Tudós családba született…Beszélgetés Imreh István stockholmi kutatóval
Vissza

Tudós családba született…Beszélgetés Imreh István stockholmi kutatóval

Könyvet, édesapjától megkülönböztetendő, Imreh Sz. Istvánként, szakcikkeket Stefan Imreh-ként jegyez. Itthon számtalan ismeretterjesztő cikket közölt ifj. Imreh István, Imreh Sz. István, dr. Imreh Istvánként. A Kriterionnál 1986-ban megjelent A kromoszóma című könyvét összesen 9200 példányban adták ki Romániában és Magyarországon. 1988-tól a stockhomi Karolinska Intézetben dolgozik, a biológia és az orvostudományok doktora, a tumorbiógia egyetemi docense (associate professor), magát elsősorban genetikusnak tartja. Magas impaktfaktorú kísérletes közleményeinek, könyvfejezeteinek, összefoglaló tanulmányainak száma 100 körüli. Ezek a PubMed, Research Gate és Karolinska könyvtár adatbázisaiban elérhetők.

– Tudós családjába születtél, meg kellett találnod saját utadat, ami feltehetően nem könnyű egy olyan fiatal számára, aki neves, sokak által ismert és elismert történész apával rendelkezik. Hogyan tudtál kilépni ebből az „árnyékból”?

– Sokszor kaptam ezt a kérdést, mindig elütöttem azzal, hogy nem volt nekem probléma édesapám „árnyéka”, mert már kisgyerekként eldöntöttem, hogy biológus leszek. Tehát apám elismertsége jólesett, de nem éreztem úgy, hogy takarja előlem a napot. Ellenkezőleg, inkább az volt, hogy közismertségéből/közkedveltségéből jutott nekem is. A fél városnak „Kicsipista” voltam, hisz kisgyerekkoromban a főtér, Unió utca és Óvár környékén még mindenki ismert mindenkit. De természetesen Kicsipista voltam vasárnaponként a „sárosbükki szabadegyetemként” is emlegetett, kirándulásnak álcázott értelmiségi találkozókon is. Aztán már érettebben ketten vezettünk valódi szabadegyetemet, „Kicsipista” és „Dánétibike” (Dáné Tibor Kálmán).

– Miért és hogyan tértél le a „történelem útjáról”?

– Nem apámon múlott, nem is tanáraimon, hogy nem a történelem vagy irodalom felé fordultam, mert érdekelt mindkettő. Viszont hétéves sem voltam, amikor Höhn Károly – a kor „háborultsága” miatt 17 évesen érettségiző – nagybátyámat felvették a Bolyai Egyetem biológia-kémia szakára.

Nálam alig évtizeddel idősebb lelkes gyermek volt, akinek minden előadás csoda volt az egyetemen, és aki boldogan mesélt mindenről, amit tanult/tapasztalt a Bolyain. (Teleszájjal, hisz azért járt nővéréhez, hogy néha ehessen egy rendes vacsorát, mert az ösztöndíj elolvadt a zsebében.) Unokaöcsikéje – én – megbabonázva itta minden szavát. A Bolyai teherautóját megállíttatta Vaszi sofőrrel házunk előtt, dudáltak, én rohantam, és vitt az elsőéves biológusokkal minden terepgyakorlatra. Megtanultam bogarászni, kígyót, békát, növényt gyűjteni. Megtanultam mindannyinak a latin nevét. A tanársegédek velem froclizták a diákokat: ha nem tudod, kérdezd meg Kicsipistát. Kicsipista pedig eldöntötte: biológus lesz. Nagybátyám aztán legendás, imádott természetrajz tanár lett előbb Erdőszentgyörgyön, majd a marosvásárhelyi Bolyaiban. Erdőszentgyörgyi nyaralásaim feledhetetlenek, vagy az istállókat jártam (esténként magam vittem a Küküllőre itatni a szomszédság állatait), vagy Karcsival gyíkot, békát boncoltunk, rovarokat, növényeket preparáltunk. Rendszeresen meglógtunk egész napos gyalog-, később motorbiciklitúrákra. Rengeteget olvastunk párhuzamosan és mindig átbeszélve. Zseniális pedagógus volt, nem tanított, hanem beavatott. Egy-egy nap vele felért egy hónap egyetemi oktatással, nem is lehetek elég hálás érte a sorsnak. Magát jó botanikusnak tartotta, kollégái viszont kiválónak. Még egyetemi hallgató koromban is gyűjtöttünk kettesben egy héten át a Gyalui Havasokban, motorbiciklivel, amit én vezethettem, jogosítvány nélkül... Végtelenül sajnálom, hogy a stockholmi hajtásban már nem volt olyan szoros a kapcsolatunk. Szuggesztív személyisége révén, nem meglepő, hogy egyik leánya (Éva) vegyész, a kisebbik (Mária) biológus lett. Leánya-tanítványa, Höhn Mária budapesti botanikaprofesszor kiváló monográfiáját A Kelemen-havasok növényzetéről, ő ihlette.

– Tehát te korai „tudományos fertőzöttként” nem rúgtad a bőrt az utcán, vagy a focipályán a többi gyerekkel, hanem bogarásztál?

