Templom, iskola, kórház

Templom, iskola, kórház
A hatalmas prágai vár teljesen körülzárja Európa egyik legszebb templomát, a Szent Vitus katedrálist. A látogató egy kapualjon halad át, majd egyszerre, közvetlen közelről tárul elé a monumentális látvány, Peter Parler tizennegyedik századi műépítész-fafaragó fekete, égbe szökő kőcsipkéje. Valahányszor a cseh fővárosban jártam, minden egyes nap felmentem és megnéztem, mert soha még épület látványa nem hatott úgy rám: ha ránéztem az úgyszolván teljes második évezreden keresztül épült katedrálisra, végigfutott rajtam a borzongás és ez sokszori látogatás után sem változott. És mindez csupán a külseje, hiszen a cseh királyok nyughelyéül szolgáló templom belseje három tekintélyes múzeumra való műkincset rejt.

Mindez azért jutott eszembe, mert az elmúlt napokban a Román Akadémia elnöke, egyben a BBTE rektora építészeti alkotásként vette védelmébe a Bukarestben épülő Nemzet Üdvössége katedrálist. Úgy érvelt: akik inkább iskolákat s kórházakat építenének abból a pénzből, elfelejtik, hogy minden nagyobb templom hasonló tiltakozásnak ütközött, de végső soron ezek azok az építészeti kincsek, amelyek a régmúlt időkből megmaradtak, s amelyekre ma is büszkék vagyunk.

Ez igaz is, és Ion Aurel Popnak majdnem igaza van. De ha mélyebben belehatolunk a dolgok lényegébe, akkor ennek a „majdnem” szócskának elég nagy súlya lesz.

A műépítészet nem csupán az épületek létrehozásának sima, gyakorlati tudománya, hanem művészet is. És minden művészetnek van egy nagyon fontos szabálya – szinte az egyetlen szabály, amely a különböző művészeti ágakat összeköti: hogy legyen mondanivalód, hogy az alkotás eredménye tükrözzön valamit.

A Szent Vitus a maga gótikus-neogótikus világával, amelyhez érdekes adalék a reneszánsz harangtorony, magában hordozza a késő középkor és az újkor európai vallásosságának kolosszális üzenetét. A társadalmat évszázadokon át meghatározó vallásosságét, amely nagyon sok jót és nagyon sok rosszat jelentett az emberiségnek. Tagadhatatlan, hogy ez a vallásosság szította a véres háborúkat – gondoljunk csak a pont azon a tájon kirobbant harmincéves háborúra - , ez gyújtotta meg a máglyákat, ez tagadta a tudományt és fordult szembe a humanizmus megannyi áldásával. De ez hozta létre a könyvtárakat, ez másoltatta a kódexeket, ez éltette a szellemiséget, alkottatta az oltárképeket, a szobrokat, az egyházi zeneirodalom megrendítő és irdatlan repertoárját. Ez épített iskolákat és javarészt ez alakította még azokat a hatalmas elméket is, amelyek végül egy magasabb emberi szempont szószékéről sorra döntötték meg a középkor dögszagú leheletéből ittmaradt és nehezen pusztuló vallásos gonoszság oszlopait. A Szent Vitus és az európai kereszténység megannyi más építészeti remeke magában hordozza történelmünket annak tengernyi rossz (néha csodálom, hogy egyáltalán átéltük történelmünket s még itt vagyunk) és tengernyi jó elemével.

A keleti kereszténységnek is vannak hatalmas, magasztos és felmutatásra méltó értékei és ezeket is számos templom hordozza. Az ortodoxia alapvető értéke, a görögkeleti vallás leglényegesebb indítéka az alázat. Ezért épületeinek stílusa gyökeresen különbözik a nyugati kereszténységétől. Nem a monumentálisat keresi, még akkor sem, ha méreteiben olykor lenyűgöző. A nagy méret előfordul ugyan, gondoljunk csak a leghíresebb, leggyönyörűbb templomokra, a moszkvai Boldog Vazul katedrálisra, avagy a kazanyira, vagy a novgorodira: ahol a vallás nagy tömegeket mozgat, ott a rendkívüli méretek szükségszerűek.  De a görögkeleti gondolat és vallási érzület legjobb kifejezői mégsem ezek, hanem az aprócska falusi templomok és a kis kolostorok, amelyek a végtelen Isten előtt leboruló ember igazi alázatát hordozzák szerénységében is meghatóan díszes falaikkal, az egykori jeruzsálemi szentély szerkezetét utánzó, ikonosztász által kettéosztott belterével, a bizánci ábrázolásmóddal. 

Mit fejez ki a Bukarestben épülő templom, mi a mondanivalója?

