Három évtized múltán látható a kincses Kolozsvárt idéző lapidárium
Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum középkori és kora újkori lapidáriuma az ország egyik legértékesebb ilyen jellegű gyűjteménye, körülbelül 603, a 13. századtól a 19. századig keltezett tárgyat tartalmaz.
A – főleg ásatásokról előkerült – római kori emlékeket már 1859-től kezdve gyűjtötte a mai történeti múzeum elődje, az Erdélyi Múzeum-Egylet érem- és régiségtára, de a század vége felé már kiemelt figyelmet fordítottak a középkori, reneszánsz, barokk kőfaragványokra is.
A felvásárlások, adományok és régészeti ásatások révén összeállt kőgyűjteményt először 1903-ban mutatták be a nagyközönségnek a kolozsvári egyetem egykori főépületének alagsorában. A tárlat kialakításának ötletgazdája Pósta Béla régész, az Erdélyi Múzeum-Egylet érem- és régiségtárának igazgatója volt. Az egylet által működtetett és Pósta Béla által igazgatott érem- és régiségtára 1912–1913-ban a Bástya (ma Constantin Daicoviciu) utca 2. szám alatt bérelt helyet magának. A középkori és kora újkori kőtárat a déli és keleti szárny földszintjén rendezték be.
Lapidáriumból gyógyszerraktár
Az október 30-án újranyitó kőtár kurátorával, a tárlat koncepcióját kidolgozó Mihály Melinda kora újkorra szakosodott művészettörténész-muzeológussal a lapidárium 20. századi múltjáról és a kiállítás rendezését meghatározó főbb szempontokról, az itt látható markáns értékekről beszélgettünk.
Megtudtuk: az 1989-es forradalmi eseményeket követően a múzeum állandó kiállításainak nagy részét részben átrendezték, viszont a középkori és a római kori kőtár átszervezése elmaradt. Az akkorra már elég rossz állapotban levő tárgyakat nem restaurálták, fokozatosan apadt irányukban az érdeklődés, de a látogatók száma is. Ennek folytán az akkori igazgató 1994-ben igent mondott az Asklepyos Alapítvány kérésére, és engedélyt adott arra, hogy használják a kapualj jobb oldalából nyíló teremsorokban kialakított kőtár első három termét, amelyekben ingyengyógyszereket osztottak a rászorulóknak.
1994-ben a múzeum farestaurátor-műhelye ideiglenesen a kőtár utolsó öt-hat termébe költözött. A későbbiekben ezek a termek fokozatosan tárolóhelységekké is váltak, mivel a múzeum raktárai telítődtek, sőt volt egy időszak, amikor aukciósház is működött itt.
A tárlat eredeti anyagát annyiban változtatták az évtizedek során, hogy a már kialakult kiállításon belül még elhelyeztek a hetvenes, nyolcvanas években bekerült faragványokat is oda, ahol még maradt kevés szabad hely. – Ha volt is valami logikus, tematikus elrendezése az eredeti tárlatnak, később belezsúfoltak olyan tárgyakat, amelyeket utólag menekítettek a múzeumba – magyarázta a muzeológus. Köztük vannak a bonchidai Bánffy-kastély szobrai, amelyeket a nyolcvanas években hoztak be és egy-egy reneszánsz kapuzat nyílásában helyeztek el, továbbá egyszerűen olyan térrészeken, ahova befértek.
Láthatóvá és érthetővé tették a tárlat anyagát
Mihály Melinda – lényegében Pósta Béla egykori régész-igazgató nyomdokába lépve – a történészkutató és a muzeológus hozzáértésével rendezte el a kőtár anyagát: a lapidárium felbecsülhetetlen értékű tárgyait tematikusan és időrendben csoportosította. Ez a tárlat nemcsak láthatóvá, hanem érthetővé is teszi Kolozsvár építészettörténeti múltját, lenyűgöző visszapillantást nyújt az évszázadokkal ezelőtti város és Erdély középkori és kora újkori emlékeire.
