DRANIK FERENC
Kolozsváron születtem 1938-ban. Apám kiskereskedő volt a kolozsvári Kerekdomb városnegyedben. Annak ellenére, hogy egyetlen alkalmazottja sem volt, a kommunisták kizsákmányolónak nyilvánították. A háború idején pisztolyt tartott, persze, szigorúan elzárva, a boltot esetleg kirabolni szándékozók elleni védekezésül. Természetesen szabályos fegyvertartási engedéllyel. Amikor aztán győzött a kommunizmus, a fegyvereket, már akinek volt, be kellett szolgáltatni. Apám ezt elmulasztotta megtenni. Továbbra is tartott egy esetleges rablástól. Később aztán, valamikor az ötvenes évek elején, elővette a pisztolyt, becsomagolta valami vízhatlan anyagba, és legnagyobb sajnálatomra, elásta a házunk kertjében. (Az a pisztoly még ma is ott van valahol.) Én akkor azt kérdeztem tőle, hogy miért tette ezt? „Azért, fiam, mert ha a szekusok megtalálják, akkor engem börtönbe zárnak” – válaszolta. Akkor hallottam életemben először, de nem utoljára, a Szekuritátéról.Aztán másodszor, még mindig gyerekként, amikor apai nagynénémnek, édesapám húgának, Ilusnak a férjét, Lajost egy éjszaka a Szekuritáté fekete dubája elvitte. És csak öt év múlva tért haza. Különben román volt, Ludovicnak tartotta magát, kivéve a magyar impérium négy évét, amikor magyar lett, Lajos, majd aztán a háború után visszavedlett ismét románná. Igazából sem ő, sem más nem tudta, és ma sem tudjuk, hogy miért hiányzott az otthonából öt évig. Feltehetően – de ez csak egy sejtés – azért, mert egyszer rossz helyen, rossz társaságban elmondott egy rendszerellenes viccet. Utólag Lajos elmesélte, hogy őt egyenesen a börtönbe vitték, még egy formális tárgyalása sem volt. Igen, ilyen volt akkor a román jogállam! Persze, ez a két, eddig elmesélt eset engem csak közvetve érintett. Akárcsak a harmadik találkozás, amely még mindig nem volt „személyes”.Miután elvégeztük a középiskolát, egy osztálytársunk, Brătescu Jancsi, aki később a hetvenes években Sepsiszentgyörgyön volt színész, kapcsolatba került egy hat-hét fiatalból – 17-18 évesek lehettek – verbuválódott társasággal. Vezetőjük egy idősebb fiatalember volt, és az irányításával elhatározták, hogy a román–jugoszláv határon kiszöknek az országból. A döntést tettek követték, de a határőrök elkapták őket, és az egész csoportot elkapta a Szekuritáté. Veréssel fűszerezett vallatásnak vetették őket alá. Jancsi később elmondta, őt például annyira megverték, hogy a mája egy életre tönkrement. Aztán törvényszék, tárgyalás és ítélet következett. A fiatal gyermekek kaptak fejenként három-három évet, a vezetőjük öt évet, Jancsi egyedüliként pedig hetet. A börtönből való szabadulása után megkérdeztem tőle, hogy ezt miért? Elmesélte. A bíró kérdésére, miszerint ő, Jancsi, ilyen szép nevű románként, hogy keveredhetett ezek közé a magyar disznók közé – mivel a csapat tagjai, kivétel nélkül mind magyarok voltak –, azt válaszolta: úgy, hogy ő is magyar. Ezen aztán a bíró igencsak felháborodott. Jancsi szerint ez volt az oka a súlyos ítéletnek. Lassan-lassan tudatosult bennem, hogy létezik a Szekuritáté, amit mi röviden egyszerűen úgy neveztünk: szeku. Létezett, mint életünk sötétebb része.Aztán a következő, negyedik találkozásom a Szekuritátéval már közvetlenül érintett engem is. A magyar forradalom évében, 1956-ban a kolozsvári, akkor még Bolyai egyetem kémia karának lettem a hallgatója. És október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Olyan hallgatóknak, mint én