A történelmi kisebbség fogalma mifelénk tehát azonos, szinonim fogalom a nemzetiségekkel. Sajátos nyelvi és kulturális identitást feltételez, amely több mint egy évszázadon át jelen van Erdélyben. A fogalom élesen elkülönül, mi több, furcsán diszkriminálja az itt élő viszonylag új kisebbségeket, például a néhány évtizede ide érkezett kínai közösségeket vagy az európai és globális mobilitás más jövevényeit. A „történelmi kisebbség” fogalma tehát a régiségre és a nemzetiségi (nyelv, kultúra) identitásra épít, és ezzel próbál előjogokat (nyelvhasználat, oktatáspolitika, szimbólumok) szerezni. Bár az előjogokhoz a kritériumok elsősorban cenzushoz (helyi lakosság 20%-a) kötöttek, azt ma elég nehéz lenne elképzelni, hogy ha valamilyen véletlen folytán egy erdélyi településen 20%-ra emelkedne a kínai közösség vagy a romák száma, a település vezetősége kétnyelvű (kínai-román, roma-román) felirattal látná el a város arculatát. Előzőt minden bizonnyal azzal utasítanák el, hogy nem történelmi közösségről van szó, utóbbit pedig talán kétnyelvűségükre (román vagy magyar nyelvű cigányok) hivatkozva. Túl azon tehát, hogy a történelmi kisebbség ma egy viszonylag relatív és problematikus fogalom mifelénk, a legfőbb kritériuma – a régiség, többévszázados jelenlét – még egy kisebbségre is ráhúzható: a melegekre (homoszexuálisokra).
Kertbeny Károly magyar újságíró, műfordító, könyvész, bibliográfus és biográfus. A homoszexuálisok jogaival foglalkozó írásai a legkorábbiak közé tartoznak, és ő alkotta meg a szinte minden nyelvben átvett és használt homoszexualitás és heteroszexualitás szavakat
Bármennyire is furcsán hangzik ez elsőre, Erdélyben mindig is éltek melegek. Ez nem egy XX. századi jelenség, mégcsak nem is XX. századi identitás: maga a fogalom is (homoszexualitás) több, mint másfél évszázados múltra tekint vissza, míg a kontinens első meleg mozgalmai Németországban és Angliában már a XIX. század végén kibontakoztak. Mifelénk, mint minden, sokkal, de sokkal lassabban zajlott. Erdélyben a melegek – a felnőtt lakosság megközelítőleg 5%-a – mindig is jelen voltak, nemzetiségi, vallási vagy társadalmi identitástól függetlenül. Lappangó és elnyomásra kényszerített identitásként valószínűleg több ezer középkori és újkori meleg élt konvencionális – ha úgy tetszik, „hagyományos” – családi életet, miközben néhanap, egy-egy adódó alkalommal kiélhette szexuális alapösztönét és alapidentitását. Egyféle évszázadokig elhúzódó Brokeback Mountain (Túl a barátságon – film 2004-ből) lehetett az erdélyi melegek története a középkortól a XX. század végéig, amely a legnagyobb titokban, a szodomizmus és vallási béklyó terhe alatt kellett megélni – már ha egyáltalán a bűntudatuk megengedte – egy-egy eldugott pillanatban, félreeső helyen, fölös félórában. Így volt ez az erdélyi falvakban a középkortól gyakorlatilag napjainkig, de még a nagyobb városokban is, igaz, ott a férfi prostitúció már nagyon rég jelen volt Erdélyben is, mint alternatíva a módosabb rétegek számára. Míg a nyugati középkori és reneszánszkori államalakulatok történetéből ismerünk néhány nemest vagy uralkodót, aki saját neméhez vonzódott és ezt hatalmában bízva viszonylag vállalta is, addig mifelénk valamilyen furcsa oknál fogva kevés nemesről vagy uralkodóról tudjuk bizonyosan, hogy ágyát és szerelmét saját neméhez tartozókkal osztotta volna meg. Ilyen hírek terjengtek például I. Habsburg Rudolf császárról, akinek több fiúszeretője is volt. Az erdélyi „homoszexualitás” története egy néma történelem, hiszen sokáig ez a mindig is létező és számottevő kisebbség – a legmarginalizáltabb kisebbségekkel (leprások, koldusok, prostituáltak) osztoztak a többség mentális térképén. Emiatt is gondolták az 1751-es, Bodo-féle Jurisprudentia criminalis szerzői a szodómiáról hogy „a magyar nép annyira elsajátította az erényesség és szűziesség erényét és egyébként is olyan szemérmetes, hogy tulajdonképpen nincs is szüksége külön ilyen törvényre, azaz még a büntetés által sem utal arra a lehetőségre, hogy ilyesmit egyáltalán el lehet követni”. A valóság minden bizonnyal egészen más képet festett.
Érdekes forrásként szolgál a Constitutio criminalis Theresiana 1769-ből, amely a Mária Terézia korabeli „szodómia” helyzetét vázolja fel. A Habsburgok által bevezetett büntetőtörvénykönyv szerint a „föld színéről való tűz általi eltüntetés”, tehát máglyahalál járt azoknak, akik állatokkal (ma zoofilia), halottakkal (ma nekrofilia), azonos neműekkel (ma homoszexualitás) vagy ellentétes neműekkel, de „természetellenes” módon (erőszak, anális aktus) fajtalankodnak. II. József, a felvilágosult uralkodó aztán 1787-ben már fogházbüntetésre enyhíti a szodomizmus büntetését.
