Történelmi valóság az emlékezetpolitika „árnyékában”

1989 decemberének eseményei gyerekeink történelemtankönyvében

Történelmi valóság az emlékezetpolitika „árnyékában”
Temesvárra elvétve utalnak, Tőkés László szerepét az 1989-es események kirobbantásában pedig egyetlen román történelemtankönyv sem említette évtizedekig – derül ki Lönhárt Tamással, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem előadó tanárával, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet tudományos munkatársával készült interjúnkból. A történészt többek között arról kérdeztük, hogyan jelenik meg az 1989-es romániai forradalom a középiskolai tankönyvekben és az egyetemi kurzusokban, ezekben mennyire tükröződnek az elmúlt 32 év politikai személyiségeinek, pártjainak és irányzatainak történelemértelmezési szemléletei. A beszélgetés során Lönhárt Tamás kitér a tankönyvekben visszaköszönő emlékezetpolitikai vonatkozásokra, illetve az alternatív kiadványokban megjelenő folyamatok bemutatására. „A baj az, hogy az iskolai történelemoktatásban is az emlékezetpolitika ránő, elfedi, árnyékolja a történelmi valóság összetett megismerését” – fogalmaz a szakember.

– Történészként mi a véleménye, a romániai történelemtankönyveknek az 1989 decemberéről szóló fejezete hogyan adja vissza ezeket a sorsfordító eseményeket? Milyen képet kapnak a diákok a közelmúltnak erről az időszakáról?

– Az 1989-es decemberi eseményekről szóló megemlékezéseken egyfajta identitás-narratívaként, a társadalmat jelenleg működtető és vezető elit legitimitásnarratívájaként újraértelmezzük az eseményeket. Az, ami az 1989-es eseményekkel kapcsolatosan a közmédiában vagy az utcanévadás, szoborállítás, emléktáblák és emlékművek szintjén zajlik, történelmet nyomokban tartalmazó emlékezetpolitikai diskurzus.

Az emlékezetpolitikának több fontos eleme is van: hogyan értelmezzük azt a múltat, amelyre a jelenben emlékezünk, és milyen társadalmi jövőképet, közösségi projektet vetítünk előre ezáltal. A mindenkori elit a jövőre vonatozó projektjének megfelelően mindig újraértelmezi a múltat. A történészek az eseményekre később rátevődő sajátos, szubjektív célok által terhelt emlékezetpolitikai narratívákat próbálják lebontani, lefejteni a történelmi tényekről. Ugyanakkor az emlékezetpolitika mindig úgy adja elő a történelmi múlt értelmezését, hogy az igazságot, pontosabban az általa vélt vagy valós igazságot próbálja megragadni és hegemonikusan kizárólagos igazságként bemutatni.

A történelem nem az igazság hegemonikus narratívájának a statuálásával, hanem a valóság megismerésével foglalkozik, amelyben minden esetben sokszínű, összetett és egymással ellentétes vagy egymással vitában álló érvrendszerek is helyet kapnak. Ezért a történelem – mindig érzékenyebben, teljesebben és az ellentéteket is felmutatva – nem feloldani, hanem a maguk komplexitásában kívánja megragadni a vitatott kérdéseket. A történész számára mindig nehéz, hogy a mindenkori megemlékezések és ünnepek során az éppen hegemonikus történelempolitikai narratívával szemben a történelemi valóságról úgy beszéljen, hogy annak összetettségét, ellentmondásait is felmutató, tényleges történelmi narratívát kínáljon fel. Amikor az emlékhelyekre megyünk és diskurzusokat, valamint rádióadásokat hallgatunk, televíziós műsorokat látunk, rendszerint azt vesszük észre, hogy a történészek háttérbe szorulnak és az emlékezetpolitika-narratíva lesz domináns.

A baj az, hogy az iskolai történelemoktatásban is az emlékezetpolitika ránő, elfedi, árnyékolja a történelmi valóság összetett megismerését.

– Hogyan állunk ezzel a tankönyveinkben?

– Kereken tíz évvel az 1989-es forradalom után érkeztünk csak el a hegemonikus, kizárólagos és egységes történelemértelmezés helyett a sokféle, összetett és néha ellentmondásos történelemértelmezésnek helyet adó alternatív tankönyvírás időszakába. Ezt megelőzően, 1990–1998 között az 1942-ben kiadott Petre P. Panaitescu-féle történelemkönyvet használták. A jelenkorra vonatkozó történeti hegemonikus narratíva emészthetetlen volt, és legalább ötven évvel vetette vissza a történelemoktatást. Mi több, ez a tankönyv az 1940-es éveknél megállt, hiszen az 1990-es évek elején nem akartak belemenni a kommunizmus értelmezésének tankönyvi, iskolai szintű feldolgozásába.