Ha építészeti kincsként beszélünk róla, akkor számomra itt dől el a vita. Lehet, hogy súlyosan tévedek, de én ebben az aranykupolás, százhúsz méter magas, huszonöt tonnás haranggal és földalatti parkolóval meg felvonókkal ellátott építményben semennyi alázatot sem érzek, sőt, a hagyományos alaprajz, térberendezés és stílus dacára is csak nehezen fedezem fel benne azt a vallásos érzületet, amely oly sok görögkeleti építménynek – a nagyoknak is, a kolozsvári katedrálisnak is – sajátja. Én ebben dölyföt érzek, egy hatalomra szert tett, politikával mindenkoron megalkuvó és elgazdagodott szervezet arroganciáját, amely csak azért nem vesztette el még híveinek hatalmas tömegét, mert az ortodox gondolkodásba pontosan a fentebb említett alázat és feltétlen engedelmesség miatt nem fér bele a feljebbvalók bírálata, döntéseik, életvitelük és tanításuk megkérdőjelezése.

Ami az engedelmességet illeti, azért ott már lazulnak az eresztékek, gondoljunk csak a nemrég lejárt népszavazásos gyűlölet-lelkigyakorlatra, amelyben a papok minden igyekezete és sokszor gátlástalan zsarolási módszerei ellenére sem az lett az eredmény, amit az egyház elöljárói szorgalmaztak (mellesleg úgy értesültem, hogy újra aláírásgyűjtésbe kezdtek, megismételnék az egész folyamatot).

Ha a közzétett látványtervek megfelelnek a valóságnak, akkor én ebben a katedrálisban a rendszerváltás utáni politikai kleptokrácia gőgjét, a manele korszak büszke bunkóságát és az elítélt bűnözők által vezetett román társadalom mélyszegény és beletörődő kínját látom tükröződni. Mint olyan nem, teljesen értéktelen, hiszen megfelel egy történelmi kor valóságának. Csakhogy nem hinném, hogy építői és megrendelői így, és ebben akarják látni az értékét.

Az akadémia elnöke azzal is érvel: a templom a nevelés és az emberformálás egyik fő eszköze. És ez így akár igaz is lehetne és sok esetben valóban igaz. A falusi, lakónegyedi templomoknak van közösségformáló és nevelő kapacitása, attól függetlenül, hogy mi, magyarok, másvallásúak mit gondolunk az ott átadott doktrínáról, vagy akár a vasárnaponként hangosbemondóból csendet háborító liturgiáról. De a nagy katedrálisok esetében ez ritkán igaz, és különösen kétes egy olyan nemzeti jellegű irdatlan építmény esetében, mint amilyent Bukarestben építenek: ezek a hatalmas templomok elkerülhetetlenül személytelenek s ekként semennyire sem alkalmasak közösségi-oktató-nevelő feladatok ellátására.

Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden igéjével – mondja az Evangélium. A mondatnak szükségszerűen a fordítottja is igaz: az ember kenyérrel is él. És itt jócskán vitába lehet keveredni, de tény, hogy Romániának komoly szükségletei vannak sok téren. Mondhatnám égető szükségletei, de az erős akasztófahumor lenne, hiszen három év telt el a Colectiv-tragédia óta és nemrég újabb összeégett fiatal vesztette életét a hazai kórházakban összeszedett fertőzések miatt. Bukarestben tizenegy olyan kórházi ágy van, amelyben súlyos égési sérüléseket lehet úgy-ahogy kezelni, a külföldre szállítás pedig rendszeresen nekifut a bürokráciának. Emberéletek múlnak ki, miközben hivatalnokocskák az aláírások és pecsétek jogszerűségi árnyalatain rágódnak, esetenként várják a kenőpénzt. A görögkeleti egyház pedig sátánistázik és burkoltan kárörvend, majd a közfelháborodás láttán egye fene alapon gyászliturgiázik egyet.

És ne értsenek félre: nem az egyházak oktató-nevelő szerepét, vagy az egyházi iskolákat, a vallásos nevelést kifogásolom. Jómagam is vallásos ember vagyok, sőt, egy felekezeti iskola büszke tanára voltam. De ugyanakkor nem kétség, hogy az emberformálás lényegi része mégis az iskolákban zajlik. Tudomány és tények alapján. Azokban az iskolákban, amelyeknek jó része ebben az országban az összeomlás szélén áll, udvarában deszkabudi van és tanárai alulképzett, alulfizetett napszámosok, akiken a rendszer olykor rúg egy nagyot. Úgyhogy mindent összevetve azt hiszem, mégiscsak jobb lenne iskolákat és kórházakat építeni.