A vívás nagy szerelmese, László Ferenc, itt már mint kolozsvári újságíró. A kolozsvári sportújságírás legnagyobb alakja, e fotón épp Balázs Jolánnal készít interjút a kolozsvári stadionban, miután Balázs Jolán országos bajnok lett Kolozsváron. Félévszázados újságírói munkája mellett több sportot maga is űzött. 1947–1949 között a Kolozsvári CFR-nél leigazolt teniszezőként sportolt, 1948-ban a Kolozsvári Református Kollégium kosárlabdacsapatával városi bajnoki címet szerzett. 1947–1954 között hét éven át versenyszerűen is űzte a kosárlabdázást: a Kolozsvári Viktória, majd a Kolozsvári Vasas és a HSK után a Kolozsvári Szpártákban is kosarazott, 1954–1960 között pedig vívott és öttusázott a Kolozsvári Tudomány, majd a Kolozsvári Dinamó színeiben.
Vízi Imre – 24 pontjával ő volt az 1964-es amerikai–román mérkőzés második legjobb dobója. A mérkőzést a stadionban játszották, azon alakították ki a pályát.
A ’70-es évek egy óriási alakja Pap János. Kolozsvárról távoznia kellett – a történet nagyon egyszerű: nem vették fel a pszichológia egyetemre, pedig 10-est kapott szóbelin. Akkoriban a katonaság volt a „legnagyobb veszély”, a kolozsvári sporthivatalban senki nem akarta elintézni, hogy mentesítsék a katonai szolgálat alól. És akkor eljött a Bukaresti Steaua vezetősége Kolozsvárra… Úgyhogy már bukaresti színekben nyeri meg 1973-ban az ifjúsági világbajnokságot úgy, hogy a döntő mérkőzésein négy tust kapott összesen. Az 1976-os olimpián simán bejutott a döntőbe, mindenki gratulált neki: „benne vagy a legjobb hatban, pontszerző, nem várt eredmény…” A döntő két szovjet versenyzővel, két olasszal, egy magyarral hozta össze. Az első két mérkőzésen az első két nagy favoritot, a két szovjetet simán megveri, csakhogy hirtelen mindenki lerohant hozzá: „meg lehet nyeri, aranyérem van benned, fiam”…És akkor még nem volt sportpszichológus… Annyira kikészítették idegileg, hogy a többi három mérkőzését elvesztette. Még mindig meglehetett volna a bronz, ha Szekeres megveri az utolsó mérkőzésen az olaszt, de végül maradt a 4. hely. Soha olyan közel nem került többé az egyéni aranyhoz. 1997-től a Nemzetközi Vívó-szövetség főtitkára, 31 világbajnokságnak, Eb-nek, vívó olimpiának volt a főrendezője technikai igazgatóként, és ő volt az, akinek az ötletei alapján forradalmasították a döntők lebonyolítását, bevezették a videobírót és rengeteg más újítást – Juan Antonio Samaranch NOB-elnök ugyanis azt mondta, hogy vagy megváltoztatják a rendszert, széppé, közvetíthetővé teszik a sportágat, kiküszöbölik a rengeteg bíráskodást, vagy kikerül a sportág az olimpiáról…
Tasnádi István – a 80’-as évek egyik legjobb súlyemelője kolozsvári és romániai viszonylatban; állítólag Kisbányán még létezik az a jel, illetve fal, ahová annak idején jelölték és felírták a kilogrammokat, hogy hogyan változott a rekordja. 1980-ban, Moszkvában már az első hat között volt, az igazi nagy siker az 1984-es los angelesi ezüstérem, ahol sérülten és betegen versenyzett, miután a 83’-as idényt szinte teljesen kihagyta, és 1984-ben is alig versenyzett. Térdsérülése ellenére nevezték, végül szörnyű fájdalmak közepette elhozta az ezüstérmet.