Kérdésünkre, hogy melyek a tárlat megnyitásának az előzményei, a művészettörténész elmondta: 2002-ben került a múzeumhoz, és már kezdetben rájött, hogy a kőtárral szeretne foglalkozni, ennek anyaga lett később a kutatási témája is.
Elmondta: 2016-ra egyértelművé vált, hogy a múzeum épületének a pinceszintjén szerkezeti megerősítést kell végrehajtani, mivel a korábbi beavatkozást követően a boltozatok megereszkedtek. Ezzel együtt a földszinten is szükségessé vált néhány megerősítési beavatkozás – a kőtár termeiben is több helyen megroskadtak a falazatok, vagy az egyes nyílások körül mélyebb repedések alakultak ki. Néhány faragványt ki is kellett emelni, hogy a renoválás során a falakhoz hozzá tudjanak férni. Ahogy haladtak előre a munkálatok, az igazgató úgy döntött, hogy a lapidárium teremsorát jó lenne újra megnyitni. Akkor vélhetőleg még nem sejtette, mekkora volumenű munkát fog ez jelenteni, hiszen a termek renoválása mellett az összes kőfaragványt meg kellett tisztítani, meg kellett erősíteni – részletezte a muzeológus. A munka éveken keresztül húzódott, annak függvényében, hogy az évi bevételekből mennyit fordíthattak a faragványok restaurálására.
A múzeumnak nincs saját kőrestaurátora, és akkora volumenű kőanyagot kellett megtisztítani, restaurálni, hogy az intézmény külsős vállalkozókkal kötött szerződést. Több kisebb cég szakemberei álltak össze a munkára, köztük Kiss Zoltán és csapata, Gere István, Sipos István Márton, Kovács Fruzsina, Horváth Levente és Bede Izabella – mondta a muzeológus, hozzátéve: számos olyan faragvány volt, amelynél a régi illesztéseket, ragasztásokat is szét kellett szedni; több évtizeddel ezelőtt történtek ugyan rajtuk beavatkozások, de azóta a technológia is sokat változott. Esetenként, ahol szükséges volt, a restaurátorok rozsdamentes acélrudakkal is összefogták a darabokat.
Logikus, tematikus, impozáns megjelenítés
A kőtár gyűjteménye 603 darabot számlál, ezekből 120 faragványt állítottak ki. Tematikusan és kronológiai szempontok szerint szervezték át a tárlatot, a modern múzeumi elvek és dizájnelemek alkalmazásával emelve ki a tárgyakat. Megtartották az eredeti kiállítás jellegzetes hangulatát őrző elemeket, például az egymásra fűzött, „enfilade” megoldással teremről teremre nyíló, rendkívül impozáns reneszánsz portálék sorát, valamint néhány architekturális elemet, amelyet már korábban falazott rekonstrukcióban mutattak be. Újítás, hogy az utolsó előtti teremben vannak a bonchidai Bánffy-kastély szobrai, egyikük pontosan a teremsor végén áll.
A rendelkezésre álló teret úgy kellett kihasználni, hogy kapjanak helyet a leíró pannók is, amelyeken légi felvételekkel, az egykori épületek kontextusának bemutatásával egészítik ki a bemutatott darabokat. Pannók soha nem voltak a korábbi tárlaton, csak kis, tárgyleíró cetlik – tudtuk meg a muzeológustól. Ugyanakkor számos olyan faragványt levitettek a pincében levő raktárba, amely az építészet története, fejlődése szempontjából nem képvisel különösebb értéket.
„A korábbi tárlaton meglehetősen vegyesen voltak kiállítva a faragványok, szinte ömlesztve. Ezért, ha már lehetőség nyílt a mozgatásra, változtatásra, úgy próbáltuk meg átrendezni a kőtárat, hogy logikus, jól követhető tematika mentén építsük fel: külön mutatjuk be például az erdélyi síremlékek jelentősebb darabjait, külön a gótikus és reneszánsz építészet emlékeit” – magyarázta a művészettörténész. A síremlékeket, amelyek eredetileg a lapidárium második termében voltak, most az első és a második teremben csoportosították; az egyszerűbb, kevésbé jelentősebb darabokat levitték a raktárba, illetve felhoztak onnan néhány olyat, amelyektől a bemutatott anyag látványosabbá, érdekesebbé vált.