is, akik nem otthon, hanem az egyetem épületében készültünk a vizsgákra, megengedték, hogy valamelyik laborban tanuljunk. Ilyenkor az is előfordult, hogy a szekrényekben abszolút alkoholt (99,99-os szeszt) találtunk, amelyet aztán desztillált vízzel hígítva és glukózzal (krumplicukorral) édesítve fogyasztottunk, sokszor tökrészegségig. Este aztán valahogyan csak hazatámolyogtunk. Egyik ilyen alkalommal kilépve az Arany János utcai épületből – a Sétatér egyik oldalán volt az egyetem kémiai kara – észrevettük, hogy a régi fa villanyoszlopokat lecserélik beton oszlopokra. Ekkor évfolyamtársunk, Kohán Jóska kiabálni kezdett. „Ez igen” – üvöltötte részegen. „Legalább lesz, amire felakasszuk őket”. Kiket? – kérdeztük. „Tudom én, kiket. És ti is tudjátok” – válaszolta. Olyan részeg volt, hogy nem tudtuk lecsillapítani. Még a Főtéren is ezt kiabálta. Aztán eltelt néhány nap, talán egy hét, és azt vettem észre, hogy másik kollégánk, nekem jó barátom, Csorvási Jóska, még a szünetekben is kerül engem. Amikor egyik alkalommal bementem az illemhelyre, utánam lopózott, és miután meggyőződött arról, hogy ott rajtunk kívül senki sincs, halkan odasúgta nekem: ma délután 5-kor várlak a Hójában. Rögtön gondoltam, valami nagy baj van, ezért csak annyit mondtam: jó, ott leszek. És délután 5-kor ott voltam. Ott Jóska barátom közölte, hogy őt bevitték a Szekuritátéra, és arról faggatták: miket kiabált Kohán, kiket akar felakasztani? Ő azt válaszolta, hogy nem tudja, mert Kohán nem árulta el, s jobb lesz, ha őt magát kérdezik meg. De vigyázzak, mert most én következem, engem is be fognak vinni. És Jóskából a próféta beszélt, mert már másnap sorra kerültem. Elegáns autóval jöttek utánam az egyetemre, és vittek be. És ugyanarról faggatott öt-hat civilbe öltözött szekus több mint négy órán keresztül, hogy kiket akar Kohán felakasztani? Én is azt mondtam, nem tudhatom, mert nem árulta el, és hogy hagyják ezt az egészet, hisz Kohán tökrészeg volt. És különben is Kohán egy jó származású gyerek, nem úgy, mint én, aki osztályellenség gyermekének számítok. Az ő apja, mármint a Koháné, üvegfúvó munkás volt a feketeerdői üveggyárban. Aztán engem is elengedtek. Még jegyzőkönyvet sem készítettek a kihallgatásomról.És aztán jött az ötödik találkozásom velük. Mindenképpen a legsúlyosabb. És most vissza kell térnem 1956 őszére. Amikor Magyarországon kitört a forradalom, akkor én elsőéves egyetemista hallgató voltam. Egyik osztálytársam a Brassaiból, Kovács Lajos elsőéves volt a Râmnicu Vâlcea-i tiszti főiskolán. Ő engem a legjobb barátjának tartott, de ez nem volt kölcsönös. Én is a barátomnak tartottam őt, de nem a legjobbnak. Mert soha be nem állt a szája, nagyon szeretett beszélni, legtöbbször sületlenségeket, amit én határozottan nem kedveltem. Emiatt neki a gúnyneve a volt osztálytársak körében „Püspök” volt. Nos, én Kolozsváron, ő Râmnicu Vâlceán tartózkodott, Budapesten pedig kitört a forradalom. És mint barátok elég sűrűn leveleztünk, két-három naponként írtunk egymásnak, a pesti forradalom idején pedig még sűrűbben. Kért, írjam meg neki, hogy mi történik odaát. Mivel ők ott, a tisztiiskolában, teljes hírzárlatban élnek, ezért semmit nem tudnak a történésekről, én viszont naponta hallgathatom a pesti rádiót. És én írtam. Írtam és idéztem (utólag kiderült, hogy szerencsémre) a rádióban hallottakat, a pesti jelszavakat. Aztán véget ért a forradalom, Kovács Lajos pedig elvégezte a hároméves