Tizennégy évesen a Gulágon
Gyermekrabszolgák a kommunizmus poklában
Gyermekrabszolgák a kommunizmus poklában
Vissza

Tizennégy évesen a Gulágon

Gulág-jelenség, a Szabadság különszáma.

SZAKÁCS ÁRPÁD

Hartmanné Nagy Klára Róza járt a pokolban. Gyerekként. Róza néni túlélte a szovjet-kommunisták embertelen lágereit. Kivétel volt. Milliónyi rabtársa fekszik jeltelen sírokban, valahol Szibériában vagy Közép-Ázsia sivatagjaiban.

Az akkor 14 éves Róza kálváriája 1945-ben, a második világháború utolsó hónapjaiban kezdődött, Göncön. A nyugati fronton még dörögtek a fegyverek, amikor a szovjet csapatok által már megszállt területeken megkezdődött a polgári lakosság módszeres deportálása. A gyermekek sem voltak kivételek.

– Nevelőszülőknél voltam tizennégy éves koromig, addig, amíg a háború nem közeledett. Ők elmenekültek, én ottmaradtam, egyedül a bejárónővel a lakásban, és elfogtak... Azt mondták, azért fogdossák a népet, mert a csendőrség miatt egy hónapig kitartott a front.

Róza nénit nem a szovjet alakulatok hurcolták el, hanem román fegyveresek. Románia a világháború utolsó szakaszában szakított korábbi szövetségeseivel, és átállt a Szovjetunió oldalára, így katonai alakulatai részt vettek Magyarország 1944–1945-ös megszállásában.

– Bevagoníroztak és elvittek. Először a kijevi börtönbe. Ott voltam, azt hiszem nyolc vagy kilenc hónapig. Szabályosan rábeszéltek arra, mondjam azt, hogy kémkedésért vagyok lefogva. Azért volt mindez ilyen hosszadalmas, mert nem tudtam oroszul, és nem volt tolmács. Amikor jött a tolmács, elmondta magyarul, hogy mondjam azt, mert ha nem mondom, itt fogok megrohadni. Szó szerint így mondta, itt fogok megrohadni a börtönbe, mert addig fognak úgyis vallatni, amíg ezt nem mondom. Így tehát azt mondtam, hogy kémkedésért. Karácsony körül elítéltek, tíz évre. Mondták, fellebbezhetek. De hogy tudtam volna fellebbezni, ha egyszer nem tudtam oroszul.

„Élet” a lágerben

Róza nénit először Kirovba, majd Uhtába szállították, Szibériába.

– Kijártunk dolgozni az erdőbe. Több kilométert mentünk naponta, gyalog. Összefogódzkodva, ötösével. Annyira hideg volt, hogy be kellett kötni az arcomat, csak egy kicsit a szemem látszott, hogy kilássak a rongyokon keresztül. Úgy mentünk. Kint az erdőben nagy tüzet raktunk. Fölváltva volt a melegedés, a munka. Százalékba kellett dolgozni, mert úgy adagolták az élelmet. Azt hiszem 80%-tól kezdve volt nagyobb adag. Ha csak normát dolgozott valaki, akkor hatvan deka kenyeret kapott egy napra, meg hát mit tudom én, egy kis kását, meg azt a kis levest. A cukor is ki volt adagolva. Minden reggel talán két deka cukor, vagy szárított hal, ilyen picike kis szárított hal volt, vagy olajos hal. Mikor milyen, de a hal és a cukor minden nap volt osztva. No, előfordult, hogy nem tudott megérkezni a szállítmány, akkor nem kaptunk majdnem egy hónapig cukrot, vagy egy hétig kenyeret. És akkor egyszerre kiadták a kenyeret, és aztán persze sokan megetették és... Kereskedtünk egymás között. Volt olyan, aki a cukrát eladta kenyérért vagy halért, kinek mire volt jobban szüksége. Rengeteg volt a poloska. Csak úgy potyogtak le a tetőről. Az is kínozta az embert, meg a tetű is. Nagyon sok tetű volt. És ami a legborzasztóbb volt, hogy nem lehetett mosakodni.

A jégmezők után irány a sivatag

Három évet töltött Róza néni Szibériában, ezután a Közép-Ázsiába szállították, Balhásba, a sivatagi uránbányához.

