Türelmetlen türelem?
Vissza

Türelmetlen türelem?

Gyöngyösi Csilla A botcsinálta iszlám szakértők ellen című – az i. u. második században élt lyoni püspök, Ireneus gnosztikusok elleni vitairatához méltó indulatú és hangvételű – írásában (Transindex, október 25.) tesz kísérletet arra, hogy kiutasítson az általa képviselt iszlám szakértelem (és bár csak suba alatt: az iszlám vallás) paradicsomából. Ámbár én egyikbe sem kérezkedtem be. Mintha dolgozata címét is Ireneustól kölcsönözte volna. Az ireneusi vitairat címe ugyanis Contra Haereses, azaz Az eretnekek ellen.

Három – néhány mondatos idézetre alapozva – melyeket imponáló értelmezői szakértelemmel kiszakít az eredeti szövegösszefüggésből – ex cathedra kinyilatkoztatja, hogy nem értek a témához. Az olvasó (legalábbis tőle) még azt sem tudhatja meg, hogy a cikk a németországi Iszlám Konferencia célkitűzéseiről és ezek megvalósításának nehézségeiről szól, és a német sajtó – mérvadónak tekintett és kifejezetten iszlámbarát – orgánumainak fogalomkészletét használja.

Arról nem is beszélve, hogy az a gondolatmenet, mellyel fejemet veszi, inkább illik egy „sivatagi fundamentalistához”, semmint Allahhoz – aki, tudjuk – „irgalmas, könyörületes”.

Rejtély számomra: honnan veszi, hogy pusztán én vagyok az, aki a „kóklerség fontos ismérvét”, mármint a „muszlim lakosság” egységes csoportként való kezelését produkálnám, s azt a látszatot igyekeznék kelteni, „mintha semmi más nem befolyásolná őket, mint a vallás.” S tenném ezt „egy kalap alá véve mindenkit, aki muszlimnak született”. Ez az utolsó mondat egymaga is két összebékíthetetlen állítást tartalmaz. Az „egy kalap alá véve” elítél engem, mert egy kalap alá veszem a muszlimokat. A másik állítás szerint viszont (mégiscsak?!) vannak emberek, akik (egy „kalap alatt”) muszlinnak születnek.  Márpedig vagy-vagy. Tertium non datur.

Az persze tény, hogy a való világban nincs két dolog, élőlény, ember, ami vagy aki maradéktalanul azonos lehetne egy másikkal. Csakhogy az emberi nyelvek, sőt az állati psziché meghatározott készségei is – azért, hogy a maguk szintjén feldolgozhassák a világot – kénytelenek „általánosítani”, azaz bizonyos vonatkozásoktól elvonatkoztatni. Meghatározott kritériumok alapján. Ilyen kritérium a „születés” is, mely – szakértőnk szavaiból ítélve – akkor is érvényes, ha a „született” – mondjuk – ateista vagy kikeresztelkedett. (Ahogyan a középkori Al-Andalúszban a kikeresztelkedett mórokat is moriszkó néven tartották számon.) Az, hogy egy adott közösségbe (családba, vallási-, nyelvi, illetve állampolgári közösségbe, s végső fokon az emberiségbe) születik bele, jogosult kalap – azaz fogalom –, mely alá így vagy úgy mindannyian besoroltatunk. Hogy éppen melyik alá, az a kontextustól függ. Attól, hogy a „született”-et mire vonatkoztatjuk. Más kérdés, hogy az élő beszédben mindig valami konkrétumra vonatkoznak, azaz jelentenek valamit. Egy szó jelentése nem is más, mint az a konkrét, egyedi dolog, lény, jelenség, melyre vonatkoztatjuk. Tagadni a fogalmak létjogosultságát (a skatulyázást) és mégis beszélni, ez már tényleg kóklerség! Sőt, valamiféle véleménydiktatúra, hiszen aki ezt teszi, az magának tartja fenn a jogot, hogy a fogalmakat meghatározza. Csakhogy, aki ezen a szinten nem tud nyelvül, annak nyelvi kompetenciáiban – akár arabul, akár angolul – nehéz lenne vakon megbízni. Annál is inkább, mert a nyelv az egyik – a szó eredeti értelmében – legdemokratikusabb demokratikus intézményünk…