főiskolát, főhadnagy lett, és kihelyezték a dobrudzsai Medgidiára, a tengerpartra. Mi pedig továbbra is leveleztünk. És – micsoda ostobaság, naivság – megőriztük egymás leveleit. Ezekben olyanokat írt például, hogy kapott ajándékba egy kanadai borotvapamacsot, s most már csak azzal borotválkozik. Ki gondolta volna akkor, hogy ez a katonai törvényszék bírái vagy tán a szeku szerint kozmopolitizmust jelent? Egyszer pedig jött egy levél, amelyben közölte velem, kapott egy hét szabadságot, hazajön Kolozsvárra, ahol öt napot fog ülni, és kért, hogy szerezzünk neki egy ügyes magyar lányt, akit ez idő alatt feleségül akar venni. Mert ugye Medgidián csak román lányok vannak, és azok neki nem kellenek feleségnek. És ki gondolta volna akkor, hogy – tudjuk kinek a véleménye szerint – ez sovinizmusként értelmezhető. Mi, a haveri társaság, szereztünk neki egy lányt. Kovács Jozefint, a barátok között Efit, aki egyik fiútestvérével túlélte Kolozsvár 1944. június 2-i bombázását. Édesanyja és másik három fiútestvére a bombatámadás halálos áldozataivá váltak. Efi költő volt, és hazafias verseket írt. Természetesen csak az asztalfióknak. És az is jó volt, hogy Efi még nevet sem kellett változtasson. Aztán öt nap alatt megtörtént a villám házasságkötés, s az ifjú pár elutazott Medgidiára.Ezután évekig nem történt semmi említésre méltó. Aztán eljött 1961, sikeres államvizsga, majd az egyetem szervezésében egy egyhónapos ország körüli tanulmányi kirándulás vonattal. A vasút vagonokat biztosított számunkra, és az egyetem asztalosai a fülkékbe emeletes ágyakat alakítottak ki. Éjszaka ment a vonat, aztán reggelre megérkeztünk valahova, ahol nagyobb vegyi gyár volt, amelyet meglátogattunk. Ily módon körbeutaztuk az országot, meglátogatva minden jelentősebb vegyi üzemet. Ügyesen, pontosan megszervezett tanulmányút volt. Eltelt egy hónap, és egyik hajnalban hazaérkeztünk Kolozsvárra.
Nem igyekeztem haza, mivel túl korán volt, s nem akartam a nővéreméket – ugyanis már öt éve náluk laktam – álmukban megzavarni. Ezért aztán hazakísértem évfolyamtársnőmet, Cicát, életem egyik nagy szerelmét, akinél megittunk egy kávét, majd reggel kilenc körül elindultam hazafelé. Az utcánkban már messziről láttam, hogy a kapunk előtt két katona áll. Mikor odaértem, a ház előtt parkoló kocsiból kiszállt két civil ruhás. Rögtön tudtam, hogy ezek szekusok. De vajon mit akarhatnak? Megkérdezték, persze románul, hogy én vagyok-e Dranik Ferenc? Mondtam, hogy igen. Mondanom sem kell, hogy meg voltam ijedve. „Na, akkor menjünk be a házba” – mondták. Az egyik civil ruhás elmondta, hogy ők a Szekuritátétól vannak. Tudják, hogy leveleztem Kovács Lajossal, és kérik, adjam át nekik a leveleit, ellenkező esetben kénytelenek lesznek házkutatást tartani. Azért van itt velük a két kiskatona. Ez feltűnően civilizált beszélgetés volt, ha ezt egyáltalán beszélgetésnek lehet nevezni. Úgy döntöttem, átadom a leveleket, hiszen naivul azt hittem, hogy azokban úgysem találnak semmi kompromittálót. Később jöttem rá, hogy tévedtem. Mert találtak. De amit normális ember nem tart kompromittálónak. Persze, nem a szeku. Meg arra is gondoltam, ha házkutatást tartanak, akkor úgy is megtalálják a leveleket, és még Nyírő József tiltott regényeit is, amelyekből egész sorozat volt nővéremék lakásán. És akkor még nagyobb baj lesz a dologból. Ezért aztán azt válaszoltam, hogy rendben, átadom a leveleket. Volt belőlük vagy száz. Ők pedig megköszönték, vették a leveleket, és elmentek.