A harmadik teremtől kezdve a kilencedikig építészeti emlékeket mutatnak be, időrendi sorrendben, a kolozsmonostori bencés apátság román kori emlékein keresztül a gótikán, a reneszánszon át a barokk korszakáig. Külön teremben csoportosították a Kolozsvár várfalaiból származó emléktáblákat, amelyek korábban teljesen szétszórva, tetszőlegesen voltak kiállítva. A kolozsvári domonkos kolostorból származó faragványok a negyedik teremben kaptak helyet, és innen kezdődik az erdélyi kora reneszánsz építészet néhány nagyon jelentős emlékének bemutatása is. Az utolsó előtti teremben a barokk korból származó, főleg szobrászati emlékek tekinthetők meg, az utolsó helyiségben a gipszmásolatok kaptak helyet, amelyek nagy részét Pósta Béla régész-igazgató a 20. század elején készíttette.
Unitárius főúr síremléke, érdekes török síremlék
A múzeum két leglátványosabb síremléke közül az egyik Sükösd György unitárius főúr 1632-es síremléke – érdekessége az építészeti háttérként bemutatott epitáfium és a szarkofág fedőlapja, amely az elhunyt nyugvó, teljes alakját ábrázolja. Érdekes ennél az emléknél az ábrázolások típusa is: az előlapon felsorakoztatott erényalakok, a keskenyebb oldalán pedig a Memento mori (Emlékezz a halálra) ábrázolás látható – magyarázta a művészettörténész. A 16–17. századi erdélyi kőfaragásra jellemző módon a kőfaragó mesterek szépen, pontosan kidolgozták az építészeti részleteket, de mivel ők nem voltak szobrászok, a többnyire elnagyolt, naív, figurális ábrázolások esetében egyértelműen látszik a szobrászati képzés hiánya.
Sükösd György síremléke eredetileg a fehéregyházi kastélyban volt, onnan 1848 után menekítették át a település református templomába. A templom bontását megelőzően eldöntötték, hogy eladják az Erdélyi Múzeum-Egylet érem- és régiségtárának. Ugyanakkor, amikor a főúr síremlékét elmozdították a kastélyból, régészeti ásatást is végeztek, amely során megtalálták az elhunyt maradványait, továbbá aranygyűrűket és a koporsó csillag alakú, nemesfémből készült szegeit is – említésre méltó, hogy a síremlékkel összefüggő régészeti leletanyagot is a kolozsvári történeti múzeumban őrzik.
Érdekes tárgy a síremlékeknek szentelt kiállítási részen a márványból készült török síremlék, amelyről a mai napig nem tudják, kinek az emlékére készítették. A muzeológus elmondta: egyik kolozsvári magánház udvarából került elő, de nem tudni pontosan, mikor került Kolozsvárra – csak feltételezik, hogy a 16–17. században. A raktárból hozatták fel például Simai Domokos síremlékének Géniusz-ábrázolásos szobrát is – ennek nem maradt meg a feliratos, csak a figurális része; ez a minorita templomból került át a múzeumba.
A kolozsvári gótika jellegzetes emléke a Szent Mihály-plébániatemplom két záróköve; Lupescu Radu és Szathmári Edina művészettörténészek legutóbbi kutatásai során kiderült, hogy az Agnus Deit, az Isten bárányát ábrázoló zárókő egyértelműen a templom szentélyéből származik, a másikról viszont egyelőre nem tudni, hol volt a helye a templomban.