Így aztán azon sem kell csodálkoznunk, hogy (immár magyarul) folyton félre is beszél. Például kioktat kulturális relativizmusból. Teszi ezt úgy, hogy magára az elméletre nem is hivatkozik. Pedig amikor azt fejtegeti, hogy a muszlim vallást és kultúrát kívülállóként lehetetlenség megérteni, magától értetődő lenne a hivatkozás. Ha hivatkozna, már csak az okot kellene megjelölnie, azt ugyanis, hogy kulturálisan semleges terek nincsenek. Sőt még nyelvileg vagy akár szakmailag semleges terek sem igen. Nem létezik, sőt ki sem alakítható olyan – kultúrák fölött álló – egyetemesség, melyből magukról a partikuláris kultúrákról ítéletet, még kevésbé, értékítéletet alkothatnánk. Ezért tűnik hamisnak az az általa is kárhoztatott fejlődésmítoszra alapozó nyugati egyetemességfogalom is, melynek abszurditását többek között Chantal Mouff belga baloldali politológus és a Westminsteri Egyetem politikaelméleti tanszékének professzora On the Political című kötetében szerfölött meggyőző érvekkel bizonyítja. Egy – bizonyos mértékig továbbra is viszonylagos – egyetemesség csak a kultúrák valamiféle metszetében alakulhat ki, abban a kulturális térben, melyet az angol in-betweennek nevez. Ehhez azonban talán nem elegendő, hogy arabul írjam a nevem és kendőt kössek a fejemre…

Vagy nem ismeri, vagy nem akarja ismerni magát az elméletet. Mindkét variáns kínos lehetne olyasvalaki számára, aki másokon „az orientalisztika, a vallástudomány, a szociológia, az antropológia, a politológia” akadémiai szintű ismeretét kéri számon, s ezzel tudtunkra adja, hogy ezeknek a – manapság egyenként is szinte már áttekinthetetlen – tudományágaknak a mélyreható ismeretével rendelkezik…

Egyébként – minden különbözőség ellenére – kétségtelenül létezniük kell olyan vonásoknak, melyek minden muszlim hitű emberre vonatkoztathatók, s melyek alapján ugyanúgy beszélhetünk muszlimokról, mint keresztényekről… Ha egyéb nem lenne, hát akkor az válhatna közösségi sajátossággá, hogy náluk nincsenek közösségi sajátosságok. Csak hát egyéb közös vonások (mégiscsak) szép számmal azonosíthatók. Muszlimoknál és keresztényeknél egyaránt. Merthogy a keresztények közt sem kisebbek a vallási, nyelvi, kulturális és egyéb különbségek. A keresztény felekezetek, vallási szekták, régiók, nyelvek és nyelvjárások, szokások, erkölcsök felsorolása is hosszúra nyúlna… Így tehát bizonyos értelemben jogosult muszlim népességről beszélni. Ahogyan azt az – egyébként erősen muszlimpárti – német hatalom által életre hívott Muszlim Konferencia megnevezése is félreérthetetlenül jelzi. Persze csak annak, aki olvasni is tud, nem csak írni…

„A Koránon kívül – közli szakértőnk – nincs egységes Kánon.” Ami magyarul (arabul, sajnos, nem volt szerencsém megtanulni) azt jelenti, hogy a Korán igenis egységes kánon. Ámbár „a Próféta ideális állama teológiailag sem megismételhető”, s annak a kommunikációnak a folyamata, melyet Allah híveivel folytat, nem lezárt. Bármikor jöhetnek újabb „próféták”, imámok, akikre – akárcsak Muhammadra egykoron – kiáramolhat a Világész emanációja; s akik ugyanúgy belemerülhetnek az „uralkodási feladatok végzésébe” is, mint egykor maga Muhammad.  Sőt, dzsihádot is hirdethetnek, melynek lényege „az iszlám formák és államok létesítése” (2. szúra, 190. és 191.).

Az identitásképző tényezők közé szakértőnk a vallást is odasorolja.  És nem is az utolsó helyen. A Koránban is ez áll: „Aki nem hisz Allahban, az angyalokban és írásaiban, küldötteiben és a Végső Napban [az igaz úttól messze bolyongva], tévelyeg.” (4. szúra, 146.)