– Bőrt? A labda szerteszét ugrált az Óvár macskakövein, ahol kisgyerek-kiskamaszkoromat töltöttem, nem teremtek ott Zlatanok. Az iskolában pedig főleg kézilabdáztunk. Biologizálni elcsaltam viszont rendszeresen, Höhn Karcsit imitálva, az óvári utcagyerekcsapatot a bővizű Szamosra. Persze kombinálva indiánosdival, mert mindenkinek osztottam nevet vegyesen May Károly és Cooper nyomán. Romantikus vadon határolta akkor a Szamos rendezetlen partjait, összeolvadva a Sétatér szintén vadonszerű peremével, hiszen nem volt ott még út csak egy, a belváros közelsége miatt szagos (pontosítok: büdös) gyalogösvény.Winnetou és Csingacsuk anyám selyemharisnyáiból gyártott hálókkal „felfegyverkezve” rótta nagy óvatosan e csataösvényt, és gyűjtötte a vízi élőlényeket, vízibolhától felfelé bármit. A belvárosi szomszédság empatikus lakatosai, üvegesei segítettek akváriumot, terráriumot készíteni (volt vagy egy tucat). Az Unió utca 20. szám alatti másfélszobás, komfort nélküli lakásunknak hatalmas grófi (Bánffy) lépcsőháza volt, ablakai előtt, a lépcső kanyarulata miatt szélesedő padkával. Kis állatkertet rendeztem be rajta. Halakon, csiborlárvákon kívül volt több tucat kígyóm, békám, gőtém, szalamandrám, mogyorós pelém. Osztálytársaim, Hintz Csaba, Laskay Öcsi, Móritz Laci, Tóth Zoli, fel-feljártak állatnézőbe, de csak évekkel később kezdtem gyanakodni, hogy esetleg húgom, és a velünk egy udvarban lakó Nevelits-testvérek (Mari, Adi) is érdekelhette őket, nemcsak az én állatseregletem. Megírnám szívesen ezt az időt részletesen, édesanyám rémülten-engedékeny reakcióival megspékelve, de Gerald Durrell a Családom és egyéb állatfajtákban már lelőtte előlem a témát. Azért el lehet képzelni azt a fejezetet, amelyben elszabadul egy haragos siklóm a lakásban, amelyiknek ugyan mérge nincs, de borotvaéles fogai vannak, így „rendesen” meg tud harapni, amit a kezemen vérző sebek bizonyítottak. Csak négy nap múlva találtam meg egy hajnalon az előszobában, addig szegény édesanyám égő lámpával az ágy sarkában kucorogva (nem)aludt.

Unió utca 20 szám, Kolozsvár

– Egyszóval lehet mondani, hogy te már gyerekkorodban kutatással foglalkoztál?

– Hogyne, és komikusan komolyan vettem, hogy én már tizenévesen kutató biológus vagyok. Ráadásul az egész család és az iskolában a természetrajz tanáraim is – jó pedagógiai érzékkel – nemcsak hogy nem röhögtek ki, hanem még rá is erősítettek. Sándor Károly (Csikar) komoly botanikus, aki többedmagával a Bolyairól került a Farkas utcai, akkor 11-esnek, ma Báthorynak nevezett iskolába, nyilván csak megjátszotta, hogy ő nem csak tanárom, hanem már-már kollégám, de valódi kulcsot adott a biológiai szertárhoz, működhettem ott azt, amit, és amikor akartam (akár rögtönzésírás helyett is!). Már rég az egyetemen voltam, amikor még mindig az én szalamandráim mászkáltak a tanári szoba előtti terráriumban, és talán még mindig van a szertárban olyan állatcsontváz, amit én preparáltam.

– Soha nem fordult meg a fejedben, hogy mégsem biológusnak kéne lenned? Nem voltak másféle álmaid?

– Nem. A sors fintora azonban, hogy végül egész életemben orvosegyetemeken dolgoztam, a biológiai tudományok doktora a kolozsvári Egyetemi Klinikáról lettem, és az orvostudományok doktora a stockholmi Karolinskán.

No, de vissza a középiskolához. Sándor „Csikar” megijedt a felvételi előtt, hogy nehéz szakmára ítéltem magam, és abban ő is bűnös, mondta: te nagyon jó tanuló vagy, simán bejutsz az orvosira, nem kellene azt választanod? Hallani sem akartam róla. Gumicsizma, hátizsák, és megyek kutatni a Nílust hidrobiológusként, valahogy így képzeltem az életemet. Az egyetemen már elsőévesen elkezdtem vízirovarokat gyűjteni Kiss Béla tanársegéddel, na nem Afrikában, hanem a Meleg-Szamosban. Hihetetlen szerencsémre, a másodéves nyári gyakorlaton, a Gutinban találtam egy addig ismeretlen álkérész (Plecoptera) lárvát. Nem pici mikroszkóppal vizsgálhatót, mint a fajok többsége, hanem majd kétcentis kövéreket. Én sehogy sem tudtam meghatározni, és nagy megrökönyödésére Kiss Béla sem. Valószínüleg mindenki, aki addig foglalkozott a Kárpátok vizeinek rovaraival, összetévesztette egy hasonló, a Tátrában gyakori fajjal. Felfedezni valamit, ami mellett az elődök észrevétlenül mennek el: ez a tudomány. Fantasztikus élmény volt, hogy le is közölhettük Kiss Bélával németül. A Research Gate beazonosította (meglepetésemre) első cikkemként. Másodéves koromra azonban letisztult, hogy a leíró rendszertan helyett a biológiai összefüggeseket is látó ökológiával kellene inkább foglalkozni, hiszen arról szólt a világ akkor „zöldülő” gondolkodása. Az egyetem halbiológusai Gyurkó István professzor vezetésével már akkor kvantitatív vizsgálatokat végeztek, elektromos hálóval bénították, számolták, mérték pontosan köbméterre értékelhetően az erdélyi tavak halait, és a halak gyomortartalmát (lásd évfolyamtársam és örök barátom Wilhelm Sándor, Mint a hal a vízben című könyvét). Gyurkó adta az ötletet, hogy én viszont a potenciális élelem felől közelítsek. Nos, elkezdtem a Meleg-Szamost vizsgálni, Gyalutól fel a Szamos-bazárig, a forrásig. Kilenc gyűjtőpontot jelöltem ki, és hónapról hónapra gyűjtöttem, egy trükkös keretes hálóval, ami kijelöli a gyűjtésfelületet és a kövek megmozgatásával, a víz sodrása bevisz a hálóba minden olyan élőlényt, ami a pisztráng élőterében van a kövek alatt. A laborban aztán meghatároztam, megmértem mindent. Így pontosan meg tudtam mondani, hány gramm pisztrángkaja mászkál alattuk négyzetméterenként. A kérdés az volt, hogy mi történik, amikor a rovarlárvák felnőve, kirepülnek. Éhen hal a pisztráng? Az történne, ha nem indulna hízásnak a kirepülőfélben lévő helyett a következő faj, amelyik csak néhány héttel később repül. Így végül a rendelkezésre álló tápanyagmennyiség majdnem egyenletesen azonos. Ezt sejteni lehetett, de én rovarfajra, milligrammra, négyzetméterre leosztva bizonyítottam. Nagyon izgalmas, jól dokumentált munka volt, talán mindmáig publikálható lenne, különösen összehasonlítva Tarnica-gyűjtőtó okozta változásokkal. Egy hasonló – a pisztrángzóna rovarlárváival foglalkozó – munkára nemrég, sízés közben, az amerikai Sziklás-hegységben (Keystone) találtam, de a pontos időbeni/kvantitatív felmérés hiányzott belőle.