– Egy szál kerítéssel voltunk körülvéve. Őrök voltak. Vályogvetéssel kezdtük. Olyan volt a talaj, hogy lehetett vályogot is vetni belőle, meg víz is volt. Árkot ástunk, egészen a közeli tóig, hogy a vezetéken behozzák a vizet. Egy része a népnek el volt osztva, egyszer oda, egyszer ide. Ahogy készült a vályog, úgy készült a barakk. Ugyanazon a területen elkészült egy nagy barakk, akkor már beköltöztünk a barakkba. És akkor tovább csináltuk a gyárat, illetve a vályogot. Így építettük tovább, mindig több barakkot. A végén tízezren voltunk nők, és azt hiszem, tíz- vagy tizenötezer férfi. Folyamatosan épült a láger, egy egész kis város lett belőle. Először vályogvető voltam, aztán a kőfejtőben dolgoztam, majd a téglagyárban. Megtanultam közben, hogyan kell a motort kezelni, és akkor már rám bízták a motorkezelést is. Éjszaka mentünk dolgozni, és éjszaka én voltam a motorkezelő. Levélcsempészés miatt az egyik spicli beárult, és a büntetőbrigádba kerültem. A balhási urániumfinomítót építettük. A férfiak a bányába jártak dolgozni. Az üzem építését a nők végezték. Ezt a rettenetes nagy gyárat és ennek a gyárnak a fundamentumát csináltuk. Ott fejtettük a követ. Ebben a lágerban találkoztam egy kislánnyal, aki nyolc évre volt ítélve. Tizenkét éves korába ítélték el. K. Rózsinak hívták. Az Alföldről, valami tanyáról került el. Elmesélte, hogy amikor bejöttek az oroszok erre a tanyavidékre, valami történt. Négy lánytestvér volt és egy fiú. Az idősebbik lány már férjnél volt. A férje, meg a fiútestvér valami oroszt elintéztek, és a szomszéd tanya föladta őket. Az egész családot kivitték Oroszországba. Elítélték. A lányok 20-25 évre lettek ítélve. Ez a kislány nyolc évet kapott azért, mert ő is látta a dolgot, és nem jelentette. Ez a kislány itt volt ebben a lágerben, ahol én voltam. Amikor lejárt neki a nyolc éve, előtte egy évvel, akkor kiszabadult. A kiszabadult foglyokat Krasznojárszkba vitték. Ott telepítették le. Ott kaptak munkát. Munkásszállás volt nekik biztosítva. Ahogyan mi hallottuk, 5 km-es körzeten belül lehetett csak mozogni. Hazafelé jövet hallottam róla, hogy a K. lányok meghaltak.

A létezés határán

A lágerekben a járványok számolatlanul szedték áldozataikat. Az alultápláltság és a megfeszített munkanormák miatt a „hétköznapi” fertőzések is végzetesek lehettek, de a legnagyobb veszélyt a víz jelentette.

– Én például nagyon le voltam soványodva. Már Szibériában romlott állapotban voltam, és ahogy lehoztak Ázsiába, ott aztán végképp elkapott. Annyira, hogy szinte kiszőrösödtem a soványságtól. Nagyon le voltam gyengülve. Betettek a konyhára dolgozni, de nem bírtam megmaradni. Csak pár napig voltam ott. Nem bírtam a pacalt. Azt kellett pucolni. Rettenetes volt. Rettenetes. Inkább éhen halok, de nem bírom elviselni. A szagát, meg azt látni, hogyan volt kezelve, hogyan volt elkészítve. Inkább kiszöktem a konyháról. Utána betettek a mosókonyhába. Az sem volt egy leányálom. Szívesebben kimentem. Elvittek az orvoshoz, és ő kiírt nekem minden reggelre egy fél deci csukamájolajat. Eleinte rossz volt, de később megszoktam. Azután minden reggel elmentem a csukamájolajat meginni. Mert vérhas az nagyon sok volt. Amikor lekerültem Ázsiába, én is megkaptam. Talán két hétig voltam kórházba, és akkor elmúlott. Rendbe jöttem. De nagyon sokan elhullottak. Nem volt rá idő, hogy az ember azt nézze, hogy mennyi, vagy hogyan, csak... most is visznek ki valakit eltemetni, meg most is visznek ki valakit. Nem nagyon törődtünk vele, mert mindenkinek a saját baja volt a fontosabb, nem a másé. Nagyon sok olyan eset volt, hogy a latrinán – amin közös lukak voltak, csak úgy rá lehetett állni – valaki összeesett. Nagyon sok rabot úgy vittek el onnan. Tömegével okozott bajt a víz. Nem bírták megállni, hogy ne igyanak mértéktelenül. Egyébként tényleg rettenetesen sok vizet kellett inni. Olyan meleg volt, hogy nehéz volt kibírni. Megette valaki azt a sós halat reggel, és akkor egész nap csak inni tudott volna. Az is baj volt, ha nem gondoltál arra, nem figyeltél oda, hogy ha a forró vizet issza, az jobb, mint ha a nyers hideg vizet. Én forró vizet ittam, amennyire csak tudtam, olyan forrót. Mert utána nem kívántam olyan sok folyadékot. De aki nem tudta megállni, az menthetetlen volt. Nem nagyon voltak temetések. Kivitték a halottat egy előre megásott gödörbe. Nem nagy gödörbe, mert robbantani kellett volna.