Ezek után kissé különös, hogy szememre hányja: muszlim világfelfogásról beszélek. „Nincs egységes muszlim világfelfogás, ez nem létező kategória.” Hogy ez állítás igaz vagy hamis, attól függ, hogy mennyire tágan, illetve szűken definiáljuk a „muszlim”, illetve a „világfelfogás” terminusokat. Bár Gyöngyösi azt állítja magáról, hogy járatos a nyugati muszlim közösségek kultúráiban is, arról – úgy tűnik – mégsem értesült, hogy a Muszlim Konferencia résztvevői muszlim oldalról szinte kizárólag törökök. Ami – egyébként nem túlságosan eredeti – megfogalmazásaimat önmagában is indokolhatná, hiszen ez a tény a lehetséges értelmezési tartományt nagymértékben leszűkíti. A 2015 óta bevándorolt – valóban óriási mértékben heterogén menekült tömeg – még nem jelenhet meg a Konferencián, hiszen sem megfelelő (német) nyelvtudással, sem – a nyugati diskurzusnak is megfelelő – szakmai kompetenciával nem rendelkezik. (Márpedig a német nyelv alapos ismerete a muszlimokért rajongó hivatalos Németországban olyan alapvető követelmény, melynek idehaza mi, kisebbségi magyarok is ihatjuk a levét.) S a Konferencia ismételt összehívását is a – több generáció óta Németországban élő – török közösség megdöbbentő reakciói tették szükségessé. A németországi törökök ugyanis – az ausztriaiakkal karöltve – fontos szerepet játszottak a török diktátor, Recep Tayyip Erdogan hatalmának megszilárdításában. A németországi és ausztriai törökök ugyanis túlnyomó többségükben kettős állampolgársággal rendelkeznek. Következésként német vagy osztrák állampolgárként is szavazatukkal véleményezhették a sajtószabadságot felszámoló, minden ellenfelét börtönbe juttató, a kurdok ellen szabályszerű népirtást folytató, s még – a szó nem manipulatív értelmében vett – emberi jogokat is hatályon kívül helyező (s mellesleg Orbán Viktor által is akceptált) Erdogan cselekedeteit. Azaz 60-70 százalékban jóváhagyták Törökországban élő honfitársaik Erdogan általi jogfosztását, az engesztelhetetlen török nacionalizmust. Az elnökké avanzsált főtörök – hivatalos találkozójukon – még Angela Merkellel sem volt hajlandó kezet fogni, egy nőnek ugyanis Erdogan Törökországában még akkor sem jár ki ez a tisztesség, ha éppen az Európai Unió meghatározó hatalmának, Németországnak a kancellárasszonya. Ezt az érzületet Németországban kizárólag a mecsetek – egészen pontosan azok imámjai – tarthatják fenn. A harmadik generációban is.

Szakértetlenségem másik bizonyítéka a szerző szerint az, hogy a keresztény vagy muszlim emberek cselekedetei alapján ítélem meg a vallást. És ismét ex cathedra: ez „önmagában is hibás megközelítés”. De ha nem a muszlim emberek  cselekedetei képezik a megítélés alapját, akkor mi képezhetné? (Ha egyes muszlim emberekről beszélne, a mondatnak még lehetne némi értelme.) Csak nem a Próféta szövegei? De ez – még ha a máglyáktól eltekintünk is – éppoly ostobaság volna, mint a korabeli „tudomány” tétele, miszerint Kopernikusz természettudományos érveivel szemben a Föld kozmológiai státusát az ótestamentumi szövegek alapján kell tételezni.

A másik vád: „Biró Béla úgy kezeli az iszlám valláshoz kötődő embereket, mintha klónozva lennének, és mindenki behelyezhető lenne ugyanabba a dobozba.” Elkerüli a figyelmét, hogy ő ugyanazt teszi (csakhogy némileg kifordítva) velem, mint amit – szerinte – én teszek a muszlimokkal. Én vagyok minden – a muszlim vallásról és kultúráról összehordott – ostobaság „doboza”, melybe gyakorlatilag mindenkit belezsúfolhat, akivel ő maga nem ért, vagy pusztán úgy véli, hogy nem ért egyet. (Ostobaságokból egyébként a – gyakorta valóban muszlimofób – magyar nyilvánosságban is bőséges a felhozatal…)

Már a cím is szimptomatikus. Én vagyok az „iszlám szakértők”, aki ellen a szerző a Próféta prófétájaként dörög. Ebben a (minthogy rajtam kívül senki másról nem esik szó) „fejedelmi többesben” ráadásul még „botcsinálta” is vagyok. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint botcsinálta az az ember „aki kényszerűségből vagy szükségből olyan szerepet, tisztséget vállal, amelyhez nem ért.” Nos, rám nézve sem a kényszerűség, sem a szükség fogalma nem értelmezhető. Ki kényszeríthetne? Az erdélyi magyar nyilvánosság? Nos, aki kicsit is ismeri írásaimat, ezen csak mosolyoghatna. A szükség hipotézise még kevésbé varrható a nyakamba. Tisztességes nyugdíjam van, az a két cigarettányi 35 lej pedig, melyet a Szabadság szóban forgó cikkemért is  fizethet, egyébként sem húzhatna ki semmiféle szükségemből. Mellesleg a jelen vitacikk szerzőjéhez hasonlatos intellektusok miatt sem. A jeles szakértő ugyanis – a kolozsvári értelmiségi elit számos tagjához hasonlatosan – nem olvassa (következésként előfizetésével sem támogatja) a Szabadságot. Ha olvasná, nem „két hónapos” késéssel és csupán „egyik” írásom kapcsán szedné szét szövegeimet. A Szabadságban, a Maszol online-on, a Bukaresti Rádióban több tucat cikkem jelent meg, illetve hangzott el a muszlimkérdésről (is). Mindannyi interneten is hozzáférhető.  Bőven lett volna alkalma leszámolni az általam megszemélyesített „muszlim szakértőkkel”. Bár a Gyöngyösi-szakcikk is hetekkel ezelőtt jelent meg, hipotézise ismét nem lehet érvényes. Én is csupán az ünnepek időszakában hallottam róla. Egy kedves rokonom kérdezett rá, és értetlenségemet látva elképedt, hogy a rólam írt szövegeket sem olvasom el. Főként egy ilyen „kiváló szakértő” tollából. (Eötvös Lóránt Tudományegyetem etc.) Szégyen, de a Transindexet meglehetősen ritkán olvasom. Az azonban nem is szorul az én támogatásomra. Vannak nálam fajsúlyosabb támogatói…