– Elvégezted az egyetemet...lehetett folytatni a biológusi romantikát?

– Nemigen. Ekkor már kellett volna gyanakodnunk, hogy velem nagyobb a baj, mint a kisebbségiek többségével. Egyike voltam azoknak, akinek azt mondták, hogy hiába vagyok jó, az egyetem nem tart vissza. Pop Victor professzornak köszönhetem, hogy a kari gyűlésen ezért akkora botrányt csinált, hogy végül úgy döntöttek, nem kell tanügyi állást választanom, mehetek kutatónak. Kaptam egy kinevezést a Duna-deltába, egy tulceai hidrobiológiai kutatóintézetbe. Álmaim netovábbja! Jobb, mint a Nílus! Elmentem nagy lelkesen Tulceába, és ott kiderült, hogy azt az intézetet, ahova kineveztek, még tervezik, magyarul: nincs (nem is lett). Én kötöttem az ebet a karóhoz, de a felelős miniszter (Kászoni Zoltán), aki magát hidrobiológusnak tartotta, őszinte jóindulattal megmagyarázta, hogy húzzak onnan, amilyen gyorsan csak lehet, mert nem lesz ott tudományos műhely a belátható jövőben. Adott egy úgynevezett „dezlegare”-t (a minisztérium elengedő levelét), és hazazavart. A feleségem, Piroska, aki évfolyamtársam volt, akkor már tanított, ingázott egy Torda melletti faluba, Harasztosra, én pedig munkanélküli voltam, ennek megfelelő lelkiállapotban.

– Hogy találtál állást, mert feltételezem, nem volt könnyű?

– Nem bizony. Ötös lottóra könnyebb volt hajtani. Semmi sem volt, rendszeren kívülieknek. Egyetem szóba sem kerülhetett, a középiskolákba hosszú sorokban álltak az ingázó tanárok sokéves tanítási gyakorlattal, iparban akkor még biológust nem alkalmaztak, az orvosi laboratóriumokban minden állás foglalt volt. Nos, akkor mégis bejött a fent említett ötös lottó: Uray Zoltán.

– Feltehetően először nevezi őt valaki „ötös lottónak”...

– Minden bizonnyal. Uray Zoltánt –, aki ma a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja –,  a Nukleáris Orvosgyógyászati Intézet akkor alig harmincas, nemrég doktorált sugárbiológusát meghívták a frissen felépített Onkológiai Intézetbe, hogy szervezzen egy új, modern izotóplaboratóriumot, ahol diagnózis és rádiobiológiai kutatás egyaránt folyik. Főnöke, Holán Tibor besokkolt, de szerette Zolit, így azt mondta, elengedi, ha hoz maga helyett valakit és be is tanítja mindarra a rutintevékenységre, amit az intézetnél végzett, és ami a legsugárveszélyesebb munkaterület volt. Zoli, rovargyűjtő kismajom korom óta ismert, édesapáméknak egyik legjobb barátja volt, tőlünk néhány méterre lakott. Átjött hozzánk, hogy mi lenne, ha engem ajánlana. Tudta, idegenkedem a „fehérköpenyes” biológiától, de azt is tudta, nincs sok választásom. Mint nagybátyámban, Höhn Karcsiban, benne is megvolt az érzék, hogy az általa szenvedélyesen szeretett sugárbiológiát úgy mutassa be, hogy néhány óra után nem is értettem, miért nem ezzel foglalkoztam mindig. Éjjel-nappal tanított, soha olyan intenzív kurzusban nem volt részem, és egy hónap alatt megtanultam annyit, hogy Tibor (aki később igazi együttbulizó, kiránduló, síző jóbarátunk lett, és akit később, már Svédországból, kétszer is meglátogattam a Bodeni-tónál) elengedte, én pedig átvettem a helyét. Persze Zoli tovább patronált húsz kerek éven át, disszidálásomig, nem volt nap, hogy ne találkoztunk/beszéltünk volna, én a kísérleteim egy részét az Onkológián végeztem, számos közös cikkünk van. Megtisztelő módon, Zoli nemrég azt nyilatkozta, hogy egy idő után nem is igen tudta, ki a jobb barátja, Nagypista vagy Kicsipista.

Imreh Piroska és Uray Zoltán a nyolcvanas években

Később Kolozsváron néhány nagyon tehetséges diák indulásánál segédkeztem (Dávid Dezső, Bologa Monica, Offner Robert, Ovidiu Negrea), sajnos mindannyian elmentek az országból, de jellemzően mindannyian sikeresek, Portugáliában, Kanadában, Németországban és az USA-ban. Stockholmban később egy tucat diákot indítottam nulláról, jórészük nálam is doktorált, és komoly karriert fut be. Nagyon büszke vagyok rájuk, de nem tudom, hogy kapott-e annyit tőlem bármelyikük is, mint én Zolitól. Az biztos, hogy amikor velük foglakoztam, Zoli volt a minta. Nemcsak a pedagógiai hozzáállásban, hanem a lényegben is: hogyan kell kutatni? Tőle tanultam: 1. Jó, releváns kérdést feltenni, ami a pillanatnyi lehetőségek keretein belül megválaszolható; 2. Statisztikailag helytálló kísérletet tervezni; 3. Sokszoros kontrollt végezni! Ennyi, ő égette belém, építhettem rá Stockholmban is. Zoli egyébként, ha ezt mondom, nem szerénykedik, elismeri, de hozzá szokta tenni, hogy ugyanezt ő a két Derevencótól (Vera és Petrica) kapta.

A lényeglátásra egyébként még Zoli előtt, Tellman Jenő (Csocsó), kedvenc fizikatanár-osztályfőnökünk tanított, akitől 10-est lehetett kapni, ha valaki egy mondatban összefoglalta az egész óra anyagát.

– Lett tehát hirtelen munkahelyed, mi történt azután?