Haza a magasban

Az elítéltek egy jelentős része akár öt-tíz vagy tizenöt évig sem tudott kapcsolatot teremteni a hozzátartozóival. Róza néni is így járt, de nem csak a szigorú szabályok miatt.

– Nekem nem volt semmi kapcsolatom, mert ugye én elmentem, és nekem itthon nem volt már kapcsolatom. Itt hagytak, és őszintén megmondom, nem is mertem valakinek írni. Rokonságom nem volt, nem volt kinek írni. Hallani sem nagyon hallottam Magyarországról. Jó pár év elteltével, már Ázsiában voltam, amikor egy filmet mutattak, nem tudom már a címét, de az magyar film volt. Rettenetes volt, amikor... (sír) Nem tudom pontosan a címét, de valami Ilona volt a szereplő. Rettenetes volt, talán nem is tudtam végignézni. Egyszer meg, amikor az agyagbányában dolgoztam, ott meg vagonok álltak be, és az egyikre rá volt írva magyarul: Budapest. Tudja, ez egy olyan valami volt, hogy... (sír) És a honvágy. Szörnyű honvágyam volt. Egyszerűen csak jött, és akkor csak mindig néztem Nyugatra, ha az Nyugat volt, mert Ázsiában nagyon nehéz volt megállapítani, mindig annyira sütött a nap, és olyan meleg volt, hogy nehéz volt eldönteni, hogy most merre is van az a Nyugat. Néha annyira elfogott a vágy, hogy mindig egy irányba néztem, és onnan, abból az irányból mindig a sült szalonnának a szagát éreztem. Ez borzasztó volt. A sült szalonna, tehát... mint mikor a nyárson sütik azt a szalonnát, és annak az illata jött, mindig azt éreztem. Annyira elfogott a honvágy, hogy egyszerűen nem dolgoztam. Nem törődtem vele, hogy mit csinálnak, egyszerűen nem dolgoztam. Egy hétig biztosan tartott, vagy tovább. Kimentem a munkahelyre, de nem tudtam dolgozni. Akkor persze ezért már jött a büntetés. Egy nap nem dolgoztam, azt még elnézték. Másnap nem dolgoztam, vagy nem mentem ki, akkor elvittek a „kartellba”. Akkor ott ültem egy pár napig, és akkor valahogy elmúlott.

A férfiak a „könnyebbik” végén

A nemek „harca” a túlélés mindennapjaiban sem enyhült. De a kommunista lágerek farkastörvényei egyértelműek voltak: a rövidebbet a nők húzták.

– A férfiak kikövetelték maguknak, hogy jobb helyeken dolgozhassanak, vagy nappali műszakba mehessenek. Ezt a nők már nem tették, nem tehették meg. A nők nem lázadoztak, nem mertek talán. Ez azt jelenti, hogy jobban bírtuk? Nem, nem hiszem. Muszáj volt. A férfiak elálltak ettől. Amikor az építkezésen dolgoztam, akkor is a férfiak a belső munkákat végezték, a nők falaztak, vagy ácsmunkát végeztek, a tetőt rakták. A férfiak bent rakták az ajtókat, ablakokat, padlózatokat. Mi erre azt csináltuk, hogy a raktárból eladtuk, amit tudtunk, hogy könnyebb legyen az élet. Mondjuk, eladtunk egy pár gumicsizmát a bejáró kintieknek, szabad embereknek. Az hozott egy pár rossz csizmát, és mellette hozott kenyeret, vagy valami mást. És így szerszámfélét, mindent szépen eladtunk és váltottuk. A rosszakat leadtuk, cseréltük. Ezért élelmet kaptunk. Ezt az élelmet, amikor a szerszám ki volt osztva, akkor földaraboltuk a brigádvezetővel annyi részre, ahány tagja volt a brigádnak. Négyesével bejött mindenki, és elfogyasztotta azt, ami neki ki volt adagolva. Látja, ez volt a kommunizmus! Ameddig rá nem jöttek..., mert közben a szomszéd helységben a férfiak dolgoztak. Mosófazekat csináltak, kis bőröndöket, meg műanyagból fogkefét, ruhakefét. Megbíztak minket, esti váltást, hogy mi adjuk át annak az „árút”, aki majd jön érte.

Sztálin halála és a három álom

1953 tavaszán még a lágerekben is megállt az élet. Öt percig szóltak a dudák, a gyárnak a szirénája. Meghalt Sztálin.