A kommunizmus áldozatainak emlékét őrző szoborcsoport a máramarosszigeti börtönmúzeum udvarán
A volt osztálytársak a Brassaiból rebesgetni kezdték, hogy Kovács Lajos le van tartoztatva, de ezt senki sem tudta biztosan. Én sem. Hogy meggyőződjek, felkerestem Lajos szüleit. Az édesanyja volt otthon, és megerősítette, hogy mindez igaz, a fiát letartóztatták Efivel, a feleségével és még egy lánnyal együtt, akit ő nem is ismer. „Itt vannak Kolozsváron, s tárgyalásuk lesz a katonai törvényszéken” – mondta. Azt nem tudta, hogy mivel vádolják őket. Én elmondtam neki, hogy át kellett adnom a Lajostól kapott leveleket. Megértette, hogy nem tehettem mást. Aztán eljött az ősz, és idézést kaptam a tárgyalásra, amit október 11-re tűztek ki. Ezt onnan tudom, mert egy nappal a születésnapom után volt. A tárgyalásra tanúként idéztek be, és csak annyit kérdeztek: elismerem-e, hogy ezeket a leveleket tőlem vették át, s hogy Kovács Lajos írta nekem. És a kezembe nyomtak – megszámoltam – hét levelet. Pirossal aláhúzott szavakat, mondatokat láttam, és a margójukra, ugyancsak pirossal, a megjelölt részek román fordításai s némi kommentár. Ilyenek voltak megjelölve, mint a kanadai borotvapamacs (kommentár: kozmopolitizmus), vagy szerezzünk neki (Lajosnak) feleségnek való magyar lányt, mert az állomáshelyén, Medgidián csak román lányok vannak (kommentár: sovinizmus) stb. Aztán megszületett az ítélet: a szocialista államrend megdöntésére tett kísérlet miatt Kovács Lajost tíz, Kovács Jozefint három, Jurcsák Évát pedig egy év börtönre ítélik. Efi az ítélethozatalkor terhes volt és a börtönben szülte meg gyermekét. Arról a kérdésről, hogy valójában mit is takar „a szocialista államrend megdöntésére tett kísérlet”, börtönből való szabadulásuk után sem Lajos, sem Efi nem volt hajlandó nekem beszélni. Sőt, Kovács Lajosnak a saját életéről írt Anaklét atya bekecse című könyvéből sem derül ki.Mintegy tíz nappal a tárgyalás után egy szekus kiskatona kopogott be hozzám, és közölte, hogy másnap reggel 9-kor Fényes őrnagy elvtárs vár a Szekuritáté épületében. Nem tudtam, ki ez a Fényes, és mit akarhat, de mondtam, hogy ott leszek. Hát másnap reggel, kétségek közt gyötrődve, hogy mit akarhat ez az őrnagy, talán be akar szervezni besúgónak, eleget tettem „a meghívásnak”. Az őrnagy már várt és tiszta magyarsággal, udvariasan bemutatkozott: Fényes Ferenc, állambiztonsági őrnagy. Egy kb. 35 éves, középtermetű, sportos alkatú férfi volt. Megnyerő modorú, és nagyon szépen, választékosan beszél magyarul, állapítottam meg magamban. Elsőre közölte, hogy szeretne velem beszélgetni, amit megtehetünk itt, ebben az épületben, de elmehetünk máshova is. Menjünk máshova – mondtam. Mire ő: „Számítottam erre a válaszra, ezért a sofőr – aki ugyanaz a kiskatona volt, aki egy nappal előbb az üzenetet hozta – itt vár az épület előtt a kocsival. Menjünk a Sétatérre, és üljünk le egy padra, rendben van, Dranik elvtárs?” – mondta. Rendben, de miért szólít engem elvtársnak, hiszen mi nem lehetünk elvtársak… – válaszoltam. „De igen” – mondta. Mint magyarázta, ő is örvend a szovjet csapatok kivonásának Romániából, és szeretné, ha a szovjetek Magyarországról is távoznának, akárcsak én. „Tehát ezekben a kérdésekben egy elven vagyunk, nem igaz?” – kérdezte. Én erre azonban nem válaszoltam. És akkor azt mondta, hogy szeretne nekem néhány tanácsot adni. Hogy miért? „Mert szimpatikus vagyok” – válaszolta. Hallgatom