– Holán Tibor felvételemkor kikötötte, hogy doktorálnom kell. Még egy éve sem voltam a „Nuklerájban”, amikor ki más, mint Uray Zoli jött a hírrel, hogy Lazányi Endre professzor (Erdély talán akkor egyetlen neves genetikusa, Csík Lajos-tanítvány) kapott az akadémiától egy újabb doktoranduszi helyet. Senki sem tud genetikát, mondta Zoli, magyar létemre is bejutok. Nos, én sem tudtam, de csodáltam, olvastam a „nemliszenkói” genetikát már iskolás koromban. A Csikar előtti tanárnőm könyörgött, hogy „ne mind jöjjek a génekkel”, mert azok nincsenek, s ha vannak, megütjük értük a bokánkat. Az egyetemen Kiss István, mikrobiológia álnéven adott elő kristálytiszta, molekuláris biológia alapokat. A rendelkezésemre álló rövid időben éjjel-nappal tanultam, főleg német forrásokból (angolul csak doktoranduszként kezdtem tanulni), és felvettek. A témám a kromoszómákról szólt. Szerelem!

– Sírig tartó ?

– Bizony. Én nemzetközi meg­ítélésben is egy kromoszóma-ember vagyok, persze ez már rég nem csak citogenetikust jelent, hanem olyan genetikust, aki ugyan molekuláris szinten gondolkodik, de sohasem felejti el, hogy azok a szekvenciák egy kromoszóma részei annak minden kontextusával.

Röviden: növényi kromo­szómák sugárzás okozta aberrációival kezdtem; aztán Szegeden megtanultam emlős/emberi kromoszómákkal dolgozni (Raskó Istvánnál); a saját kolozsvári Sugárgenetika laboromban az orvosi és balesetszerű sugárzás kromoszomális hatását vizsgáltam, kariotipizáltam és sejteket fuzionáltam; majd a rákos sejtek kromoszómáival foglakoztam Svédországban (George Kleinnél), és végül saját csoportommal (Karolinska Intézet, MTC) kromoszómakat ültettünk át egészséges sejtből rákos sejtbe, és vadásztuk a tumorszuppresszor géneket, a rákban és az evolució során.

UNESCO ösztöndíjasként Szegeden, 1974

No, de ne szaladjak előre. A vakolat sem száradt még meg a Szegedi Biológiai Központon 1974-ben, amikor Raskó István csoportjában dolgoztam egy évet UNESCO ösztöndíjas posztdoktori képzésben. Raskó István az emlős sejtgenetika magyarországi pionírja döbbenetemre azt állította, hogy mindent, amit a baktériumgenetikusok csinálnak, meg lehet csinálni emlős/emberi sejtekkel is Petri csészében. Fiatal, igen jólképzett (nagyrészt nyugatot járt) kollégák közé kerültem. Nyugati vendégprofesszorok tanítottak, fantasztikus csipanyitó élmény volt, mert ráadásul (a passzív szókincsemet aktivizálandó) meg kellett szólalnom, sőt előadnom, angolul. Ha bosszantanak, hogy harminc év után sem svédes, hanem magyar akcentussal beszélem az angolt, azt szoktam mondani, hogy azért, mert Szegeden tanultam. Sejtfúziót oktatott Raskó Pista, különböző állatokból származó sejteket olvasztottam össze, és rövidesen megírtuk Raskóval és Hadlaczky Gyulával az első sejthibridet analizáló cikkemet. Az alkalom kísértetiesen hasonlít az imént említett lárvafelfedezéshez, csak itt egy már ismert vegyi anyagról fedeztem fel, hogy segítségével egy lépésben megkülönböztethetők az emberi és az egér kromoszómák a sejthibridekben.Visszajöttem Szegedről, és az Állatorvosin szerveztem genetika laboratóriumot, majd, miután kiderült, hogy szélhámo­sok, visszatértem az Orvosira és a Radiológia katedrán létrehoztam a Sugárgenetika laboratóriumot. Ki tudtam mutatni, ha valaki sugárbalesetet szenvedett, azt is meg tudtam mondani, kromoszómavizsgálattal, hogy milyen mennyiségű sugárzás érte. Úgy hívták a módszert, hogy kromoszómadozimetria. Ezt akkor a világon nagyon kevesen tudták.

– Engedték, hogy kimutassál romániai sugárbalesetet, és publikáld is?

– Nagydob nem volt. Végül csak egyetlen balesetről közölhettem. A háttérsztori az volt, hogy egy technikus, hallva, hogy a repedésellenőrzéshez használt ujjbegynyi céziumpasztilla árából Daciát lehetne venni, kettőt kimarkolt az ólomkonténerből és zsebre vágta. Napokig tartott, míg lefülelték, akkor visszaadott egyet. Hozzám került kromoszómavizsgálatra, összebarátkoztunk, és közben elmagyaráztam neki, hogy is van a sugárzással: csendesen roncsolja a sejtek öröklési anyagát, előbb az osztódó sejtek – mutattam a már pirosodó ujjaira – halnak el, aztán a csontvelő károsodása miatt nőnek a bajok… A lényeget megértette, megijedt, és mondta: jó, doktor úr, ott lóg maga mögött a fogason a nadrágom, a zsebében van még egy céziumpasztilla. Gondolhatod, hogy iszkoltam, a folyósót is kiürítettük… Viszont pontosan meg tudtam állapítani fehérvérsejtjei kromoszómáiból, hogy mennyi sugárzás érte (és azt is, hogy mi, akik körülötte/vele voltunk, mennyit kaptunk (szerencsére keveset), és segített a kezelésében is (persze három ujja már menthetetlen volt, és a combján is súlyos, nehezen gyógyuló seb keletkezett). Bármelyik neves sugárbiológiai lap közölte volna ezt az esetet, nem engedték. Nagy nehezen, Rădulescu professzor ügyes/kemény segítségével, megjelent egy cikkem róla románul a Radiologia című lapban, amihez az utolsó pillanatban még egy angol összefoglalót is csempésztem, ez mehetett a kollégáknak külföldre.

– Nem volt semmiféle következménye ennek az esetnek rád nézve?

