Tavaszi szél vizet áraszt – Afrikában is
Lukácsék sárból és matokefából raktak kemencét Ugandában
Lukácsék sárból és matokefából raktak kemencét Ugandában
Vissza

Tavaszi szél vizet áraszt – Afrikában is

Kályhát rakni Afrikában? – csodálkozik el az ember, hiszen Afrikáról sokaknak elsőre a Szahara jut eszébe, ott pedig épp elég meleg van kályha nélkül is. Ugandáról már kevesebbet tudunk, talán azt sem, hogy valamikor brit gyarmat volt, s hogy 5000 méteres heggyel is büszkélkedik – nem mellesleg pedig bizonyos értelemben a világ közepe, hiszen éppen az egyenlítő szeli át. Hogy mindebből mit tudott a kolozsvári Lukács család, amikor apa és fia egy ugandai önkéntes munkára, mégpedig kályhaépítésre jelentkezett, már nehéz megfejteni, de tény, hogy a nemrég hazatért kolozsvári magyartanár annyira megkedvelte az ugandaiak nyugodtabb életét, hogy akár több hónapot is eltöltene náluk legközelebb. Talán nem is csoda, hiszen fürödtek a Nílusban krokodilmentesen, és magyar népdalokat tanítottak az ottani gyerekeknek – zebrát viszont nem láttak… a városokban a gyalogosok számára.

Szokatlan útra vállalkozott a kolozsvári Lukács János István és hatodik osztályos Egon fia: egy világhálón meghirdetett önkéntes közjóléti munkát vállaltak el Afrika szívében, az Ugandai Köztársaságban. A világjárásnak eme formája többféle kihívással jár, amelyeknek a magunkfajta fehér embernek (az ottaniak nyelvén muzungunak) szembesülnie kell, miközben bepillantást nyer egy teljesen más életvitelbe és kultúrába. Jelen esetben egy Kabembe nevezetű faluban sárból és matokafából négy kemencét raktak a helyi lakosoknak, ami ott nagy életszínvonalbeli előrelépést jelent, mert a szabadtéri tűzhelybe való drága szénből így sokkal kevesebbet kell fogyasztaniuk. Lukács Jánossal készült az alábbi beszélgetés. 

Idegenek számára a ritka alkalom kötelez: az Egyenlítőnél egyszerre két féltekén állni  

 

– Pontosan mennyi ideig voltatok ott?

– Január 27-én érkeztünk meg oda, és február 10-én jöttünk vissza.

– Azt mondtad, hogy náluk volt ezt a munkát irányító szakember, és hogy a lakosság nem teljesen passzív, hanem megpróbál magán segíteni. Mégis miért kellett több ezer kilométerről „importálni” önkénteseket?

– Amikor erre az útra elindultam, nem feltétlenül arra gondoltam, hogy nélkülünk nem lennének képesek azok az emberek az életük gondjait megoldani. Erről szó sincs, nem azért mentem oda, hogy megváltsam Afrikát. Azok az emberek eddig is megvoltak nélkülünk, és ezután is meglesznek. Egyszerűen csak kíváncsi voltam az afrikai emberekre, a hétköznapjaikra, és úgy gondoltam, a legjobb módja annak, hogy megismerjem őket, ha bekapcsolódom egy velük közös tevékenységbe. Még érdekesebbé tette a készülődést, amikor felfedeztem, hogy egy nagyenyedi magyar nő, bizonyos Sass Flóra volt az első fehér ember a jelenlegi Uganda területén. Egyúttal azt is szerettem volna, ha a fiam is megtapasztal velem együtt egy másik világot, ezért vittem őt is magammal. 

 Mugabi Steven iskolaigazgató a halmazokról tanít a kabembei hetedikeseknek

 

– Az ilyen akció költségeit ki, és mennyiben állja, vannak-e részvételi feltételek (életkor, szaktudás, egészségügyi állapot stb.)?

– A költségeket mi álltuk. Nem voltak különösebb feltételek. Sokkal olcsóbb egy önkéntes programon keresztül elutazni Afrikába, mint turisztikai csomagot vásárolni. Persze a feltételek is teljesen másak, nincs folyóvíz például, nagyon egyszerű körülmények jellemzik a szállást, az étkezést. Meg nem visznek mindennap egyik helyről a másikra, hogy kipipáld a fontosabb látnivalókat, hanem lepakolnak egy faluban, megmondják, mi lesz a dolgod a következő két hétben, és körülbelül ennyi. A kommunikálás sem ütközik akadályba, mert valamilyen szinten a többség tud angolul.