a tanácsait, mondtam. Aztán közölte: előbb tájékoztatni szeretne arról, hogy a Kovács ügyben milyen nagy szerencsém volt. Ugyanis hosszas, több napos tanácskozás után döntöttek úgy, hogy engem nem bántanak, s nem emelnek ellenem is vádat. A mellettem szóló érvek: Románia vezetése kezd szembefordulni a szovjet vezetéssel, kezd függetlenedni a szovjetektől, és inkább Kína felé fordul. Ezért a leveleimet, amelyeket Kovácsnál találtak, s amelyekből szerintük sugárzik a szovjetellenesség, pozitívumként értékelték. „De ez szerencse dolga” – mondta Fényes, mert ha ez az ügy egy évvel korábban kerül a felszínre, akkor ezek a levelek súlyos, negatív megítélés alá estek volna. És akkor az sem számított volna, hogy a szovjetellenes mondatok nem a saját véleményemet tükrözik, hanem csak idézetek voltak a pesti rádióból. Meg aztán azt is mérlegelték, hogy az öt év egyetem alatt a román állam milyen hatalmas összeget költött a taníttatásomra. Különösen, hogy én végig ösztöndíjas voltam. Anyagi kár keletkezett volna, ha engem lecsuknak, így azonban visszatérítem a pénznek egy részét, amelyet a román állam rám költött. Szóval, állapítottam meg magamban, már nemcsak politikai tényező vagyok, hanem gazdasági tényező is. Végül aztán csak egyetlen tanácsot adott: ne politizáljak, mert a politika, egy hazárdjáték. Aztán azt javasolta: nősüljek meg, alapítsak családot, mert az biztosítékot jelent, hogy nem fogok a politika hazárdjátékába „elsüllyedni”. Lásd Kovács Lajos és felesége, Efi esetét – gondoltam magamban. Aztán elváltunk, és azóta sem találkoztam vele, nem is hallottam róla. Egészen addig, amíg 2010-ben el nem olvastam Kovács Lajos fentebb említett könyvét, amiből megtudtam, hogy Fényes a terhes Efit különféle pszichikai kínzásoknak vetette alá a kihallgatások során. Ebből arról is tudomást szereztem, hogy Fényes már nincs az élők sorában, viszonylag fiatalon meghalt. De idézek Kovács Lajos könyvéből: „Feleségemtől (Efitől) úgy próbált beismerő vallomásokat kicsikarni, hogy éheztette állapotoson, majd kihallgatásra vitte, ahol kívánatos ételek voltak kiállítva. Ha vall, elismer és aláír, ehet.” Szóval ő is csak egy gazember szekus tiszt volt, és nem tudom, hogy velem szemben miért viselkedett úriemberként?Egyetemi tanulmányaim befejezése után Sepsiszentgyörgyre kaptam kinevezést. Itt pár évig kémiát és fizikát tanítottam a Székely Mikó Kollégiumban, majd két évig a Sanepid laboratóriumában dolgoztam, mint vegyész, végül a Kovászna Megyei Vízgazdálkodási Hivatal laboratóriumának lettem a főnöke 1988-ig, amikor hazaköltöztünk Kolozsvárra. Az itt eltöltött 28 év alatt kétszer találkoztam a Szekuritátéval. A szolgálat megtestesítője mindkét esetben egy Aleman nevű fiatal tiszt volt, akinek a rangfokozatát soha nem tudtam megállapítani, mert mindig civilben járt. Magas, jóvágású, szőke, kékszemű férfi volt, jellegzetes német típus. Mindkét esetben az utcán találkoztam vele, és szólított meg. Minden alkalommal meghívott a Sugás vendéglőbe, egyszer egy kávéra, másodszor egy ebédre. Nem utasítottam vissza, akartam látni, hogy mit akar? Első alkalommal két magyarországi ismerősömről, név szerint Bagdy Dánielről és Horváth Györgyről faggatott, akik gyakran jöttek Szentgyörgyre, és engem arra kértek, hogy vásároljam meg nekik két példányban a Munţii Noştri könyvsorozat aktuális példányait, amit én mindig megtettem. Nos, Aleman arról faggatott, ki ez a két fiú, mit akarnak