– Nyilvánvalóan nemcsak szakmai körök tudtak ezekről a kísérleteimről, mert nem sokkal ezután megjelent nálam a laborban az egészségügy szekusa is. Azt állította, hogy érdekli az akvarizálás, és hallotta, hogy értek hozzá. Mint kiderült, tényleg ő is értett hozzá, de közben szóba hozta, hogy nem volt-e nálam Király Károly (marosvásárhelyi Nagynemzetgyűlési tag, aki akkortájt Ceauşescut bíráló levelet juttatott ki a Szabad Európa Rádiónak). Miért jött volna hozzám, kérdeztem. Mert azt állítja, hogy besugaraztuk, és meg fog halni. Besugaraztátok?, kérdeztem. Bineînţeles nu (természetesen nem), mondta „sértetten”. Akkor küldjétek ide, mert megvizsgálom, és megnyugtatom. Nyilván nem küldték, de tudtommal nem is sugarazott a román szeku, az inkább orosz specialitás volt.

– De hogyan szereztél információkat a különböző tudományos eredményekről, azokról a módszerekről, amelyek a te szakmádhoz is kötődtek? Eléggé korlátozott volt abban az időben a tudományos publikációk behozatala, nem?

– A Ceauşescu-korszak közepének megalomániás értelmiséggyűlölő szakaszáig, a kolozsvári könyvtárak kimondottan jók voltak. Az egyesítés előtt a Bolyai Egyetem minden könyvet megkapott, ami Magyarországon elérhető volt, apám hátizsákban hordta haza-vissza őket. Az Egyetemi Könyvtárban minden fontos lap ott volt szabadpolcon, a legfontosabb kettő a Nature és a Science. A Babeş–Bolyain sem volt rossz a helyzet a hatvanas-hetvenes években, például a zoológia katedra Apáthi-féle könyvtárában többtucat szaklap volt, szinte minden, ami fontos. Az Onkológiának is kiváló kis könyvtára volt az első időkben. Én egyetemi hallgatóként és utána is évekig halomszámra rendeltem a könyveket. Aztán 1972-ben Uray Zoli egy évet Révész László professzornál tölthetett. Kilószámra xeroxozott nekem minden engem/minket érdeklő cikket. Legalább egy évvel korábban tudtam neki köszönhetően doktorálni. Szegedre másodévenként valahányszor útlevelet kaptam, visszajártam, ott is izzott a xerox egy-egy hónapig. Tehát végül is informálódni lehetett. A 70-es évek végére szorult a csavar, először a keveseket érdeklő (például engem) szakla­pok tűntek el, majd valamikor a 80-as évek elején az előbb említett Nature és Science is. Ez már gyászzene volt mindenkinek, aki szerette tudni, mi történik a szakmában. Volt egy kiadvány (Current Contents), ami hetenként (!) közölte a világon megjelenő biológiai/orvostudományi szaklapoknak a tartalomjegyzékét, azt szereztük meg külföldről, adogattuk kézről-kézre és a szerzőktől kértük el a különnyomatokat.

Árkossy István képzőművész születésnapi ajándék-karikaturáján a nyolcvanas évek közepén kromoszómákkal játszik egy Lego-dobozon. 

Később, amikor megláttam a stockholmi Karolinska könyvtárát, olyan voltam mint a csirke a hambárban. Ott volt minden, amit el lehetett képzelni, nagylap, kislap, egyetemi, kollégiumi kiadványok, könyv, könyv... Két preparálás között is átszaladtam, már a szaga is diákkorom Szent György terét idézte. Mára már természetesen ez a könyvtár is „elszámítógépesedett”, itt van a zsebemben a telefonomban.

Szóval, bonyolult volt, de azért egy darabig elég jól lehetett informálódni itthon is, lehetett tudni, hogy mi folyik a világban. Évekig elfoglalt, hogy szervezzem, hogyan haladhatok előre, előadtam talán elsőnek az orvosi egyetemen, egy korszerűnek mondható sugárbiológiát és humán genetikát. Volt is bennem egy olyan, hogy én csak azért is megmutatom, itt is lehet, aztán jött a frusztráció, hogy hiába tudom-értem, egyszerűen közelébe sem jutok annak, hogy a magam kezével csináljak itt bármi korszerűen versenyképeset. Az a kromoszómatechnológia, amit én is megtanultam, tulajdonképpen az emberi ügyességen, néhány trükkös festési módszeren, klasszikus mikroszkópián és fekete-fehér mikrofotografáláson múlott. Amíg csak ezeken, én jó voltam. Amikor a „világ” fluoreszcens technikával kezdett dolgozni digitális kamerával, és molekuláris biológiában kezdett gondolkodni a kromoszomákról, akkor a sokak által irigyelt laboratóriumom sehol sem volt. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy Romániában az elkövetkező időkben még csak gondolni sem lehet ilyesmikre, mert nemcsak a Nature és a Science tűnt el a könyvtárpolcról, hanem lassan a betevő falat is az üzletekéről. Nem láttam más megoldást: elmenni, amíg még van lehetőség, hogy felvegyem a versenyt a kintiekkel, vagy lemondani bármilyen szakmai ambícióról. Addigra már írtam egy könyvet, A kromoszóma címmel, a Kriterionnál jelent meg 1986-ban, Domokos Géza ezzel indította a tudományos sorozatot.

– A döntésed tehát, hogy elhagyod az országot, a szakmai fejlődés lehetetlensége miatt született?

– Szó szerint. A döntés valamikor a nyolcvanas évek eleje-közepén született meg, ettől kezdve aztán folyt a kötélhúzás magam és magam között, magam és családom, meg köztem és a Securitate között. De nem akartam úgy leélni genetikusi életemet, hogy ki ne próbálnám magam valódi versenyben.

A legkomolyabb egy évre szóló meghívásom még a hetvenes évek végéről George Kleintől (Klein György) származott, aki világhíres rákkutató volt, és aki majdnem egy évtizedig, évente, kérés nélkül is megismételte meghívását. Volt azonfelül egy rakás nyugati meghívásom kongresszusi részvételre, én folyamatosan kértem útlevelet, a román hatóságok pedig vagy kapásból visszautasították, vagy sajnálkoztak, hogy kifutottak az időből. 

