MILD (BARTHA) ZSUZSA
Jónéhány őszt megéltem és a szeptemberi iskolakezdés mindig fontos eseménye volt az életemnek. Tanárgyerekként, de diákként, anyaként is, és főleg tanárként. Ebben az évben különös öröm tölt el, hiszen azén iskolám, az Apáczai Csere János Líceum, kibővült, és végre tartalmi nagyságához méltó épületben kezdhetik el a tanítást. Úgy, hogy nincsenek ezentúl délutáni órák, nincs osztály a díszteremben, a fizikumban, más távolabbi hajlékokban.
Mondhatom, hogy „az én iskolámat”, mert összesen 85 évet volt valamelyik családtagomnak, napi több órán keresztül, második otthona. Édesanyám, Bartha Sándorné, itt tanított 26 évet magyart, két lányom és én oda jártunk 12 évet (3x12=36), nagyfiam 8-at, két kisebbik 4–4 évet, unokáim még csak kettőt és ötöt. A fiaim is csak azért nem végeztek itt, mert nem volt reál osztály vagy német nyelvtanítás.
Mit is kaptam én ettől az iskolától? – kérdem magamtól. Sokat! Elsősorban tudást. Bizonyítani ezt nincs miért, felelevenítenék azonban egy régi szokást. Valaha, május elsején, olyan sorrendben vonultak fel az iskolák tanulói és tanárai, amilyen tanulmányi eredményt értek el, városi viszonylatban. Mindig izgalommal vártuk a tanfelügyelőség közölte sorrendet, és büszkék voltunk, hogy gyakran elsők lettünk, de mindig az élen vonultunk.
A fegyelem és a rend betartását és tiszteletét is itt sajátítottuk el. Megfelelően kellett öltözni, nem rohangálhattunk a folyosókon, csak párosan sétálhattunk, majd az udvaron kiengedhettük a felgyűlt energiát. Jól szervezett naposszolgálat működött. Tizenkét felső osztályos tanuló, karján szalaggal, ellenőrizte, hogy mindenki elhagyta az osztályokat szünetben, hogy a hetesek szellőztetnek-e, hogy az udvaron ne legyen verekedés, és senki ne szemeteljen. A „nagy naposoknak” tekintélyük volt, minden délben az igazgatónak és a napos tanárnak jelentették, ha rendbontás volt. A pontosság is szigorú követelménye volt az iskolának. Nyolc előtt tíz perccel, osztályonként párosával mehettünk be az épületbe, aki elkésett, még nyolcig felmehetett, ha jött egy másik késő is, hogy párosan léphessenek be. Balszerencsés volt, ha az utolsó percekben nem jött párja!
Az iskolának, akár egy jó családnak, meg voltak a sajátos szokásai, hagyományai. Például, a diákok csak az udvari kapun járhattak ki-be, csak utolsó évben, a ballagás előtt egy hónappal lehetett a „nagy” kaput, az épületbe nyílót használnunk. Emlékszem, mennyire vártam erre. Most is, mikor az első kapu lépcsőin megyek fel, hirtelen büszkén kihúzom magam. Ebben az intézményben az ünnepeknek is sajátos, bensőséges hangulata volt. A ballagás itt volt a legszebb, a legszervezettebb. A felső osztályos tanulók négyszöget alakítottak, így az énekelve bevonuló ballagókat elválasztották a tömegtől.
Az ott kapott értékek közül egyik legfontosabb, a széthúzás nélküli tanári közösség. Türelemre, megértésre és egymás megsegítésére neveltek minket, nemcsak egyéni teljesítményekre sarkalltak. Ennek az iskolának lelke volt és hiszem, hogy van! Az ismert Ady vers mármár közhely számba megy, hogy „tápláltad bennem tovább az erőt”. Mindig is éreztem, hogy az iskolámnak volt hozzám üzenete. Mióta végeztem, mindig jól esik elmennem az iskola előtt. Örvendek, mivel kibővítették, ezt most hosszabb szakaszon tehetem meg.
Tanárként elgondolkoztam azon, hogy a pedagógus semmi kézzelfoghatót nem hagy maga után. Valóban ennyire múlandó lenne az oktatás, nevelés? Hiszem, hogy nem! A tanár a diákokban nyomot hagy, és tanítványok százai viszik tovább azt a szellemiséget, amit az iskolapadban kaptak. Ápolom és továbbadom ezt az értékes hagyatékot!
Most, a szeptemberi iskolakezdéskor, kívánom, hogy a megújult iskolában is őrizzék meg a többgenerációs értékeket, és a mai követelményeknek megfelelően úgy újuljon meg a nevelés és tanítás, hogy minden diákja olyan szívesen járjon oda, mint valaha én tettem és szép emlékei maradjanak az itt töltött évekről! Jó munkát!
(Borítókép: az épület avatásakor készült, KISS GÁBOR felvétele)
