Tizenkettőtől doktorképzésig
Vissza

Tizenkettőtől doktorképzésig

A 2007/2008-as tanév második félévében a filozófiatanárom megkérdezte, hogy melyik egyetemi szakon szeretném folytatni tanulmányaimat. Földrajz – válaszoltam némi bizonytalansággal a hangomban. Kétkedésem nem volt alaptalan: éveken keresztül mindenkinek azt hangoztattam, hogy a történelem a befutó.

Egyszer azonban a tornatanárom – akinek bölcseleteit valamiért mindannyian sokra tartottuk – kissé tréfálkozva figyelmeztetett, hogy ha a történelmet választom, éhen halok. Ezután kezdtem el azon gondolkodni, hogy valóban a történelem mellett akarom elkötelezni magam? No, nem az éhhaláltól való félelem késztetett töprengésre, hanem annak felismerése, hogy a történelem mellett a földrajzot úgyannyira szerettem, sőt talán még jobban is, csak épp erről egészen addig nem vettem tudomást. Az utolsó pár hónap során többször meggondoltam magam, végül odajutottam, hogy nem tudtam választani. Hogy ez ügyben mégiscsak dűlőre jussak, elhatároztam, hogy amelyikből nagyobb jegyet szerzek az érettségin, az lesz a nyerő. A földrajz diadalmaskodott.

Amint túljutottam az érettségin, máris jött a beiratkozási időszak. Természetesen továbbra is a földrajz volt a kiszemelt célállomás, ugyanakkor, hogy a dolgokat elbonyolítsam, nem sima földrajzra, hanem földrajz-turizmusra jelentkeztem. Nem tudtam konkrétan, hogy mi lehet ez, de jól hangzott. Részemről akkor ez hirtelen jött, teljesen indokolatlan döntés volt, aminek később meg is lett a keserves böjtje. A „turistáskodás” második félévében már azon agyaltam, hogy miképp tudnék átigazolni történelemre. Mint kiderült, ezt csak egyféleképpen lehet megoldani: befagyasztom a turizmust, beiratkozom a történelemre, és mindent kezdek elölről.

Miután a szükséges iratokat leadtam, azon izgultam, hogy a következőkben a betonkeverő mellett vagy az egyetemi padsorokban fogom-e folytatni. Nem kellett sokáig szorongnom: a sors a padok közé rendelt, ám hogy melyik szakra kerültem, az egyelőre nem tisztázódott. A beiratkozásnál ugyanis annyira megrémített a betonkeverő gondolata, hogy a könyvtár szakon kívül minden mást bejelöltem. Többek között egy olyat is, hogy levéltáros – na, ettől tartottam leginkább. Mit csinálhat egy levéltáros? Akkoriban erről fogalmam sem volt, így miután megtudtam, hogy bekerültem az egyetemre, azon feszengtem, nehogy itt kössek ki. Pár nap múlva találkoztam a volt történelemtanárommal, akinek elpanaszoltam, hogy mi nyomja a lelkemet. Nem értette, miért aggódom: szerinte a levéltáros szaknak venném a legtöbb hasznát.

Ősszel úgy tűnt, hogy a következő évek során a művészetek történetét fogom tanulni – de mint később kiderült, ez egy adminisztratív hiba volt, ugyanis két hét művészkedés után még mindig nem szerepeltem a csoportnévsorban. Ezért elmentem a titkárságra, hogy megkérdezzem, mi a helyzet. Ott jelezték, hogy a történelem szakra kerültem, csak hát valamilyen különös oknál fogva a diákigazolványomba azt írták, hogy Istoria Artei. Gondolták, jó poén. Ez viszont akkor már nem érdekelt különösebben, örvendtem, hogy túl vagyok ezen a kálváriás időszakon. Máskülönben ekkortájt kizárólag egy dolog vezérelt: végezzem el az alapképzést, legyen meg a diplomám és azzal annyi. Úgy véltem, hogy a történelemről csak úgy tudok hitelt érdemlően beszélni, ha van erről egy papírom, ami igazolja, hogy nagyobb tudással rendelkezem, mint a velem szemben ülő villanyszerelő. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem. Lényegtelen, milyen oklevéllel rendelkezel, ugyanis jelenleg egy olyan szupervilágban élünk, ahol mindenki ezermester és polihisztor egyben, de mindenekelőtt történész. Nem baj – mondtam, akkor majd magamért, a szüleimért (akik támogatása nélkül eddigre profi betonkeverő mester lett volna belőlem) fogom végigcsinálni.