1999 után a legtöbbet használt és a legismertebb az Ovidiu Bozgan, Liviu Lazăr, Bogdan Teodorescu és Mihai Stamatescu szerzőnégyes által kiadott tankönyv volt. Ez tartalmazta a domináns narratívát. Ennek a tankönyvnek a kommunizmus történetét és annak a bukását tartalmazó része hosszú, apró betűs részekkel bőven megtűzdelt, iskolai diákok számára emészthetetlen, valójában a szülőknek és a tanároknak felvilágosítást és irányadást jelentő szövegeket tartalmazott. Érződött rajta, hogy igyekezett mindent belefoglalni a kommunizmussal szembeni ellenállás kérdéskörébe, ami annak látszik vagy egyáltalán úgy értelmezhető. A 1970-es, 1980-as évek kommunista rendszerrel szembeni ellenállását, néhány értelmiségi (Paul Goma, Mircea Dinescu, Doina Cornea) hősies kiállását ezért összemossa az 1940-es 1950-es évek fegyveres ellenállásával. A kollektivizálás után a mezőgazdaságban a közvagyonból való lopást és sikkasztást szintén rendszerrel szembeni ellenállásként próbálja értelmezni. Ugyanakkor passzív ellenállásként értelmezi az emberek nyomorúságos hétköznapjainak, az úgynevezett ius murmurandi, azaz a csendes és a hatóságok füleitől távoli morgást. Kiemeli a Szabad Európa Rádiónak mint nagyon fontos intézménynek a szerepét. Ebben a tankönyvben már megjelenik az 1977-es Zsil-völgyi bányászsztrájk és az 1987-es brassói munkástüntetés története, de ez gyakorlatilag alig tizenkét sor. Az 1989-es fejezetnél forrásként a Silviu Brucan és társai által írt „hatok levelét” és Nicolae Ceauşescu lakonikus válaszát közli, ezáltal azt a benyomást keltve, hogy valójában a párton belüli reformkommunisták és Ceauşescu közötti vita a domináns. Ami nem állt messze az 1989. november–decemberi valóságtól, hiszen a XIV. kongresszus alkalmával létezett egy olyan elvárás, remény, hogy talán a párton belüli vezetésváltással oldható meg az elviselhetetlen helyzet. A tankönyv ilyenformán magyarázza, hogy 1989 decemberében végül robbant a társadalom.


Essig József felvétele Széchenyi (Mihai Viteazul) téren

– A temesvári események, Tőkés László személye hogyan jelenik meg?

– Az említett tankönyvben a forradalom története Az új rendszer intézményei című fejezetben jelenik meg, amely átugorja a december 15–22. közötti eseményeket, a forradalmat pedig mint „győzedelmes rendszerváltozást” könyveli el. Tőkés László neve meg sincs említve. Ezt követően a FSN, a CPUN, azaz az új hatalmi struktúrák létrejöttét mint a jogállam intézményei megalakításának rögtön bekövetkező eseményét könyveli el, ami messze távol áll a történelmi igazságtól. A tankönyvben felvázolt kronológiában is látszik, hogy a kiemelt dátumok december 22-ével kezdődnek és december 25-ével érnek véget, amikor Elena és Nicolae Ceauşescut kivégezték. A következő dátum december 26-a, azaz a Ion Iliescu által elnökölt CFSN és Petre Roman miniszterelnöki kinevezése. Ez már az új hatalom intézményesülése. Ennek a szemléletnek az alapja – ami közel áll a történelmi valósághoz –, hogy a forradalom nem néhány nap eseményeire szűkíthető le, hanem ennél sokkal összetettebb: gazdasági, politikai, társadalmi modellváltást jelent, amelyik 1989 decemberében kezdődik el és 1991 decemberéig, az új alkotmányról szóló népszavazásig tart. A kétéves rendszerváltási folyamat első szakaszát vázolja fel tehát az említett fejezet, amely megfelel a Ion Iliescu-féle forradalom és reform (revoluţie şi reformă) szemléletnek. Eszerint 1992-től kezdődik az új rendszer, tehát, mondhatnánk, Iliescu első elnöki mandátuma ilyen összefüggésben nem számít, így a sokat vitatott három mandátum csupán kettő… Összegzésként: ebben a tankönyvben egy az egyben a FSN és Ion Iliescu emlékezetpolitikai narratívája köszön vissza.