A XIX. században aztán Kertbeny Károly révén elindult az Osztrák-Magyar Monarchiában az a folyamat, amely a jelenségről legalább az értelmiségi körökben intenzíven foglalkozott. Kertbeny és német harcostársainak írásai és diskurzusa azonban aligha jutott el Erdély falvaiba és városaiba, ahol a melegek továbbra is a legnagyobb titokban, hagyományos családok álarcába bújva élték le életüket.
Az impériumváltást követően, 1918-től kezdődően Erdélyben is a francia forradalom és a napoleoni Code Civil által inspirált Alexandru Ioan Cuza féle 242-es törvény volt érvényben, amely börtönnel sújtotta az erőszakoskodókat és „fajtalankodókat”, igaz, nem tér ki egyértelműen a szodómia fogalmára. Jóval pontosabb és elítélőbb volt 1938-ban a román fasizmus felemelkedésének korában elfogadott 431-es törvény, amely 6 hónap és 2 év közötti börtönre ítélte a közszéremsértésen kapott melegeket. Érdekes módon, a törvény 3 éves börtönt írt elő a 18 évnél fiatalabbakkal folytatott szexuális aktusra is, annak ellenére, hogy az 1930-as években a döntő többségében még falusi román társadalomban nagyon gyakori volt a gyermekházasság. 1948-ban a kommunista rezsim szigorit a büntetésen és már 5 év is kiszabható a közbotrányt okozó homoszexuális aktusért. 1957-ben a törvényt módosítják és már nem csak a közszéremsértő, de általában véve, bármilyen helyen (így például bordélyházakban vagy akár otthon is) gyakorolt homoerotikus aktus is börtönnel sújtható. A Ceaușescu éra hírhedt 200-as törvénycikke a legsúlyosabb személy elleni bűntettként minősítette a homoszexuális aktust és egyike volt a Securitate leggyakoribb zsarolási módszerének, különösen a romániai értelmiség körében: irodalmárok, színészek, művészek és egyetemi tanárok, az ország vezető értelmiségi rétege, akik körében a melegek aránya ma is szignifikáns, súlyos atrocitásoknak voltak kitéve. A román értelmiség számos alakja – így a világhírű balettművész, Gabriel Popescu vagy a neves művészettörténész és akadémikus, George Oprescu is súlyos bántalmazásoknak volt kitéve amiatt, mert a többségtől eltérő szexuális élete volt. Az „erdmagyar” értelmiség homoszexualitásáról aligha írhatnánk szociológiai vagy történelmi elemzést, mivel ebből a körből még ritkábban bontakoztak ki közismert esetek – annak ellenére, hogy az erdélyi magyar művészeti és tudományos élet számos vezető alakja volt tagja ennek a történelmi, de sokáig láthatatlanságba kényszerített kisebbségnek.
A helyzet mifelénk nagyon lassan változott. A több ezer embert feltételező kisebbség sajnos 1990 után is a 200. törvénycikkely béklyója alatt volt büntethető és meghurcolható, amelyet intenzíven gyakoroltak is az 1990-es években, különösen a reneszánszát élő Román Ortodox Egyház kampányának köszönhetően. Az 1937 óta bűncselekménynek számító homoszexualitást tiltó törvényt végül 2001-ben Adrian Năstase kormányzása idején törölték. Ez elsősorban az uniós csatlakozási előkészületek alapfeltétele volt, amely sajnos nem változtatta meg a romániai – így erdélyi magyar lakosság – gondolkodásmódját. Románia volt az utolsó még a többségében ortodox államok közül is, aki levette a bűncselekmények listájáról a homoszexualitást és jelenleg az Európai Unió tagállamai közül az utolsó helyen áll, ami a szexuális kisebbségek jogegyenlőségét illeti.
Bár a törvények ma szigorúan tiltják, hogy a szexuális kisebbségeket bármilyen formában diszkrimináció érje Romániában, a kortárs romániai és azon belül, az „erdmagyar” társadalmi valóság egészen más képet mutat. A feléledő vallási fanatizmus az 1990-es évek elején észlelhető méreteket kezd ismét ölteni és a homoszexualitást, mint jelenséget összemossa az ún. gender forradalommal, neoliberalizmussal és a nyugati krízissel, Európa „dekadenciájával”. A nagyban sarkító és általánosító narratívák megfeledkeznek arról a szociológiai valóságról, hogy melegek (homoszexuálisok) mindig is voltak, évszázados létük és több mint egy évszázada tartó jogharcuk történelmi kisebbségé teszi őket Romániában, így Erdélyben is.
Ezt a történelmi valóságot figyelembe kell vennie annak is, aki erkölcsi, vallási vagy morális ellenérzetet érez valami olyasmi iránt, amiről alapvetően csak sztereotípiákat és legendákat, toposzokat ismer. Ha elfogadjuk és még promováljuk is, hogy Erdély a vallási sokszínűség, a nemzeti és kulturális identitások kavalkádjának közép-európai központja, akkor ebbe a narratívába történelmi hitelességgel illik a szexuális kisebbségek évi egyszeri ünnepe, a Pride is – ha tetszik, ha nem. Erre a történelem terhe jogosít és kötelez mindannyiunkat.