Ami azonban a legmegdöbbentőbb, az az állam és a vallás muszlim társadalmakban való szétválasztásának lehetetlenségére vonatkozó állításom „cáfolata”. Merthogy ez esetben is úgy cáfol, hogy igazol, amennyiben maga írja: „a szekularizáció önmagában is egy mélyen keresztény fogalom”. Igaz, közben  azzal érvel, hogy a muszlim társadalmak esetében nincs keresztény értelemben vett vallás és állam. Az első évszázadokban a keresztények esetében sem volt– mai értelemben vett – vallás és állam. Azaz nincs amit szétválasztani. Valóban. De minálunk is csupán a nagy egyházszakadás nyomán, a reneszánsz táján alakul ki az egyháztól némileg független államhatalom. Ez a szétválás az ortodox államokban a mai napig sem teljes. Sőt.Iszlámszakértők vélik úgy, hogy az iszlám voltaképpen a bizánci ortodoxiától veszi át (egyebek közt) a teokrácia államszervezetét is.

Az a mondat, melyet szövegemből cáfolás céljára másodiknak ragad ki, így szól: „A muszlim világfelfogásban a vallás, az erkölcs, az életrend és a politikai ideológia megbonthatatlan egységet alkot.” Ez az állítás szinte pontosan megegyezik a Dortmundi Egyetem vallástörténet professzorának, Gerhard J. Bellingernek a müncheni Droemer Knaur Kiadónál 1986-ben megjelent Knaurs Grossen Religionsführer című könyvében találhatóval, miszerint „Vallás, állam és társadalom a legtöbb muszlim szemében megbonthatatlan egységet alkot.” (Magyar fordítás, 221. oldal). Sőt, ez az állítás annál is nyomatékosabb, mert nem egy külső szemlélő véleményén alapul (amilyen én is vagyok), hanem „a legtöbb muszlim véleményének” egyfajta összegzésén. Kinek hihetnék inkább? Vitapartneremnek vagy Európa egyik legtekintélyesebb vallástörténészének és – a könyvet magyarul Nagy valláskalauz címen 1993-ban saját kiadójánál megjelentető – Magyar Tudományos Akadémiának? Engedtessék meg nekem, hogy az utóbbiak mellett voksoljak.

Én ugyanis nemcsak tudom, de számos esetben le is írtam, hogy Al-Andalúsz (a Cordobai emirátus, majd kalifátus) intellektuális központjában, Toledóban évszázadokon át muszlim fennhatóság alatt ugyan, de egyharmad-egyharmad arányban éltek muszlimok, keresztények és zsidók. Olyan példaszerű kölcsönösségben és toleranciában, melyről a mai emberi jogokért rajongó Nyugat államai példát vehetnének. Az alapelv: „Én elfogadlak téged, te elfogadsz engem.” S ezt az állítást nem a saját tájékozatlan kútfőmre, hanem éppenséggel a magyarországi muszlim közösség képviselőinek szövegeire alapozva idézem. Az eltérő vallási közösségek eme harmonikus együttélésének kvázi-szekularizált modelljét a II. Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella által levezényelt Rekonkviszta 1492-es végső sikere és a torquemadai inkvizíció számolta fel.

Hogy a közel-keleti keresztes­háborúkat ne is említsem!