– Milyen mértékben vonzott benneteket a kalandvágy, a szokatlan környezet, a segíteni akarás vagy a múltfelejtés (tekintettel a te különleges helyzetedre)? 

Zajlik a piaci élet, akárcsak nálunk, de más árukkal, más emberekkel, más feltételekkel   

 

– Az első lökést az adta, hogy a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum nem hosszabbította meg szeptemberben a magyartanári szerződésemet. Csak két évig tanítottam ott, de nagyon megkedveltem azt az iskolát, és meglepetésként ért a tanévkezdés előtt pár nappal meghozott döntés. Le kellett zárnom azt a fejezetet. Mindig szerettem az önkéntes munkát, addig is sok mindent csináltam pusztán csak lelkesedésből. Ugyanakkor vonzanak az izgalmas helyzetek, a kihívások, szinte adta magát az afrikai program. Ha most nem megyek el, akkor mikor?

– Dióhéjban: milyen életet élnek azok az emberek?

– Kabembe egy falu, de nem úgy kell elképzelni, mint a mi falvainkat. Egy része a főút mentén, más része bent az esőerdőben, szétszórva. Nincs vezetékes áram, csak hébe-hóba egy-egy napelem, a vizet tisztálkodásra távoli forrásból hordják kaniszterekben, a többség sárkunyhókban lakik, élelmiszerük főleg rizs, bab, hal és főzésre alkalmas banánfajta, a matoke.  Az emberek legnagyobb része hozzánk képest szegény, de barátságos és segítőkész. Bennünket is nagy szeretettel fogadtak. A városokban sok az autó, de nincs villanyrendőr vagy gyalogosoknak zebra, nincs szociális ellátás, viszont van törékeny közbiztonság, harminc fokot meghaladó hőmérséklet, és az iskola sem ingyenes. Uganda trópusi ország, trópusi klímával. Itthon sokan ijesztgettek a maláriával meg egyéb betegségekkel, de ott rájöttünk, hogy igazából nincs mitől tartani, ha az ember rendszeresen beszedi az előírt gyógyszereket. 

– Mit tudnak az ottaniak rólunk, és általában a világról? Említetted, hogy a helyi iskolában megtanítottad a Tavaszi szél vizet áraszt népdalunkat. Hogyan lehetett velük megértetni a tavaszt, ami számukra ismeretlen, akárcsak a tél? 

Egon nagy népszerűségnek örvendett fekete kortársai között

 

– Egyeseknek vannak halvány fogalmaik rólunk, de a többségnek semmi, és ez természetes. Egy átlagos kolozsvári sem tud túl sokat Ugandáról, sőt, bármiről, ami Európán kívüli. Egy ugandainak a „világ” többnyire Tanzániát jelenti meg Kenyát, Ruandát, a szomszédos országokat. Ott más világ van. Ahogy mi is Európához mérjük magunkat, ők Kenyához és Kongóhoz viszonyítanak. A Tavaszi szél vizet áraszt pont ezért volt érdekes, mert azzal kellett kezdenem az órát, hogy minálunk négy évszak van. Meséltem nekik a télről meg a hóról, volt olyan gyerek, aki már látott képeken havat, magyarázgatta is a többieknek, hogy milyen. Érdekes élmény volt, főleg hallgatni őket a végén, ahogy együtt éneklik, virágom, virágom. Azért éppen mindent nem kellett megmagyarázni, kiskamasz gyerekek voltak, a szerelem ott is szerelem, a „te engemet, én tégedet” azonnal átjött mindenkinek.

– Milyen érzés volt a Fehér-Nílusban lubickolni, vízilovak és krokodilok potenciális társaságában?

– A Nílus meglepően meleg volt és kellemes. Mi a forrásvidéken úszkáltunk, Jinja közelében, ott nincsenek vízilovak, se krokodilok, azok csak a folyón lejjebb élnek. Például a Murchison parkban láttunk is belőlük, ott viszont nem úszkáltunk.

Lukács János István erdélyi magyartanár, két gyermek édesapja, és afrikai alkalmi kályhaépítő annyira megkedvelte az ugandai világot, hogy a következő adódó alkalommal már több hónapot szeretne ott önkéntesként eltölteni. Még több ugandai gyermeknek tanítani népdalunkat, és tanulni azoktól az emberektől a miénknél nyugodtabb, bölcsebb életszemléletet.

EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Európai Filmdíjak – A kedvenc a ...
Acapulco, a kövek városa
Iskola a tengeren túl

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