Nem tudhattam azonban, hogy édesapámnak milyen súlyos dossziéja van a Securitatén, talán emiatt sem kaptam útlevelet. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor nemrég kikértem a dossziékat a CNSAS-tól. Szóval, útlevelet nem kaptam, arra viszont rájöttem, hogy a minisztériumban le lehet fizetni embereket, és nem is kell sok pénz hozzá, elég néhany üveg drágább pia. Így mentem fel a minisztériumba, az államtitkár elvtárshoz, a főszekus elvtárshoz (tov. Găină) stb., akik el is fogadták azokat. Ennek köszönhetően a papírjaim nem tűntek el, hanem haladtak tovább a maguk útján. Rájöttem azonban, hogy a procedúra így is nagyon hosszú, legalább 8-10 hónap kellett, amíg a megyétől feljutott az útlevélkérés a minisztériumig, és aztán folytatódott a folyamat egészen Elena Ceauşescuig. Időközben találkoztam Magyarországon egy osztrák–magyarral, aki a Bécs melletti seibersdorfi kutóintézetben volt tisztviselő,  és akinek elmeséltem küszködésemet, mire ő megkérdezte: tíz hónap kell? Jó, akkor kapsz tíz hónappal hamarabb egy meghívót, mondta. Hazament, bement az igazgatóhoz, Altmann professzorhoz, elmondta, hogy mi a helyzet. Leültek, ott helyben írtak egy meghívót, hogy jövő októberben lesz Seibersdorfban egy konferencia, engem pedig meghívnak, a sugár okozta mikronukleációról kell tartanom előadást. Mivel a meghívón az állt, hogy a konferencia a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (AIEA) felügyelete alatt zajlik majd, tudták, hogy ezt nem lehet visszautasítani, mert Románia akkor építette a năvodari reaktort. Ez aztán tényleg működött, lépésről lépésre fogytak a konyakok, haladtam az ügyintézésben. A szeku is sorban kérdezgette rólam barátaimat, többségük vissza is jelezte nekem. Csupán egyetlen dolgot nem ellenőriztek le: van-e Ausztriában konferencia a megadott időpontban. Nem volt. No, de kaptam 4 napos vízumot Bécsbe! A határról még egyszer utoljára visszafordítottak, arra hivatkozva, hogy a diapozitívjeim papírjai nincsenek rendben. Máig sem tudom, hogy ez egy utolsó kísérlet volt, hogy megint lekéssem a konferenciát, vagy a vámtiszt fontoskodott. A feleségem megszerezte a papírokat, és én azonnal fordultam. Kinyílt egy kisajtó a vasfüggönyön és Seibersdorfban tényleg vendégelőadóként fogadtak. Tartottam a kollégáknak egy előadást, ezért pedig annyi pénzt kaptam, ami fedezte a benzint a Skodámba Stockholmig, a Karolinska Intézetbe. Szegedi barátaimnak elmondtam, hogy Bécsből megyek Stockholmba. Ha lejár a 4 napos vízumom, Romániába már nemigen mehetek vissza. Alföldi Lajos igazgató és Raskó István aligazgató megígérték, ha nem tetszik a Karolinska, Szegeden mindig lesz helyem. Ugyanezt mondta Budapesten Czeizel Endre is, ő laborvezetői állást kínált és megígérte, hogy egy évig tartja. Örökre hálás vagyok ezért, nekik köszönhetem, hogy 43 évesen úgy tudtam nekimenni a nagyvilágnak, hogy biztosítva voltam sikertelenség esetén.

– Megérkeztél tehát Stockholmba, mi történt ezután? Az első pillanattól kezdve a Karolisnka Intézet munkatársa lettél?

– Majdnem. Megérkeztem az ócska Skodámmal Veress Zoltánhoz, egy szerda este, csütörtökön reggel bementem az intézetbe. George Klein professzor mondta, hogy na, végre. Nézzem át, milyen kutatási projektek futnak ott, délben pedig menjek vissza hozzá 5 percre, mondjam el, mi érdekelne. És tegezzem. Két óra alatt eldöntöttem, és megmondtam George-nak, mit szeretnék csinálni (tegezve), tetszett neki, és délután már dolgozhattam. 

– Itthon tudták, hogy nem jössz vissza?

– Csak a közvetlen családom tudta, senki más. A legjobb barátaimnak sem mondtam, néhányan meg is sértődtek. A feleségemnek (jogos) fenntartásai voltak, de a fiam mellettem volt, és ez segített végül a demokratikus döntésben. Saját és feleségem szüleinek is megmondtam az utolsó pillanatban, utólag kiderült, nem vettek egészen komolyan. Jómagam, feleségem, fiam viszont pontosan felmértük, hogy mennyi időbe telik majd a családegyesítés, minimum 3-4 évre lehetett számítani. Ha bárki azt állította volna, amikor elmentem az országból, hogy a következő év végén falhoz állítják Ceausescut, azt mondtam volna, persze, én is fantáziálok róla. Semmi realitása nem volt, aki mást állít, nem mond igazat.

– Amikor kiment végül a feleséged, neki is sikerült bekerülni a Karolinska Intézetbe?

– Igen. Hihetetlen szerencséje volt. Amikor megérkezett Stockholmba, bevittem afféle udvariassági vizitre George-hoz. Megkérdezte tőle, hogy mit csinált otthon, mire Piri mondta, bakteriológus, a kolozsvári Onkológián dolgozott. Komolyan?, kérdezte a főnököm. És nem szeretne itt dolgozni? Dehogynem, mondta a feleségem. George felhívta az intézet egyik zseniális olasz munkatársát, Maria Masuccit, aki azonnal bevette a csoportjába. Piri akkor sem angolul, sem svédül nem tudott, de néhány hónapon belül mindkét nyelven tudott értekezni valamennyire. Időközben aztán doktorált is az intézetben, az orvostudományok doktora lett, több közös cikkünk van (a Nature-ben is!)

– Mikor jöhettél haza először?

– Hágai útlevelem volt akkortájt, amivel a világon bárhova utazhattam, kivéve Romániát. Mentem is, mint a ketrecből szabadult vad. Piri hamarabb ismerte meg Oxfordot, mint Stockholmot, mert éppen odatartottam egy hónapra, amikor megérkezett. Váratlanul korán, 1993-ban kaptam meg a svéd állampolgárságot. Elkezdtem csomagolni, és kérdeztem a családomtól, hogy na, ki jön velem? Másnap már gurult a teljes pereputty hazafele.

– Mit találtál itt, amikor ’93-ban visszajöttél?