A harmadik teremben kiállították a kolozsmonostori bencés apátság késő gótikus kapuzatának néhány elemét – a kapuzat rekonstruálására nyilván nem volt lehetőség, pannón viszont bemutatják a portálé teljes szerkezetét, illetve felmérési rajzon megjelölik a kőtárban a maga fizikai valóságában látható három elemet. Erdély eddig ismert legkorábbi középkori keresztelőmedencéje is ebben a teremben látható, ez a szamosfalvi római katolikus templomból származik. Kiállítottak ritkaságnak számító, gótikus, 1492-es szenteltvíztartót is.
A kolozsvári Wolphard–Kakas-háznak az egyetlen megmaradt gótikus faragványrészlete is látható a tárlaton: egy kapuzatnak a darabjai, amelyek Középajtáról származó másik kapuzatrésszel vannak összeépítve; az egyébként eltérő anyagú, profilozású kisebb részeket csak így volt értelme láttatni.
Kolozsvár várfalaiból származó emlékek
A kolozsvári domonkos kolostor faragványait – eredetileg is – őrző teremben csoportosították a Kolozsvár középkori erődítéséből származó építési táblákat is – egyik Báthory Kristóf, a másik II. Rákóczi György idejében készült. Ezek az erődítésnek egy-egy későbbi javítását jelölték (a leírásokból megközelítőleg meghatározható, hogy az Óvár falának melyik szakaszán voltak), az illető fejedelem címerével díszítették őket. Feliratukban megemlítik, hogy az adott felújítás melyik fejedelem, főbíró, királybíró idejében történt. A legkésőbbi, a tárlaton megjelenített építési felirat a Magyar utcai kaputoronyról került ide, 1794-es; ez azért érdekes, mivel Leder József építőmester neve szerepel rajta, akinek nevével a későbbi kolozsvári építkezéseknél gyakran találkozhatunk – magyarázta a művészettörténész. A kiállítási pannón olvasható lesz a városfalak építésének rövid története is, a bemutatott kaputornyokról készült néhány archív felvétel kíséretében.
A középkori és kora újkori faragványok egyébként színesek voltak; a két fejedelem címerével díszített emléktáblán most látható festés 19. századi. A városfal bontásakor ugyanis bevitték a régi városházára a két emléktáblát, valószínűleg akkor festhették újra.
Újabb termet Erdély reneszánsz emlékeinek szenteltek: itt látható Kolozsvár legelső reneszánsz kapuzata is, az egykori Híd utcai Bernardus Piktor házából; érdekessége az évszám írásmódja, keverik ugyanis az arab és a római írástípust. A portálé felirata a Dózsa György-féle felkelésre utal: mint kiderült, Zápolya vajda idejében, a lázadások korában készült. A gyalui püspöki és a későbbi fejedelmi várból származó reneszánsz faragványok Erdélyben a legkorábbi reneszánsz emlékeink közé tartoznak. A Wolphard–Kakas-házzal szomszédos Bogne–Gellyén-ház kapuzatának, kandallójának részletei is láthatók ebben a térrészben. A kolozsvári elbontott lakóházak esetében térképen is jelölik, hol állt eredetileg az ingatlan.
Nyilast, Vízöntőt ábrázoló gyámkövek a Wolphard–Kakas-házból
Egy további teremben a kolozsvári reneszánsz polgári építészet egyik legmarkánsabb házának, a Wolphard–Kakas-háznak a faragványai szerepelnek. Itt minden emléket megőriztek a korábbi helyén, az egykori főhomlokzat három gyönyörű ablaka is látható. Végigkövethetőek a teremben a ház építési fázisai is: a keretekről leolvashatók az egyes szakaszokhoz kötődő évszámok, az első szakaszhoz kötődik az 1534–1536-os dátum, amikor is Wolphard Adorján plébános építkezett. A következő építési fázis már az 1570-es, 1580-as évekhez kapcsolódik; a kőtárban levő kapuzatkereten az 1579-es dátum látható, illetve az 1580-as évekből is vannak architekturális részletek. Ez a fázis már a Wolphard István matematikus, csillagász idejében zajlott építkezésekkel függ össze – ő találta ki a ma is meglévő, nyújtott téglalap alaprajzú zodiákustermet, amelynek reneszánsz boltozatára a csillagjegyekkel díszített gyámköveket tervezték.