Szakértőnk mintha ezekről sem akarna tudni. Ahogyan a Német–Arab Társaság elnökének, a neves közel- és közép-kelet szakértőnek, Michael Lüdersnek sokak által vitatott, de nagyon is megfontolandó könyveire, a 2015-ös Aki szelet vet (Wer den Wind sät) és a 2017-es Akik vihart aratnak (Die den Sturmernten) sem pazarol szót. S ezeket a vonatkozásokat sem azért hozom szóba, hogy Gyöngyösi Csilla mellett úgymond elbeszéljek. Lüders szövegei valóban megérnek egy misét. Annál is inkább, mert ezeket a szövegeket a nyugati nyilvánosságban éppen a – vitapartnerem által az én nyakamba varrt – nyugati fejlődésmítosz kizárólagosságát valló „szakemberek” vitatják. Lüders ugyanis kimondja azt az angolok és az amerikaiak, illetve az izraeliek számára meglehetősen kínos ítéletet, miszerint a „muszlim” terrorizmus nem a muszlim vallás („vallások”) inherens sajátosságaiból, hanem a Nyugat vezető államainak közel-keleti intervencióiból fakad. (Ezt a tételt némileg eltérő kontextusban ugyan, de a már említett Chantal Mouff is megfogalmazza.) Az eredendő bűn Lüders szerint Mohamad Moszadek (angol átiratban Mossaddeq) iráni miniszterelnöknek az amerikai CIA és az angol MI6 által szervezett –  a szakirodalomban Ajax-hadművelet néven hírhedtté vált – államcsíny volt, melynek „eredményeként” Moszadeket eltávolították az állam éléről. Pedig Moszadek a 20. század második évtizedében a párizsi Politikai Tudományok Intézetében szerzett diplomát, s valamivel később a Neuchateli Egyetemen doktorált, Svájcban. Hazájába visszatérve hosszú éveken át parlamenti képviselő. Az 50-es évek elején demokratikus választásokon választják miniszterelnökké. Programjának központi magva Irán modernizációja. Egész sor társadalmi és politikai reformot vezet be. Az arab világ legerőteljesebb középosztályát hozza létre. Korábbi alapokra is támaszkodva… (Hogy nem akármilyen kulturális közösségről van szó, azt az is példázhatja, hogy az iráni filmek ma is a filmművészet csúcsteljesítményei közé tartoznak.) Igaz, hatalmát nem kifejezetten a nyugati érdekek képviseletében gyakorolja. Sőt! Maga válik a külföldi dominanciával való szembenállás legkiemelkedőbb alakjává a modern Irán történetében. Az uralkodói birtokokat államosította, felszámolta a feudális agrárszektort, és a sah nővérét, a politikai szerepre törő Asraf Pahlavit kiutasította az országból. S magának a sahnak a jogosítványait is erőteljesen megnyirbálta. Azaz Iránt egyfajta szekularizált állammá próbálta átalakítani. (Mellesleg már ez a puszta tény is cáfolja szakértőnk egy másik ex cathedra kijelentését, miszerint az iszlám – ismét egy egyetemes érvénnyel megfogalmazott állítás! – nem ismeri a szekularizáció fogalmát.)

Mindez azonban még a nyugati értékrendhez való közeledésként is felfoghatók lettek volna. De Moszadek egy – utóbb fatálisnak bizonyult – lépésre is elszánta magát: a külföldi dominanciától való függetlenedés meghatározó lépéseként államosította a British Petroleum (korábban Anglo-Persian Oil Company) nevű angol olajtársaságot. Moszadeket a nyugati sajtó egyszerre II. Hitlernek kiáltotta ki. Majd – a propagandisztikus szőnyegbombázásokat követően – jöhetett a titkosszolgálati Ajax-hadművelet. Moszadeket 3 évre börtönbe zárják, és haláláig, 1967-ig házi őrizetben tartják. Helyébe Fazlollach Zahedi tábornokot, a Nyugat érdekeinek fenntartás nélküli kiszolgálóját ültetik, akitől aztán Reza Pahlavi, a perzsa sah veszi át a hatalmat. De ő is folytatja az – általa életre hívott, s az amerikaiakhoz hasonló hatékonyságú – titkosszolgálatra alapozott, nyugatbarát, de immár csupán idézőjelben modernizációs politikát. Ezzel a politikával száll szembe (a szakértőnk szerint nem is létező síita klérusra alapozva) a legfőbb vallási vezető, az iszlámjog szakértője, Homeini (más átiratban Khomeini) Ajatollah (az ajatollah kifejezés annyit tesz, hogy „Allah csodajele”), s az úgynevezett iszlám forradalom élére állva maga veszi át a hatalmat. Iránt iszlám államnak nyilvánítja. Lüders értelmezésében ez az aktus a muszlim fundamentalizmus Big Bangje.

