Teszem, mert hiszem
Válasz Bíró Bélának
Válasz Bíró Bélának
Vissza

Teszem, mert hiszem

Nem szeretnék tényeken vitatkozni Bíró Bélával (De hol a kaputelefon? Szabadság, 2017. július 5.), hiszen természetesen igaz, hogy román részről kevesebb közeledési gesztus van, és az is, hogy „ritka kivételekre nem lehet közösségi szintű kölcsönösséget építeni.” Vita közöttünk abban van, hogy hogyan kellene feloldani ezt a tehetetlenséget.

Régóta tapasztalom ugyanis, hogy mindkét közösség esetében (és most ne menjünk bele abba, hogy mindkettő mennyire fragmentált, töredezett, mint minden mai közösség egyébként) mentális tehetetlenségről, kényelemről van szó – a románéban jóval inkább, de hát ez a többség kényelme, mely fordított esetben a magyarra is jellemző lenne. Hiszen gondoljunk bele, milyen diadalmas alliterációval emlegetné a magyarság, „tegnap ti, ma mi”, ahogy most a vitapartnerem emlegeti, hogy József Attila bezzeg, Arghezi bezzeg nem. Éppen ezt a bezzegezést kellene befejezni végre, és nem befeszülni valamilyen képzelt fölénybe.

Visszatérve oda, ahonnan el sem tértem tulajdonképpen: Bíró Béla mintha azt mondaná, „ez a végzetünk, hagyjunk mindent így”, maradjunk meg ebben a passzivitásban, ebben az egyirányúságban. Elmeséli azt is, benne megváltozott valami: a valamikori közeledés-szorgalmazóból belátóbb ember lett, azoknak pedig, akik egykor a cipőjére köptek, igazuk van.

Nos, szerintem pedig nincs igazuk, sem nekik, sem másnak. A tényeken mindig is lehetett változtatni, legalábbis igyekezni kellett volna, hogy megváltozzanak. Románul tudni, kulturálisan és mentálisan tudni románul a mai napig különcségnek számít, és ennek semmi köze a románság tehetetlenségéhez, csak a magunkéhoz van. „Román” rendezvényeken (román énekesnőnek szentelt operafesztiválon, könyvbemutatón, irodalmi előadáson) alig látok magyar embert, a magyar gyermekek nagy része a rémületes tanrenden és tankönyveken túl a nemzedékről nemzedékre örökített ellenszenv és párhuzamosság miatt nem tanul meg soha románul. Még az egyetemen is sokáig tapasztaltam a fintort olyan szerzők emlegetésekor, mint Mircea Eliade vagy Emil Cioran. Márpedig változtatni ebben az esetben úgy lehet, hogy részt veszünk valamiben, ami a mienk is lehetne. Közösségi szinten pedig fordítótáborok, magyar–román televíziós csatornák, civil szervezetek révén.

Végül: kissé rossz szájízzel olvastam a tetszelgésről szóló passzusokat, mint egyébként a román nyelven írt szellemeskedéseket is. Bíró Béla úgy ítéli meg magát, ahogy akarja, joga van hozzá. Nekem mindenesetre sokkal rokonszenvesebb volt az a mindenre nyitott, centrifugális érdeklődésű ember, akit sok évvel ezelőtt megismertem, mint ez a mai, a legrosszabb hagyományokba belesimuló dünnyögő. Az azonban biztos, hogy én nem tetszelgésből, külföldi tapsokért teszem, amit teszek, és elhiheti Bíró Béla is, meg más is, hogy sok gyomorideget és hajkitépést szerzek be magamnak. De teszem, mert hiszek benne, hogy így változhat meg a világ. 


MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Alkotmánybíróság: a korrupcióellenes ...
A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, ...
Megbukott az ellenzék bizalmatlansági ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