Érdekesek a fényképek is: megjelenik Alexandru Bârlădeanu – mint meghatározó politikus – fotója. Kíváncsi volnék, hogy ma hányan tartják annak, még akkor is, ha a román szenátus első elnöke volt az 1990 májusában tartott választások után. Megjelenik II. János Pál pápa és a romániai ortodox egyházfő találkozásának fotója is – óriásit ugorva az időben. Ez a felvétel a Kelet és Nyugat szimbolikus találkozása, Romániát a keleti ortodox, illetve a nyugati katolikus, protestáns világ közötti kapocsként mutatja be.


Răzvan Rotta fotói a Főtéren december 21-én lezajlott eseményeket örökítették meg

A Román Akadémia meghatározó történészeinek 1999-es, 7. osztályosok számára készített tankönyve (Florin Constantiniu, Norocica-Maria Cojescu és Alexandru Mamina) sokkal szakavatottabb történelemszemléletről tanúskodik. Ezt magyarra is lefordították. (A román diákok három-négy tankönyvből választottak, a magyar diákok számára egyet lefordítottak, s azt mondták: tessék „választani”!) Ez a tankönyv már megjeleníti a kommunizmus világpolitikai és gazdasági helyzetét. Egy mondat erejéig szó van a szovjet és jugoszláv modellről, 1956-ról mint fegyveres összetűzésről és Nagy Imréről. Szó van az 1968-as csehszlovák tavaszról, Alekszandr Szolzsenyicinről, a lengyel Szolidaritás mozgalomról, illetve a Zsil-völgyi sztrájkról és a brassói munkáslázadásról is. Úgy tüntetik fel, mintha a romániai 1977 és 1987 a lengyel Szolidaritás történetéhez méltó, egyenlő súlyú eseménysorozat lett volna.

Mihail Gorbacsov megmentőként jelenik meg. Az 1989-es forradalmakat egy bekezdésben tárgyalja. Taglalja Csehszlovákia szétválását és a jugoszláviai háborút. Ez háromszor akkora bekezdés, mint az 1989-es események. Ebben inkább a nacionalizmusnak és a nemzeti öntudatra ébredéseknek mint negatív folyamatoknak a bemutatásáról van szó: „íme, míg nálunk Ion Iliescu bölcsen vezette az államot a békés átmenetben, addig, lám-lám, Jugoszláviában mi történt!”

A 2000-ben megjelent tankönyv rendesen „kiverte a biztosítékot”: a szerzőket parlamenti bizottság elé citálták, óriási botrány keletkezett. Az alternatív tankönyv szerzői: Sorin Mitu, Liviu Ţîrău, Virgiliu Ţîrău, Ovidiu Pecican és Lucia Copoeru. A szerzők az addig rögzített mítoszokat újraértelmezték, kiküszöbölték, szembementek velük, a gyermekek számára pedig emészthető, sok képpel ellátott tankönyvet tettek az asztalra. Ne feledjük, hogy a 2000-es választások után vagyunk, ismét Ion Iliescu az elnök és Adrian Năstase a miniszterelnök. Ebben a tankönyvben az szerepel: az 1980-as években Ceauşescu egy tarthatatlan, neosztálinista, még a szovjet reformkommunizmussal is szembemenő nacionalista rendszer élén állt. Itt is megemlítik az 1977-es és az 1987-es lázadást, 1989-et pedig az európai nyitásra tett civil társadalmi kísérletként mutatják be, amelyet az új hatalom nem követett kellő gyorsasággal és elkötelezettséggel. Temesvár és Tőkés László ebben a tankönyvben nincs megemlítve. Azt írják, hogy 1990 után évekig a gorbacsovi reformkommunizmus jelei mutatkoznak meg a román politikai gyakorlatban. Megnevezik Ion Iliescut, aki továbbra is Kína, Jugoszlávia és a Szovjetunió irányába próbálta építeni Románia nemzetközi kapcsolatait, s csupán a „nagy szomszéd” 1991-es szétesése után próbál a Szovjetunión kívülre tekinteni. Megjelenik ugyanakkor, hogy 1995-ben valamennyi parlamenti párt felvállalta az euroatlanti integrációt.