Szakértőnk számára Homeini feltehetően kimagasló jogtudor. Nem kétlem, de a mai Irán (bár az ellene irányuló nyugati szankciókkal én sem értek egyet) sok mindennek tekinthető, de a próféta paradicsomának semmiképpen sem. Az iráni beavatkozás azonban korántsem valamiféle kivétel. Maga a szabály! 1949-ben nagyon hasonló recept szerint távolítják el a demokratikusan megválasztott szíriai miniszterelnököt is. Sőt az iráni–iraki háborúban az amerikaiak – a kurdok ellen vegyi fegyvert is bevető – Szaddam Huszeint támogatják. Kuvait lerohanását követően azonban a nyugati sajtó immár őt „hitelesíti” II. Hitler gyanánt. Az amerikaiak azonban nem csak Szaddam Huszeint támogatják, de – a szovjetekkel szembeni ellenállás jegyében – ők fegyverzik fel és képezik ki Oszama Bin Laden tálibjait is. A Nyugat az euroatlanti felsőbbrendűség nevében (melynek tipikus képviselőjévé a szerző – hogy milyen alapon, szintén rejtély – engem léptet „elő”) folyton úgy avatkozik bele a közel-keleti folyamatokba, hogy lehengerlő katonai hatalma birtokában rá se hederít, milyen tüzekkel játszik. „A politikai intervencióknak az a sora – összegez Lüders –, melyeket az USA a 2001. szeptember 11-i terrortámadás  óta Afganisztánban, Irakban, Szíriában, Líbiában, Jemenben végrehajtott, mindenik államban széteséshez, anarchiához és káoszhoz vezetett… És a terrorista mozgalmak – mint az Iszlám Állam is– eredendően ezekre a beavatkozásokra vezethetők vissza.” A nyugati politika – folytatódik a gondolatmenet – csak „állítólagosan” a demokrácia és a jogállamiság képviselője. A nyugat pusztán önnön gazdasági és politikai érdekeit érvényesíti. A szó szoros értelmében tűzzel-vassal.

A Lüders-féle attitűd természetesen sem az amerikaiaknak, sem az izraelieknek nem tetszett. Lüdersnek is felületességet, a tények ismeretének hiányát hányták a szemére, és az ideológiai atomfegyvert: az összeesküvés-elmélet vádját is bevetették ellene. (Az utóbbi vádat az is kérdésessé tette, hogy később a CIA is elismerte Moszadek megbuktatásában játszott szerepét.)

Minderről szakértőnk egy szót sem ejt. Nem is teheti meg. Ha ugyanis megtenné – immár a perzsa nyelv és kultúra lehengerlő ismeretében, azaz a muszlim kultúrán belülről – kellene „Allah csodajelének” forradalmáról ítéletet mondania. A tőle megszokott árnyaltsággal nyilván. De inkább hallgat róla, így ugyanis a voltaképpeni okok keresését is elkerülheti, s a fundamentalista „sivatagi” kecskepásztorok nyakába varrhatja az egész katyvaszt.

Azt viszont nem mulasztja el közölni velünk, hogy a keresztény teológia „egyik – világból kivonuló – szellemi irányzatával” ellentétben „az iszlámjog célja a közjó, a társadalmi jó megvalósítása, az igazságos társadalom létrehozása, már amennyire ez a tökéletlen földi keretek közt lehetséges”. De melyik vallás, sőt politikai program nem állítja ugyanezt önmagáról? Ezért ezek a mondatok nem is tűnhetnek túlságosan szakszerűnek, inkább egyfajta – valóban lehengerlően „tájékozott” – iszlámapologetika benyomását keltik.

Abban, hogy én is valamiféle erdélyi magyar nézőpontot próbálok érvényesíteni (ez – szakértőnk szerint – a harmadik idézetben rejlő „fájdalmas” tévedésem), tényleg lehet némi igazság. S az is kétségtelen tény, hogy a nyelvi asszimiláció eddig valóban nem esett a muszlim betelepülők nehezére. De ez csak addig volt így, amíg a zsidókhoz hasonlatosan erős kisebbségben voltak. Ma azonban már vannak olyan német és osztrák iskolák is, melyekben néha – 90 százalékot is meghaladó számarányukra alapozva– az arab nyelvek beszélői asszimilálnak, akik egymással immár gördülékenyebben kommunikálhatnak valamiféle arabul, mint németül. Merthogy a nyelvi identitás megőrzésére nem az irodalmi arab az egyetlen lehetőség. A 18. században Magyarországra betelepített német népesség is Németország legkülönbözőbb területeiről – következésként nyelvi-kulturális tereiről – érkezett. Kezdetben egymást sem nagyon értették, de mivel tömbökben telepedtek le, viszonylag gyorsan kialakult az, amit azóta is magyarországi sváb nyelvjárásként tartanak számon. Ez az új körülmények közt az arab nyelvekkel is megtörténhet. Kialakulhat – a nyugati iszlamofób diskurzusban nogo-zónákként aposztrofált városnegyedekben – egyfajta németországi arab. Érzésem szerint hamarább, mint a német iszlám. (A „német” terminus ugyanis a konkrét kontextusra vonatkoztatva egyértelműen „liberálist” jelent. Márpedig a liberalizmus és bármely államvallással – enyhén szólva is – igen nehezen összeegyeztethető.)