– Akkor még senki sem festett le egyetlen házat sem kanárisárgára, nem épültek irodaházak, még az én Kolozsvárom volt, ugyanott volt minden gödör, a svéd kocsim szinte magától kerülgette őket. A laborom érintetlenül le volt pecsételve, csak asszisztensnőm, Rácz Juli hiányzott. Viszont a Györgyfalvi negyedben, az alig méteres tuja alattunk, felnőtt a harmadik emeletig, a frissen ültetett csenevész élősövény embermagassagú lett. Szemben a Diana előtti csemeték derék fákká terebélyesedtek. Próbáld elképzelni ezt a szürrealista ébredést, az ágyad a régi, a könyveid a polcon ugyanazok, de ha kihajolsz az ablakon, a növények rádordítanak: hé, nem egy éjszakát, hanem majdnem két­ezret aludtál!

Györgyfalvi negyedi tuják

Egyébkent a laboromban sem változott semmi, minden a helyén volt, a sterilfülkém érintetlenül lepecsételve. Cikkgyűjteményem és szakmai levelezésem sem érdekelte a szekut. Leültem az íróasztalomhoz és vártam, hogy Juli jöjjön a reggeli kávéval, és mesélje, milyen hülye a farkaskutyája.

– Kicsit térjünk vissza az elmeneteled előtti időszakra, úgy tudom, nagyon sikeres szabadegyetemi esteket szerveztél a nyolcvanas években.

– Valóban. Hihetetlen, szívet melengető sikernek örvendett úgy 5-6 éven át a Lőwy Károly–Fey László párostól Dáné Tibor Kálmánnal együtt átvett sorozat. A kolozsvári magyar kulturális élet akkortájt gyakorlatilag le volt nullázva, szinte semmit sem lehetett csinálni. Apám akkor már  indexen volt, egy sort sem közölhetett, de nem ő volt az egyedüli. A színház, a lapok, minden óriási nyomás alatt volt a Ceauşescu-korszak utolsó éveiben. A Cîntarea României címmel meghirdetett Ceauşescu-program fantasztikus lehetőség volt, mi pedig Ember és természet címmel kaptunk a lehetőségen, ebbe a címbe minden belefért. Volt egy húzásunk, amit az akkori Igazság szerkesztőségének köszönhetünk, hogy minden egyes előadás előtt, az utolsó pillanatokban leadtunk egy félhasábos beharangozó cikket, sima eseményhirdetésként. Délben leadtuk, másnap reggel megjelent, és este már zajlott is a rendezvény, cenzúra, beleszólási lehetőség ugrott. Ez így ment, hónapról hónapra. Kultikussá vált, illett ott lenni előadónak, közönségnek egyaránt (gyakran a folyóson is álltak). Soha senki sem utasított vissza, akit felkértünk előadónak, voltak közöttük magyarul tudó román értelmiségiek is, akik elképesztő munkát fektettek előadásaikba, a közönség is el volt bájolva tőlük. Idővel show-elemeket is bevezettünk, az elődásokat témához illő vers, zene, ének kísérte. Színész, zenész barátaink első szóra válallaltak fellépést. Panek Kati a kocsimban öltözött át, míg én hajtottam, mint Niki Lauda, mert 25 perc volt a Kati tordai szereplésének vége, és a szabadegyetemi kezdés között. Tibivel már rég tárgyaljuk, hogy meg kellene írnunk részletesen a szabadegyetem sztorit.

– Meddig tudtátok ezt „feltűnés nélkül” szervezni?

– Feltűnt, nyilván. Először azért támadtak, mert túl sokan vagyunk, biztosan népszerűséget hajhászunk. Visszavertem, hogy ugyanaz a nálunk több mint 100 embernek előadó román professzor, a román társszabadegyetemen 5 nyugdíjasnak beszélt. Veress Zolival (a Korunkkal) közös rendezvényünkre személyre szóló meghívókat küldtünk ki, ezt szervezkedésnek minősítették, és csak azért úsztuk meg, mert nagyon kemény ellentámadásba mentem át, hogy szabotálják a Cîntarea României eszméjét, amire nem voltak felkészülve. Amikor leléceltem, erre hivatkozva akarták megszüntetni. Na, akkor Tibike nem hagyta magát, harcolt mint egy sarokba szorított kandúr, így maradhatott a szabadegyetem a „forradalomig”. Dossziémban semmi sincs minderről, ami nyilván abszurdum, mert a telefonomat viszont lehallgatták, számomra is döbbenetes módon vagy 15 évig, amint kiderült az apám dossziéiból. Bukarestben biztattak, hogy előbb-utóbb előkerülnek a megyei „kulturális” anyagok is.

A kolozsvári Művelődési Ház székhelye - az egykori szabadegyetemi estek helyszíne

– Tehát kikérted a CNSAS-tól édesapád és magad dossziéját. Ért meglepetés?