A Wolphard–Kakas-ház Zodiákustermében látható csillagkép-ábrázolások (Fotók: Rohonyi D. Iván)
Az építkezések Wolphard István hirtelen halála miatt – az 1585–86-ban dúló pestisjárvány áldozata lett – megszakadtak. Özvegyének, Barát-Münich Zsófiának a férje, Kakas István diplomata folytatta az építkezést az 1590-es években. Kakas István a zodiákusterem építését is továbbvitte; Kovács András művészettörténész professzor kutatásai szerint Kakas István változtatott valamennyit az eredeti terveken, és a termet kicsit egyszerűsítve fejeztette be, a kompozíciót pedig kiegészítette a saját címerével – magyarázta a művészettörténész. A kőtárban Wolphard István címere is látható – elképzelhető, hogy ezt is a Zodiákusterembe tervezték, de soha nem került fel a boltozatra.
Az 1579-ben készült kapuzaton rajta van Szécsi Seres János neves kolozsvári kőfaragó mesterjegye is, akinek síremléke szintén ki van állítva a tárlaton. Írott forrásokból tudjuk, hogy a mester pont ebben az évben, 1579-ben halt meg, így a kapuzatot vagy éppen a halála előtt fejezte be, vagy a műhelyében dolgozó fiai véglegesítették – magyarázta a művészettörténész.
A csillagjegyekkel díszített zárókövekből a tárlat kettőt őriz és jelenít meg: a Nyilast és a Vízöntőt ábrázoló darabokat; ezek valamilyen okból nem kerültek be a kompozícióba.
Pósta Béla leírásából tudjuk, hogy a reneszánsz ablakkereteket darabokra törve a Wolphard–Kakas-ház udvarán, a Bogner-ház kereteivel összekeveredve találták, majd összeillesztve tárolták a kőtárban. Nemrég a restaurátorok újra elemeikre bontották, és újraillesztették, majd acélcsapokkal összefogták őket. – A főhomlokzat ablakai kereteinek architrávja olyannyira meg volt ereszkedve, hogy Kiss Zoltán kőrestaurátor javaslatára a kapuzat eredeti osztóit rekonstruáltuk, hogy szerkezetileg megerősítsük, és utaljunk az eredeti formájára is – mondta Mihály Melinda.
Egy helyen csoportosították a Híd utcai, Blasius Hentzel házából származó kapuzatokat – ezt a tulajdonost néhány éve azonosították a monogramja alapján. Másik, HB monogramos kapuzat bizonyos Hensler Benedek – úgyszintén Híd utcai – házából származik. A Karolina téren állt egykori Básta-ház főhomlokzatának ablakát, és nagyon szép kapuzatát is őrzi a kőtár; utóbbiak is a korábbi reneszánsz emlékek közé tartoznak. De látható olyan reneszánsz kapuzat is, amelynek egyedülálló módon nem latin, hanem magyar felirata van – bibliai idézetnek tűnik, pontos forrását még nem határozták meg. A restaurátorok szerint a rózsaszín elszíneződések ezeken a kőelemeken égésre utaló nyomok.
Érdekes a Wolphard–Kakas-ház kandallója is – ezt az elemet nem tudták a háznak szentelt teremben bemutatni, mivel nem volt rá elegendő hely; eredetileg befalazva állt a kőtárban, most viszont fémszerkezetet terveztettek hozzá, amely megfelelően megtartja a súlyát.