Szakértőnk érvelése azonban egy másik vonatkozásban is zavaros… Én nem arabokról, hanem muszlimokról beszélek. És még soha nem hivatkoztam a muszlim bevándorlókkal szemben valóban elfogult iszlám-kritikusokra, pl. Thilo Sarrazin Németország felszámolja önmagát című bestsellerére. Vagy a Pegida nevű arabellenes politikai mozgalom (vagy hogy „árnyaltabb” legyek: mozgalmak) antiprófétáira. Merthogy – úgy vélem – a különböző kultúrák és vallások együttélése igenis lehetséges…

A muszlim szekularizáció lehetetlenségének tétele egyébként Európára nézve életveszélyes gondolat. Éppen a muszlimellenesség említett prófétáit igazolhatja, akik úgy vélhetik, hogy az állam és a vallás elválasztásának elvére alapozott, kortárs európai kereszténység tényleg összeférhetetlen a muszlim vallással. Ha ez valóban így lenne, az Európába betelepedett muszlimok tényleg az „európai civilizáció” végnapjait vetíthetik előre. Lüders és társai ezzel az európai oldalról is fundamentalista koncepcióval szemben keresnek valamely – mindkét oldal számára elfogatható – kiutat. Némiképp az „én elfoglak téged, te elfogadsz engem” középkor végi parancsolatának szellemében. Ez a kiút számomra mai lakóhelyem perspektívájában fenntartások nélkül elfogadható is lehetne. Magyarvista református lelkészei semmivel sem kevésbé intelligens keresztény teológusok, mint amilyen muszlim teoretikus vitapartnerem. Tudják, hogy én nem igazán vagyok hívő, ámbár én is hiszek valamiféle világészben. Hogy az univerzum a maga egészében intelligens – nevezzük ezt az intelligenciát Istennek vagy természetnek, merőben lényegtelen – én is vallom. És reformátusnak is érzem magam, hiszen minden gesztusom, gondolkodásmódom, és – végső fokon – egész világlátásom ebből a gondolatkörből ered, ha tetszik nekem, ha nem.

Ráadásul még tetszik is. A mi református világképünk nem ismeri sem az inkvizíciót, sem a dzsihádot. (Persze voltak időszakok, amikor mi sem voltunk éppen angyalok. A szomorúbb esetekben minket is önnön igazságunk kizárólagosságába vetett hit, s az „ostromlott vár védelmének” képzete tévesztett meg.) Így aztán – ha már kvázi ateista gyanánt mégiscsak vallást kell választanom – csakis őseim vallásához ragaszkodhatom. Hogy a végső kérdések megválaszolásában valamiféle döntést kell hoznom, egyértelmű. Mellesleg az alapoknál ma már – az én voltaképpeni hitem – a természettudomány is egyfajta vallás. Az alapelméletek szinte már semmiben sem különböznek a nagy vallások mítoszaitól. Tudom, ez az attitűd sem az ateisták, sem a különböző vallások rajongói számára nem lehet túlságosan rokonszenves. De ehhez már hozzászoktam (hozzászoktunk). Ha a rokonszenvet tartanám kritériumnak, többé egy sort sem írhatnék le. Írok, merthogy én is szeretnék árnyalni, csakhogy vannak dolgok, melyekben (ismét csak: tetszik, nem tetszik) végül is dönteni kell.