a kis könyvecskékkel, amelyekben turistatérképek voltak, s nem gondolom-e, hogy ők kémek? Én elmondtam Alemannnak, a két fiú geológus egyetemi hallgató, akik szeretnek túrázni a hegyekben, ezért kellenek nekik a könyvecskékben található térképek, és egyáltalán nem gondolom, hogy kémek lennének. Ilyet feltételezni róluk, egy marhaság (e o prostie). A második alkalommal, amikor ebédre invitált a Sugásba, az asztalnál elővett két házilag készített röpcédulát, amelyeken románellenes magyar nyelvű szöveg szerepelt. Az egyiken az írást fehér, a másikon halványzöld papírra nyomtatták, valószínűleg radírgumiból kivágott betűkkel. Megmutatta a röpcédulákat, és arra volt kíváncsi, hogy én, aki nagyon sok levelet kaptam abban az időben Magyarországról, nem ismerem-e fel a két papírt a minőségük alapján? Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de nem vagyok a papírok szakértője, ezért aztán nem tudok a problémájához érdemben hozzászólni. Akkor ő eltette a röpcédulákat, és amikor befejeztük az ebédet, ahogy mondani szokták, emelt fővel távoztunk.Ezek voltak hát a találkozásaim a Szekuritátéval. Úgy gondolom azonban, hogy néhány dologról még szólnom kell. Először is az a kérdés merülhet fel, hogy nem próbálták-e meg a szekusok besúgónak beszervezni? Nem, ilyesmivel soha nem kísérleteztek. Hogy miért nem, azt nem tudom. Feltételezem, hogy a rólam kapott információikból – mert hát biztos vagyok benne, hogy kaptak információkat rólam –tudták, hogy egy ilyen próbálkozásuk sikertelen lenne. Vagy kiterjedt, külföldiekkel – főleg magyarokkal, lengyelekkel, horvátokkal, de másokkal is – folytatott baráti és levelezési kapcsolataim miatt egy ilyen lépést túl kockázatosnak tartottak volna? Nem tudom, de tény, hogy soha nem próbáltak beszervezni. A másik kérdés az, hogy lehettek-e olyanok a barátaim, osztálytársaim, évfolyamtársaim és munkatársaim között, akik rólam jelentettek a Szekuritáténak? Nem kértem ki, és nem is fogom kikérni a bizonyára létező szekus dossziémat. Nem vagyok rá kíváncsi. Mert én mindig is lelkem mélyéből jövően éreztem, és ezért mindig is hangoztattam – még akkor is, amikor tudtam, hogy az milyen kockázattal jár – a magyarságomat. (És ma is csak ámulni tudok azokon a honfitársaimon, akik egy jobb élet reményében, hazájukat otthagyva, külföldre távoznak. Ezek számára Vörösmarty szavai, miszerint „Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell”, csupán pusztába kiáltott szavak? Mert egy igaz ember két dolgot soha nem tagadhat meg: a hazáját és a szerelmeit.) És hangoztattam, félig lengyelként, a lengyelek iránt érzett határtalan rokonszenvemet, vagy a totalitárius rendszerekkel, így a fasiszta és a kommunista rendszerekkel szembeni ellenszenvemet, és azok képviselőivel kapcsolatos elítélő véleményemet. Gyűlöltem a Szovjetuniót, a szovjet rendszert, de tévedés ne essék: szerettem, és most is szeretem az orosz embereket, az orosz kultúrát. És ezeket a nézeteimet barátaim körében nem rejtettem véka alá. Igaz, az ellenségeim előtt, mert bizonyára ilyenek is voltak, titkoltam. Az tehát, hogy voltak-e feljelentőim, és ha voltak, akkor kik, az engem soha nem érdekelt. Nem akarok megtudni semmiféle aljasságot bármelyikükről is, ha esetleg elkövettek ilyesmit, ki tudja milyen külső kényszerítő körülmények hatására tették. Maradjanak meg az emlékeimben tisztának, becsületesnek, ahogy én ismertem Őket. Még akkor is, ha ez részemről esetleg önámítás.
