Temetés

Sugárzóna

Temetés
Hétfőn el kellett altatnunk Hédit. Már régóta beteg, a szeme világát is elveszítette, az utóbbi időben veseelégtelenséggel is küszködött. Nyár óta majdnem minden nap orvoshoz kellett szaladnunk vele, amíg a lány meg nem kérdezte, vajon Noémi nem tudná-e beadni neki. Akkortól egyedül végezte ezt a műveletet, én csak segítettem neki, ha viszont ő táborba ment, akkor hol az édesanyja, hol én vittük le a kabinetbe a cicát. A szemét kentük és csepegtettünk belé, végül már az ételt is pép formájában fecskendőztük be neki. Egy öreg cica élete sem majális.

Mennyire hozzánk nőtt ez a kis állat! Még én is megsirattam, pedig hányszor idegesített az okvetetlenkedésével, azzal, hogy a fejünkre mászott még annak idején Zilahon, hogy mindig ott volt, ott nyávogott, ahol nem kellett volna. Mégis a miénk volt, tanúja annyi mindennek, ami történt, és részben talán áldozata is.

Noémi arra vezeti vissza a megvakulását, hogy elköltöztünk. Tizenhárom évig élt Zilahon, nagyon megrázhatta a változás. Hugót nem, de hát a cicák sem egyformák, bár abban igen, hogy nem tudják elmondani, mit éreznek. Az viszont kétségtelen, hogy zavarodottabb, ingerültebb, aztán pedig gyámoltalanabb lett Vásárhelyen. Az utolsó napokban már körvonallá fogyott valósággal, a porondig sem tudott elvánszorogni, az ágy alá bújt, folyton fürdetni kellett. Már az orvosnő sem tehetett semmit, pedig a mindenen túl is mindent megtett addig.

Apró koporsója ott őrzi örökre egy barátunk udvarán. Miután megástuk a sírt, lefényképeztük a halmocskát meg a diófát fölötte, virágot és kavicsokat tettünk a sírra. Akit szerettünk, azt nehezen engedjük el. És most értettem meg igazán, hogy teljesen mindegy, ember-e vagy állat. A szeretet tárgya nem fontos, csak a szeretet maga.