De hogy az olvasó is láthassa: szakértőnk „árnyalásai” mennyire leegyszerűsítők, néhány mondat erejéig vissza kell térnem Irán (azaz Perzsia) történetéhez. „I. sz. 637-ben az arabok tönkreverték Jezdagird perzsa uralkodó seregét, és ezzel véget vetettek a régi kultúrájú perzsa birodalom nemzeti önállóságának. Barbár nép hajtott igába egy magánál magasabb színvonalon álló népet, és a mindenkori barbár hódítók dühével igyekezett megsemmisíteni a leigázottak politikai és kulturális önállóságát… A magasabb fejlettségi fokon álló iráni kultúra azonban legyőzte a győzteseket. Az arabok elsajátították a perzsa tudományt, kalifáik perzsa orvosokkal, csillagászokkal, filozófusokkal vették körül magukat. A perzsa tudósok – más lehetőség híján – arab nyelven és »Allahnak, az irgalmasnak, könyörületesnek« a nevében írták műveiket. A perzsák az ókori görögséggel régtől fogva kapcsolatban állottak, ők ismertették meg az antik görög kultúrát az arabokkal – és arab közvetítéssel – a középkori Európával.” Az idézet Vekerdi József Omar Khajjám Rubáijátjának 1979-es kiadásához készült utószavából származik. S a Gyöngyösi-vitacikk (bár a pontosabb terminus a „kioktatás” lenne)utolsó mondatára vonatkoztatandó, mely szerint a muszlim kultúra a középkorban szellemi párbeszédre alapozott kulturális teret jelentett. És hogy ma is azt jelenthetne… A figyelmeztetés úgy lenne teljes, ha hozzátennénk, hogy ez a kulturális tér a perzsa kultúra kisajátításán alapult, s a perzsák is a görög és az indiai kultúrát olvasztották a magukéba.

Ezzel a korrekcióval (vagy úgy is mondhatnám: „árnyalással”) vitapartnerem befejező mondata is kevésbé tűnhetne diadalittasnak. Hiszen nyilvánvalóvá válhatna, hogy nem legyőznünk kell egymást, mégcsak nem is meggyőznünk, hanem pusztán elfogadnunk, ezzel ugyanis bizonyos mértékig a másik nézőpontját is saját gondolatrendszerünkbe építhetnénk.

Omar Khajjam és Háfiz neve az európai kultúrában is jól ismert. Omar Khajjamot az egyik legnagyobb magyar költő, Szabó Lőrinc fordította magyarra. A német költészet talán legnagyobb alakja, Goethe – az orientalista Joseph von Hammer Purgstall nyersfordításának alapján – egész könyvet szentel Háfiznak: a Nyugat-keleti Dívánt. (A verseket jeles költőink fordításában a Magyar Könyvklub magyarul is kiadta.) Goethe (bár nevét – tudtommal – soha nem írta arab betűkkel) a perzsa misztika, a szúfizmus lényegét is pontosan ismeri és elfogadja. Háfizban saját „ikertestvérét” ismeri fel. Hiszen „Ki megismert másikat/ s magát megismerte:/ látja Kelet és Nyugat/ mint forrt itt is egybe”. (Az „itt”nyilván magára goethei Dívánra utal.) Goethe a monoteista vallásokban az Egyetlenre vonatkozó örök érvényű üzeneteket lát, melyek szimbólumokban, következésként a „költészet nyelvén” szólalnak meg. A szúfizmus – az iszlám misztika egyik leghatásosabb megjelenési formája – Omar Khajjam és Háfiz költészetét is alapjaiban meghatározza. A szúfi műalkotások, akárcsak az ószövetségi Énekek éneke egyszerre értelmezhetőek szerelmi dalokként és a misztikus elragadtatás kifejeződéseiként. Goethe Háfiz költészetében is saját Faustja utolsó jelenetének örök nőiség princípiumát (Ewigweibliche) – sőt, önnön természetfilozófiájának lényegét – véli felfedezni.

Goethe Dívánjának dalait nemcsak a későbbi korok legjelentősebb német zeneszerzői zenésítették meg, de a kinyújtott kézre a Pakisztánban élő perzsa anyanyelvű muszlim költő, Muhammad Iqbal Üzenet Goethe Nyugatának című művében válaszolt is. Igaz, csupán 1923-ban.

A goethei Nyugat-keleti Díván mellett azonban sajnos ott álltak Napóleon egyiptomi hódításai, melyek a muszlim társadalmak fokozatos szétverésének nyitányai gyanánt is felfoghatók. Én – akárcsak egykor Szabó Lőrinc és Goethe – továbbra is kénytelen vagyok hinni benne, hogy a mi egyre reménytelenebb – mert végső győzelmekre, az úgynevezett „hódításokra” berendezkedett (s emiatt újabban súlyos lelkiismeret-furdalásokkal is küszködő) nyugat-keleti társadalmainkban még mindig lehetséges valami, amit fuldokló indulatoktól mentes párbeszédnek nevezhetnénk.

S ami talán kivezethetne abból a zsákutcából, melybe hovatovább egymást hajszoljuk bele…

Szerzőnket Gyöngyösi Csillának a Transindex portálon megjelent A botcsinálta iszlámszakértők ellen című írása késztette válaszra (http://plakatmagany.transindex.ro/gyongyosi-csilla-a-botcsinalta-iszlamszakertok-ellen)

 


MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„ Együtt vagyunk, boldogok vagyunk!” - ...
Szecessziós sétára hív a Korzo Egyesület
Tizenhárom óra keresés után találtak rá ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