– Azt hittem nem fog, de ért. A legnagyobb meglepetés a vád súlyossága volt: államellenes összeesküvés gyanújával nyitottak édesapámnak dossziét még az ötvenes évek elején. Kirázott a hideg a cím látványától. Apám biztos volt benne, hogy figyelik, megtanított minket, mit lehet és mit nem beszélni az iskolában stb., és amikor már elég nagy voltam, elmesélte szekuritátés meghurcolásait is. Ezzel nem voltunk egyedüliek. Konkrét ügyekben hurcoltak, konkrét feljelentések alapján, például, hogy szabotálja a Románia Történelme sorozatot (Kovács József egyetemi évfolyamtárs történész professzor „jól dokumentált”, aláírt feljelentése alapján), vagy állítólag ő adott magyar nevet egy csángó, Korunkban közlő patronáltjának. Tehát előbb sejtette, később már – a kolozsvári „történész aranycsapat” tagjaként, többrendbéli kihallgatás után, többéves publikációs letiltás után – tudta, hogy a szeku „komolyan veszi”. Azért az meg sem fordult a fejében, hogy ő három évtizeden át „államellenes összeesküvő gyanús”-ként részesült kivételes szekuritatés „megbecsülésben”. A dossziék többi része nem szolgált nagy meglepetésekkel (ugyan nevetségesen amatőr módon hiányosak, legalább kettő teljes egészében hiányzik). Várható módon kiderült, hogy a közeli ismerősei, sőt barátai is jelentettek róla, egyikük majd’ két évtizedig. Néhányukat dekonspirálták. Nem hiszem, hogy önként jelentettek. Az önkéntesek, mint a fent említett professzor kolléga, vagy a székelyföldi középiskolai tanár, aláírták feljelentéseiket. A fedőnevesekről annyit tudok biztosan, hogy egyik sem írt olyat, amitől apám börtönbe kerülhetett volna. Drága barátom, Veress Zoltán sok éve figyelmeztette apámat négyszemközt, hogy ha hárman vannak, ne pofázzon, mert akkor jelentenie kell, mert nem tudhatja, nem jelent-e a harmadik. Megrendülten olvastam szinte percekkel halála előtti rövid írását a Szabadságban, aminek a lényege, hogy a kényszerjelentő és akit jelentett, egyaránt áldozat, és a szekunak még most is sikerül kijátszani őket egymás ellen. Amit az az apróság is megerősít, hogy én ugyan nem találtam egyetlen feljelentést sem az ő fedőnevével, azért lelkesen dekonspirálták nekem is. A szekus világ működtetőit senki sem vonta/vonja felelősségre, amikor először visszajöttem Kolozsvárra, régi borbélyom üzletében ott vigyorgott a fentebb említett kis egészségügyi szekus. Na, legalább ő nem nőtt egy métert, mint a fák a házam előtt, gondoltam. Tévedtem. Mesélték, hogy hadnagy volt, eltűnt egy időre, majd őrnagyként jött vissza. Veress Zolira visszatérve, nemigen ismertem nála önzetlenebb, közösséget szolgálni vágyó embert. Nem tudom elképzelni, hogy írt volna olyan jelentést, amivel ténylegesen ártott valakinek. Ha valaki mégis talál, hozzám jöjjön, személyesen kérek tőle bocsánatot.

– Hogy élted meg ezeket az éveket Svédországban? Befutottál, persze a kemény munkának is köszönhetően, megalapoztad az ottani életedet, de mindeközben hogy érezted magad lelkileg? Volt-e honvágyad?

– Hogyne lett volna. Én kolozsvári vagyok. Ha egy 43 éves ember elmegy és dolgozik negyedszázadot Stockholmban, az „festheti magát”, de attól még pont olyan kolozsvári marad, mint amikor elment.

Fiam Kolozsváron született és élt 19 évet. Többet élt már Svédországban, mint otthon, de identitása – hiába beszél, velem ellentétben, akcentus nélkül svédül – még sok szempontból erdélyi, szűkebben kolozsvári. Már rég teher neki, hogy a bostoni jet laget még ki sem pihente, már mennie kell Szingapurba. Unokáim kiválóan beszélnek magyarul, de nekik a Szamos már a Balti-tenger. Ők odaszülettek. Hosszan ragozhatnám, hogy mit mesélek nekik Kolozsvárról, de a dolog lényege: a fentebb leírt életdöntéseim logikus sorozatába nem volt belekalkulálva, hogy svédmagyar unokáim lesznek. A felelősség az enyém. Súlyos, de hordom.

– Biológusok lesznek az unokáid?

Én sem lettem történész, a fiam sem lett biológus (pedig érdekelte, pókot tenyésztett és mesterséges hangyabolya volt a harmadik emeleten), hanem egy amerikai központú cégóriás számítógépes programtervezője.Mindkét unokám természettudományos orientációjú angolul oktató iskolába jár. Ők már kétévesen meg tudták mutatni, hol a macska és hol a saját lapockájuk, övék a döntés. Én nem tiltanám egyiküket sem.

– Néhány éve nyugdíjba mentél a kutatóintézetből.

– Igen. Átadtam a laboratóriumot. Vendégprofesszorkodtam közben Lisszabonban, szívesen tettem volna ugyanezt itthon, Kolozsváron is, ha hívtak volna, ígéretükhöz híven. Társszerkesztő vagyok továbbá több lapnál. Van egy nagyobb lélegzetű befejezetlen kísérleti munkám. És írok. Szakmát és nem csak: egy személyes visszatekintést, egyszerre önéletrajzot és a genetika forradalmának életemmel, saját munkámmal átfedő rajzát. Nem lenne nehéz, ha nem az lenne a célom, hogy több nyelven keltsen érdeklődést.

Szabadidős kajakozás

–  Hazaköltöznél?

– Persze, azonnal. Gyerekkorom macskaköves óvárosába vagy a sétatéri tó partjára. A valamikori 11-es líceum váro­sába, a Mikó kertbeli egyetemi életbe. A szombati táncos „elvtársi összejövetelekébe”. Öreg fát viszont nem lehet kétszer is átültetni. Fiam, a két unokám egyszerűen mindent felülír, így én, aki a kolozsvári óvári macskaköveken nem „rúgtam a bőrt”, sofőrje és szurkolója vagyok foci-, judocsapatuknak, ők pedig lelkes segítőim, kajakos társaim a Stockholmtól majd’ 100 km-re északra lévő erdőmélyi, tó- és tengerparti tanyánkon. Barátaim is szétszaladtak sajnos, néhány kivétellel. Osztálytársaimmal sokkal szorosabb a kapcsolatom, mint három évtizeddel ezelőtt, de például Dél-Svédországban horgászik együtt a német, svéd, magyar, ausztrál állampolgár.

A mai Kolozsvárra tehát nem tervezek visszatelepülni, de nem azért, mert nem ugyanaz, mint nosztalgiáimban. Sőt, úgy érzem, hogy az utóbbi másfél évtizedben jó, világra nyitott irányba fejlődött. A hollandiai Groningenben véltem ráismerni erre a nagyhagyományú, multikulturális, döntően egyetemi, de iparilag is versenyző várostípusra. Szorongva remélem, hogy a Kolozsvárra jellemző nyugati szelet megszűrik a havasok és csak tiszta havasi levegő, nem porfelhő közeleg Monostor irányából (bocs, Balla Zsófi a majdnem idézetért).­­­­

(Borítókép: Imreh Istán - Unoka készítette arckép)


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„ Együtt vagyunk, boldogok vagyunk!” - ...
Szecessziós sétára hív a Korzo Egyesület
Tizenhárom óra keresés után találtak rá ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