Az első három évet kifejezetten jól teljesítettem: megismertem Kolozsvár összes kocsmáját és szórakozóhelyet, végigjátszottam a San Andreast, létrehoztam a Football Manager legütősebb csapatát, sikeresen visszavertem Szaladin összes ostromát, és jobbnál jobb sorozatokat, filmeket néztem (csak semmi ítélkezés, aki ugyanis ennél pedánsabb egyetemi életet élt, az bizony olyan dolgokról maradt le, amiket később nem tudott pótolni). Ezek mellett természetesen az egyetemet sem hanyagoltam, hetente egyszer, jobb időkben kétszer bejártam órákra, aminek köszönhetően mindig összejött az átmenő (na jó, paleográfiából nem, de most hagyjuk ezt a csúfos kudarcot), és harmadév végére többnyire megismertem a csoporttársaimat. Ennél is fontosabb, hogy összeköltöztem egy nemzetközis hallgatóval, aki teázás és zakuszkaevés közben egy olyan – az egyetemen belül működő – titkos társaságról mesélt, aminek már a nevétől is kivert a víz. Mindenki csak úgy emlegette, hogy a Szakkollégium. A társaság nagymestere az egyetem diákjai közül toborozta a tagokat. Mivel ekkoriban egyre több pattanás jött elő az arcomon – ami jelezte a hajnalig tartó partik lezárásának időszerűségét –, úgy gondoltam, jelentkezem a titkos társaságba. Hozzáteszem, eddigre már túl voltam az alapképzésen. Három év kocsmázás épp elég volt a következő szinthez.

A társaságba történő felvételt követően hetente egyszer összeültünk megvitatni, hogy a jövő történészeiként miként tegyük jobbá a világot. Szerencsére jó sok hasznos tanáccsal láttak el bennünket. Őszintén szólva sokkal többet tanultam/tanultunk ott, mint az egyetemi kurzusokon. Ugyanis az egyetemi kurzusok zömén – tisztelet a kivételnek, mert sok kiváló színvonalú kurzusunk is volt – nem csináltunk egyebet, mint újravettük a középiskolai tananyagot. Ehhez pedig, valljuk be, se egyetem, se tanár nem kell, elég egy jó történelmi szakkönyv. (Az persze más kérdés, hogy ki mit tekint szakkönyvnek, de ebbe most ne menjünk bele – maradjunk annyiban, hogy elég nagy a baj, ha valakinek egyetem kell ahhoz, hogy felismerje: Drábik & Co. munkái nem számítanak annak.)

Számomra a történészkedés lényegét a szakkollégiumi titkos társaság mutatta meg. Volt egy jó szakkollégiumi vezetőnk, pardon, nagymesterünk, aki olyan dolgokkal próbált minket felruházni, ami sokkal fontosabb volt, mint például a bizánci képrombolás epizódjainak memorizálása. Ez utóbbit bárki elolvashatja, megtanulhatja, de ettől még nem lesz belőle történész.

A kétéves „kiképzés” során kétszer vettem részt az erdélyi páholyok csatáján. A babérkoszorú ugyan elmaradt, de összejött egy harmadik és egy második helyezés. Egy ilyen jellegű felzárkózás csak akkor lehetséges, ha a megfelelő emberekkel veszed körül magad. Az ivócimboráktól végképp elszakadsz, a számítógépes játékokat heti egy-két órára csökkented, és olyanok közé keveredsz, akik képesek a kocsmázás és a könyvtárba járás közötti törékeny egyensúly fenntartására. Mázli, hogy a nemzetközis lakótársam jórészt csak ilyen alakokat ismert.

A mesteri és a szakkollégiumi képzés után magyarországi, pontosabban egri szolgálatra hívtak, ahol három évig voltam küldetésben. Ez idő alatt a történelem némiképp háttérbe szorult, ám a második szolgálati év közepe táján lehetőségem adódott a tanulmányaimat Egerben folytatni. Ezt követően jelentkeztem az Eszterházy Károly Egyetem doktori iskolájába, ahová fel is vettek. Lassan már három éve vagyok ott, és ennyi idő pont elég ahhoz, hogy bizton állíthassam: ennél jobb helyre nem is kerülhettem volna. Ha tényleg létezik az a bizonyos történészi szerszámosláda, akkor azt egyértelműen az Eszterházy Károly Egyetem tanárai és a szakkollégium vezetője (aki egyben a témavezetőm is) pakolták tele mindenféle hasznos eszközzel.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Románia megtámadta az Európai Unió ...
Újraválasztották Vákár Istvánt a megyei ...
Hány fizetett szabadnap jár a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