Az egykori főtéri fogadó szekérkapuja
Az egykori főtéri Bácsi–Münich-ház hatalmas, impozáns szekérkapuja külön termet ural a sorban; ezt is az eredeti helyén hagyták, mivel nem lehetett elmozgatni. A szekérkapu felső részét láthatjuk, szárkövei, alsó része nem került be a múzeumba. A művészettörténész elmesélte: ez a ház a kolozsvári reneszánsz kereskedőházak egyik jellegzetes példája; ennek és szomszédjának is nyitott padlása volt a Főtér felé, hogy a nyílásokon keresztül az árukat oda felhúzhassák. Jellegzetes a szekérkapun látható ábrázolása, amelyet a múzeum a tárlat reklámanyagában is kiemelt. A muzeológus elmondása szerint a három összefonódott férfitest ábrázolásának megtalálták a metszetelőképét is; az analógiák alapján, úgy tűnik, hogy az ábrázolás a ház eredeti funkciójára utalt: fogadó lehetett az épület.
Levéltári forrásokból kiderül, osztozást követően több családtag örökölte az épületet: Bácsi Péter és Münich Péter közösen építkeztek a házon, amely a Főtér északi során állt. A tárlat három olyan ballusztert is bemutat, amely ebből az épületből származik.
Megtekinthető a tárlaton Erdély egyik legelső reneszánsz szentségtartója is, Kövesdről, illetve a kövesdi templom kapuzatának architrávját is itt őrzik, láttatják. Ehhez hasonló reneszánsz szentségtartók Erdélyben nem ismertek; szerkezete a pesti plébániatemplom két nagy szentségtartójára emlékeztet. Ott olasz mesterek dolgozhattak, viszont a kövesdi templomot Tomori Miklós (fogarasi várnagy, Szapolyai János híve) építtette, akinek volt valamilyen funkciója a budai várban, és onnan voltak a kapcsolatai is – magyarázta a kurátor.
A zodiákusterem mai arculata – könyvesbolt működik benne
A barokknak szentelt, utolsó előtti teremben sorakoznak a bonchidai Bánffy-kastély szobrai – ezek korábban több teremben szétszórva voltak, egyáltalán nem érvényesülhettek, ezúttal viszont sikerült őket egy helyütt bemutatni. „Folyamatosan kompromisszumokat kellett kötni a tárlat kidolgozásánál, hiszen ez régi épület, boltozott termekkel, ami a hangulatnak jót tesz, de nehéz benne nagy tárgyakat bemutatni” – részletezte a kihívásokról is szólva Mihály Melinda.
A barokk részben a Fájdalmas Krisztus-szobor a Kálvária-templom mellől került a múzeumba, a török fej pedig a kapjoni Haller-kastélyból, ahol ablakot díszített. A kolozsvári Esterházy-ház címere is látható ebben a teremben. Nepomuki Szent János szobra a Kolozsvári Zsidó Hitközség udvarán került elő; nem tudni, pontosan hol állhatott eredetileg, talán egy híd mellett. Kolozsmonostorról, az egykori jezsuita kápolna homlokzatáról is van itt faragvány; ez Perényi Katalin idejében készült, nagyobb szobrászati kompozíció része volt, amely a kápolna főhomlokzatát díszítette. Barokkos kártusban egy-egy olyan fejedelem neve szerepelt rajta, akik anyagilag támogatták a szerzetesrendet.
Az utolsó teremben gyűjtötték össze a gipszmásolatokat, a tér központi eleme Szent György szobrának másolata, amelyet 1902-ben Ferenc József császár adományozott az akkori múzeumnak.
A hétfőn nyíló tárlat állandó kiállítás lesz – a múzeum látogatási ideje alatt lehet majd megtekinteni; a nyitvatartási időt a múzeum honlapján lehet követni. Mihály Melinda felhívta a figyelmet arra is, hogy minden tárgynak külön leírást készítettek, megnevezéssel, keltezéssel, származási hellyel, román, magyar, angol nyelven. A pannók román nyelven készültek, hogy lehessen a leírásokban hosszabb szöveget ismertetni, de telefonos alkalmazás segítségével a tárlaton a leírások angol és a magyar nyelvű fordítása is elérhető lesz.
(Borítókép: Rohonyi D. Iván)