– Még Szibériában voltam, egyszer álmodtam. Nem nagyon szoktam álmodni, de akkor álmodtam. Mert tudja, borzasztó körülmények között voltam. Ki voltam szolgáltatva, mindig ellopták a kenyeremet. Rengeteget éheztem. Rengeteget. És nem mertem visszavenni, mert féltem. Nagy verekedések voltak, sőt egészen a gyilkosságig ment a dolog. Én csak úgy meghúzódtam. Persze, hogy álmodik ilyenkor az ember. Hazagondol. Álmodtam, hogy eljöhetek haza. Nagy kapkodások közepette öltözködtem, és nem volt harisnyám. Ezt így álmodtam. Nem volt harisnyám, és akkor harisnya nélkül nem tudok haza jönni. Azért maradtam vissza a lágerben, mert nem volt harisnyám. Amikor már lent voltam Ázsiában, megint álmodtam. Azt álmodtam, hogy most nem törődöm vele, hogy nincs harisnyám, akkor is hazamegyek. De annyi holmim volt, hogy nem volt, amibe belepakoljam. Nem akartam ott hagyni – így álmodtam –, s akkor inkább nem jöttem haza. Nagy álomfejtők voltak a rabok között, és azt mondták, ha harmadszor álmodok a szabadulásról, hazaengednek. Egyik vasárnap délután a munkaterületen valahogy elaludtam. És akkor álmodtam, hogy engem megint hívtak az irodába, és mivel meghalt Sztálin, mehetek haza. Nem telt bele két nap, hívattak az irodába. Kérték, mondjam meg, mi hiányzik, van-e ruhám, amibe el tudok jönni, cipőm, vagy mit tudom én, mi van. Nem örültem neki. Nem örültem, hogy haza fogok jönni. Mindig hazavágytam, honvágyam volt. Belegondoltam, hogy hová fogok menni. Amikor nekem nincs senkim. Hová fogok menni? Mit fogok csinálni? Olyan hangok voltak, hogy akik el voltak ítélve, azokat itthon megint elítélik. Már elgondoltam azt, hogy én majd egy év múlva szabadulok, és akkor ott már szabad ember leszek. Ha csak ott Krasznojarszkba, de akkor is. Végül mégis csak összeszedtek. Ezt a Vilmát, aki a fürdőben volt, meg én voltam ott magyar nő és a férfiak, de nem ismertem azokat a férfiakat. Külön férfi vagon volt, külön női. Már ott, amikor beállt a vagon, Balhásnak az állomásán, már tele volt az egész szerelvény magyarokkal. Elvittek bennünket Dzseszkasztánba, de onnan egészen Lembergig nem is jöttünk ki azokból a vagonokból. Jöttünk hazafelé.

Lembergi szerelem

Lembergben kipakolták az ázsiai magyar transzportot. Ezerötszáz férfit és harminc nőt. A folyamatos zaklatások miatt, a lágerparancsnokság egyik távoli épületben különítette el a szabaduló lányokat, asszonyokat.

– Elvittek minket a kórház területére. Néhány nap múlva, a szemben lévő épületben férfiak jelentek meg, akik a lágerből jöttek. Itt ismertem meg az első férjemet, Gy. Gábort. Innen egyszerre jöttünk haza. Lembergbe hat hónapig voltunk, de itt már nem voltak őrök. Jó volt az élelmezésünk. Szinte már olyan valami volt, mint a nyaralás. 1953 novemberében bevagoníroztak, és hazahoztak Magyarországra. Az adatokat kérték mindenkitől, hogy ki hová tartozik. Amire én odakerültem, hogy tőlem megkérdezzék, akkor már mondták, hogy az adataimat Gy. Gábor már bediktálta. Tudta, hogy nekem senkim sincsen, így bediktálta, hogy én az ő szüleihez fogok menni. A tizenkét nap lejárt, kivittek az állomásra, és fölültem a vonatra. Egyedül voltam, Gy. Gábor nem volt sehol. Nyíradonyban szálltam le. Nem volt Gy. Gábor sehol. Délután volt már. Ott az állomáson takarított egy asszony, elpanaszoltam a helyzetem. Megvacsoráztatott, kikísért a buszhoz. Kétségbeesve, de felültem. Ahogy le akarok szállni Nyíracsádon, nagy tömeg állt a buszmegállóban. Azt gondoltam, ez mind utas.

Beszólt valaki, hogy megérkezett-e Gy. Gábor menyasszonya? Nos, majdnem elsírtam magam!


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Potápi: a határon túli magyarság a ...
CFR 1907: a sovány győzelem is siker
Egy ukrán nacionalista weboldalra ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