Ezekhez képest a 2011-ben kiadott tizenkettedikes tankönyv (Alexandru Barnea, Vasile Aurel Manea, Eugen Palade, Bogdan Teodorescu) nem kronológiai sorrendben, hanem tematikusan mutatja be a folyamatokat. A fiataloknak összefüggésekre rámutató történelmi szemléletet kínál. Leírja, hogy az 1974-es alkotmánymódosítás következtében Nicolae Ceauşescu lett Románia első köztársasági elnöke, de nem tér ki arra, hogy totális kommunista rendszerről beszélünk, amely Ceauşescu személyesített hatalmával, felesége és fia intézményesített hatalmi szerepével egy dinasztikus, észak-koreai típusú rendszert működtetett. 1989-cel kapcsolatban azt írják: Ceauşescut december 22-én elűzték, s közzétették a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának tízpontos közleményét, amely a szabad választások szükségességét is tartalmazta. Úgy folytatják: az 1989. decemberi események nyomán létrejött hatalom új alkotmányt dolgozott ki, amelyet 1991 decemberében népszavazással fogadtak el. Hozzáteszik: az új alaptörvény a forradalom alapján született meg. Ez tulajdonképpen az új hatalom legitimációs narratívájának a része. A rendszerváltásról a következőket írják: erőszakos volt, az elnyomott elégedetlenségek törtek felszínre, s a világ kővé dermedve bámulta, amint Mihail Gorbacsov beváltja a Szovjetunió be nem avatkozásának ígéretét. A tankönyv a tizenkettedik osztályos diákok számára meseszerű narratívát épít fel, amelyben nem jelennek meg a temesvári események, Tőkés László szerepe, Ceauşescu menekülése, az új hatalom személyei és intézményei stb.

Mindezekhez képest 2018–2019-ben végre kiadták az első olyan magyar történelemtankönyvet, amelyet nem fordítottak, hanem fiatal romániai magyar történész tanárok írtak. Ennek a tankönyvnek az értelmezése és értékelése, a tényleges használhatósága néhány év múlva kezd majd egyértelművé válni. Mindenképpen ígéretes és jó, hogy ebben a tankönyvben külön fejezet foglalkozik az 1989-hez vezető erdélyi magyar társadalom sajátos helyzetével, Temesvárral és Tőkés László szerepével, az új hatalom kiépítésének történetével. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Történeti Intézete, ezen belül a jelenkor története és nemzetközi kapcsolatok tanszékének akkori vezetőjeként részt vettem az anyagok lektorálásában. Az a tapasztalatom, hogy nagyon sok helyen sikerült jelentős javításokat végezni, ám több részben benne maradtak jelentős, néha tartalmi hibákként is értelmezhető megfogalmazások. Ilyen például Tőkés Lászlónak a Panoráma című műsornak adott interjúja 1989-ből. Ez fontos szerepet játszott a Szekuritáté és a romániai magyarság sorsának sajátos helyzetét az országban és a nemzetközi színtéren is tudatosító és ezáltal az 1989 decemberében Temesváron bekövetkezett fordulathoz vezető folyamatban. Nos, ezt „nyugati sajtóorgánumnak adott interjúként” tüntetik fel. Pontatlanságok tehát vannak benne, s ez azért sajnálatos, mert ezeket a hibákat mi, magyarok a rólunk szóló anyagban követjük el. Gyermekeink ezekből a tankönyvekből fogják a saját valóságképüket kialakítani, s nem valószínű, hogy egy ilyen tankönyv újraírásának a lehetősége a következő akár tíz éven belül megadatik. Amennyiben hibásan jelenik meg egy tankönyv, a tanárokra marad a tévedések korrigálása. Sajnos ehhez a leckéhez a tanév végi hajrában jutnak csak el. Ilyen körülmények között nem vagyok biztos abban, hogy a szövegben maradt hibák javítására kellő idő, erő, figyelem és türelem marad.


Răzvan Rotta fotói

– Mi a helyzet az egyetemi oktatásban?

– Az egyetemi oktatásban az 1990-es évektől kezdődően külön kutatási ágként jelenik meg a politikai rendszerváltások története. Ezt a jelenkorkutatás tranzitológiának nevezi. Ebben benne foglaltatik az 1968-as csehszlovákiai intervenció, a lengyel szimpátiatüntetések, amelyek vezetőit kizárták az egyetemekről. Következik az 1970-es munkástüntetés, az 1977-es gdanski és poznani tüntetés, az 1980-as és 1981-es Szolidaritás története, illetve 1989 és a rendszerváltás története. A tranzitológia komplex folyamatként elemzi az eseményeket a 60-as és 70-es évektől az 1990-es évekig, majd ilyen prizmán keresztül határozza meg, hogy az 1990 utáni húsz év mennyire felelt meg a rendszerváltás elvárásának. Ez az igazi rendszerváltás-történeti kurzusfolyamat, amely húsz-harminc év összefüggő történetét ábrázolja. Kérdés, hogy a 2010-es évek óta mesterkurzusainkat hallgató volt diákjaink mennyire tudják a tőlünk elsajátított tudást átvinni az iskolai oktatásba.

(Borítókép: Essig József)