Charlottesville mellett találjuk a világörökségi emlékműként számontartott amerikai klasszicista építészet egyik remekművét, Monticello-t, amelyet Thomas Jefferson, a haza atyja, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik megfogalmazója alkotott. A gyönyörű épület előtt immár egy hete zajlik a neonáci csoportok – így az újraalakuló Ku-Klux Klán és a C. Zelea Codreanu-t példaképként hirdető új mozgalmak – összecsapásai a baloldali, antifasiszta mozgalmakkal és civilekkel. Jefferson, a haza atyja aligha örvendene ennek. Világörökséggé lett épülete azonban nemcsak a nemzet büszkesége és a haza atyjának örök remekműve, hanem egyben a rabszolgaság szimbóluma is: a hatalmas palotát a nagy államférfi rabszolgák által építtette, igaz, nekik később külön házat hozott létre a palota sarkában.
Charlottesvilleben – ahogy a déli államok városainak többségében – számos konföderacionista személyiségnek, így többek között „Old Joe” és Robert E. Lee tábornoknak is állnak szobrai. A rabszolgatartás mellett harcoló és a rasszizmus nyílt felvállalásával vádolt történelmi személyiségek szobrainak eltávolítását még áprilisban szavazták meg több amerikai városban, ám ezek eltávolítása úgy tűnik, olyan nemzeti traumákat és begyógyulatlan sebeket téptek fel, amelyek – amerikai elemzők szerint – sajnos soha nem is fognak összeforrni. A jelenlegi súlyos incidens következtében hat város, Lexington, Charlottesville, Durham, Gainesville, Tampa döntött úgy, hogy eltávolítja Robert E. Lee és más konföderacionista hadvezérek és perszonifikációk alakjait.
Talán erőltetettnek tűnik, de nagyon sok párhuzamot találhatunk az amerikai szoborpolitikában kifejeződő nemzeti traumák és feldolgozhatatlan kollektív frusztrációk és a mifelénk is élő szoborpolitikában.
1919-ben az egykori Osztrák–Magyar Monarchia számos jelentős szobrát, így a pozsonyi Mária Terézia-szobrot, a kolozsvári Széchenyi-szobrot, a Ferenc József Tudományegyetem homlokzati timpanonját díszítő allegóriákat vagy a Hunyadi téri egykori magyar színház homlokzati szobrait is ledöntötték vagy eltávolították a szlovák, illetve román hatóságok. Hasonló, etnikai és történelmi frusztrációkra és kisebbségérzeti traumákra visszavezethető okok vezényelték az utcák névváltoztatását és a történelmi emléktáblák lecserélését vagy azok román nyelvű megkettőzését 1990 után. Kolozsvár esete különösen jó példa arra, hogy két, szembenálló csoport hogyan dolgozza fel történelmi traumáit a szoborpolitikában és kollektív emlékezetben. Egy köztéri szobor, emlékmű vagy emléktábla mindig a kollektív mentalitás, az emlékezet egyik eszköze, kifejeződése. A legélőbb, legláthatóbb és leghétköznapibb példája annak, hogyan alakítja a teret az adott, éppen (számbeli vagy politikai) többségben lévő csoport. Egy szobor a térben mindig erőfitogtatás, szimbolikus nyelvi eszköz: kiáltó szó, ha úgy tetszik a földrajzi és urbanisztikai térben és nyelvben. Ezért nem mindegy, kinek áll szobra egy adott korszak földrajzi és szimbolikus terében.
Szobrokat minden történelmi korszakban távolítottak, csonkítottak, fejeztek le vagy cseréltek ki. Némelyek eltávolítása – különösen a vallási vezetők, egykori nemzeti hősök vagy netalán istenségszobrok elvitele – óriási botrányt és nemegyszer, összecsapásokat eredményezett már az ókorban és az azt követő korokban is. Így volt ez a 20. században is, amikor – különösen a nagy diktatúrák (fasizmus, kommunizmus) szoboremlékei – múzeumokba, eldugott alagsorokba vagy épp a szemétdombra kerültek. Nem kellene tehát felháborodás tárgya legyen az, hogy manapság is így működik a politika: régmúlt korok szégyenfoltjainak emlékanyagát el kell távolítani: olyan ez, mint egy nagytakarítás a szobában. A felesleges dolgainkat, régmúlt kapcsolataink emlékeit néha kidobjuk. Megszabadulunk a terhes emlékektől, amelyek lehet, hogy egykori szép emlékeket is idéznek és exeinkkel eltöltött kollektív élményeket hordoznak, de a múlt, ráadásul egy halott kapcsolat emlékei.
Mifelénk is nagy divat manapság a szoborpolitika. Van, akik Lukács György szobrát távolítják el, mások Hóman Bálint, Horthy Miklós vagy Wass Albert szobrai ellen tiltakoznak. Egyeseknek a Kossuth-szobor nemzeti jelkép, másoknak egy elnyomó történelmi kor mementója. Bizonyos körök számára Antonescu tábornok szobra nemzeti hőst jelképezne, mások egy náci nemkívánt szobrát látnák benne.
A szoborpolitika mindig is a történelmi traumák egyik kifejezőeszköze, szimptómája volt. Charlottesville példája jól mutatja, milyen nehezen dolgozhatóak fel történelmi traumák és milyen olcsó módon használjuk fel közös történelmi múltunkat jelenkori problémáink kifejezésére. Talán intő példa is lehet, hogy a történelmi múltunkhoz ne kötődjünk személyes, intenzív érzelmekkel, hanem sokkal inkább meditációs gyakorlatként, tükörként, tanítóként tekintsünk a múltra és próbáljuk a jelen problémáit megoldani anélkül, hogy a múltat fegyverként használjuk egymás ellen.
