rögvest nekifogott az ebéd készítésének.

Az időjárás kedvezőnek bizonyult, így a már nagyon várt búvárkodás lett a napi program. Benedek tanár úrnak kész felszerelése van már a szigeten erre a tevékenységre, látszik, hogy nem először készül merülni. Mi viszont… Yami vendéglátóink kuncogva figyelték, ahogy magunkra vettük a búvárruhát, a békatalpakat, a szemüveget és a légzőcsövet.

Ilyen „ruhában" sem voltunk még...

Aztán mopedre ültünk megint, és elrobogtunk arra a helyre, ahol biztonságos a merülés. Vendéglátónk, Mugar, szigonypuskáját is magával hozta, hiszen neki a búvárkodás nem szórakozást, hanem megélhetést jelent. Benedek professzor alapos felkészítőt tartott, hogy mit hogyan csináljunk, és mit ne csináljunk a víz alatt. Aztán következett az, amit nem lehet szavakkal leírni. Ahogy betettük a fejünket a víz alá, egy olyan világ tárult elénk, amilyent azelőtt csak képeken láthattunk: tiszta kék óceán, korallzátonyok, korallszigetek, 15–20 méteres mélység, színes halcsapatok, kagylók.

Haltenger

Az időnk azzal telt, hogy csodálkoztunk az óceán szépségén és erején. Illetve Mugar barátunk szigonypuskás halászatát figyeltük, ami természetesen eredményesnek bizonyult. Egy angolnát is szeretett volna fogni nekünk, de mi egyöntetűen visszautasítottuk, mondván: elég lesz a languszta ebédre. Később tanárunk sokszoros unszolására végre kikeveredtünk a vízből, és haza indultunk ebédelni. A languszta íze legjobban a garnélarákéhoz hasonlít, és színében is rikító pirossá változik a sütés alatt.

A zsákmányt tanulmányozva

Az éjjelt a régi szigetlakók módjára eredeti, föld alatti házakban töltöttük. Korábban már hallottunk róluk Benedek Dezső tanár úr kurzusain, viszont közel sem jelenti ugyanazt elképzelni és megélni. Azt hiszem, az egyik legkalandosabb éjszakát éltük át... A yamik kezdetben – mielőtt még a globalizáció elért volna hozzájuk, és elkezdtek volna betonházakat építeni – köztudottan pince szinten építették házaikat, nagy gödröket ásva, kővel kirakva. Egy kis lépcső vezetett le a házakhoz, amelyek eléggé alacsonyak, ezért sokban csak négykézláb lehetséges a közlekedés, a tető pedig a föld szintjén van. Ez az építkezési stílus a tájfunok miatt alakult ki így, ugyanis mikor elérkezett a viharos időszak, házaikban húzódtak meg akár hónapokig, és félretett szárított ételeket ettek. A házaknak külön lefolyórendszereik vannak, ezért a víz sosem éri el a tornácot.

A lakóházak régen...

…és most, betonépületekkel körülvéve

Végre átélhettük azt, ami régen a szigetlakók mindennapjait képezte. Persze csöppet sem volt mindennapi számunkra, hogy a tornácon aludtunk; a háznak erre a részére nem is építettek falat, így mondhatni néhány oszlop és egy tető választott el a természettől. Ezt folyamatosan érzékeltük. Először is, miután előkészítettük fekvőhelyeinket, egy békát láttunk meg a tornáctól néhány méterre a köveken, amint mozdulatlanul szemlél minket. Bár perceken át figyelt, beletörődtünk, és végre lefeküdtünk. Aztán nem sokkal később valami mozgolódást halottunk. Azonnal elő a lámpát, és döbbenve figyeltük, amint egy nagyobb, tenyérméretű tarisznyarák mászkál a kövek között. Ilyent eddig csak akváriumokban láthattunk, most már vele is aludhattunk… Miután a fényképezőgép vakujától a rák behúzódott a kövek közé, végre újra ágyba bújtunk. Persze azonnal valami állat kezdett énekelni a fejünk fölött, különös, csipogásszerű hangon. Később kiderült, hogy csak egy ártalmatlan gekkó, amely a többi állatkához hasonlóan véletlenül keveredett oda. Aztán végre rászántuk magunkat, és leoltottuk a villanyt. Akkor természetesen egy hatalmas csótány futott rajtunk végig, ami miatt aztán úgy döntöttünk, mégis égve hagyjuk a villanyt éjszakára. Lassan elaludtunk, s alig egy óra múlva valami hangos dobogásra ébredtünk. Az ember félálomban azt gondolja, lovak futkároznak a feje fölött… Valóban patadobogást hallottunk magunk fölött: a sziget szabadon kószáló kecskéi futkároztak a háztetőnkön, így aztán elmondható, hogy éjjel egy egész állatkert vett miket körül.

Kevésbé nyugodt éjszakánk egy mesébe illő óceáni napfelkeltével ért véget. Kezdődhetnek az újabb kalandok…

Boros Edina, Princz Barbara, Tankó Tímea-Mónika