Szabálycsokor

Piroska néni 5.

Szabálycsokor
Nem volt kötelező betartani a szabályokat, annál inkább ildomos. Hogy is vonhattam volna vállat, s hagyhattam volna faképnél, amikor ragyogó kék szemekkel elém állt az ötleteivel?

– A kenyeret nem egészséges nejlonzacskóban tárolni – mondta Piroska néni mindjárt az első reggelen, s lágyan helyezte kezembe a vászonkendőt.

S már ott is álltunk az előszobában, és csomagolta be a kenyeremet, helyezte a kis asztalra.

Természetesen a kenyereink és a kendőink is teljesen egyformák voltak. Így nem kis értékes időt töltöttem a következő esztendőkben, késő éjszakánként, kora hajnalonként, mi mással, mint a kenyerek ki-, majd becsomagolásával. Egy dolog volt olykor mérvadó, Piroska néni másként szelte a kenyeret, amolyan ferdén, maga felé tartva a kést. Én egyenesen vágtam. De egyazon késsel dolgoztunk, így mindig kételkedtem, pontosabban biztosan az én kenyeremet akartam enni. Ennyi év távlatából nézve már pontosan tudom, hogy mennyire feleslegesen.

Szerettem is meg nem is én ezt a kenyérbugyulálást. Valóban más volt a kenyér íze benne, nem dohosodott, a legtöbb mi történhetett, hogy megszáradt. De a nagy kés, a szürkéskék nyelével, ami oly sokszor megcsúszott a kemény kenyér héján, ami után én annyiszor megfogadtam, hogy vászonkendőstől teszem zacskóba, aztán mégsem tettem soha. Pedig itt a heg a mutató ujjamon, hogy ne feledjem, s egyszercsak megírjam ezt is.

A másik a szellőztetés. Piroska néni imádott szellőztetni. Hogy az én szobámban is, azt csak sejtettem. Aztán egy szombaton kora reggeltől késő délutánig írtam egy dolgozatot, majd gyorsan leszaladtam a kész munkámmal a Filológia Egyetemre, hogy leadjam. Gyorsan ment a dolog, mert nem volt ott a tanár, így fordultam is vissza, s ültem is le az íróasztalom mellé, mert a kaptatón, a Gruián, pontosan, tisztán villant az elmémbe, hogy van egy nagy hiba a dolgozatomban. És leültem, és folytattam, és írtam, és írtam, majd estére meg nagyon belázasodtam, reggelre lebetegedtem. Csodálkoztam, hogy mitől fáztam meg, mert érezgettem én a hideget, amit azonnal el is nyomott az alkotói láz.

A történtek után úgy egy évre mesélte el Piroska néni sebes, gyors kézfejtördelések közepette, hogy kiszellőztette a szobámat nem számítva a gyors megtérésemre, s attól fáztam meg, betegedtem le.

A harmadik nagyszabály az volt, hogy mindennap kell enni levest. Megértettem én ennek az értékét, de eszem ágában sem volt kivitelezni. Nem érdekelt engem alig huszonévesen, hogy mikor eszek levest. Nem volt nekem időm holmi főzőcskézésre. Ha nagyon, nagyon megkívántam az otthonos ízeket, de nem mehettem haza, akkor átléptem Zsuzsi barátnőmhöz, hisz ő valahogy mindig gyorsan össze tudott dobni valami nagyon finomat.

Piroska néni fejcsóválva nézte, hogy hiába regél a leves értékéről, én nem főzök, s nem eszek.

– Krisztike, hagytam a kályha szélén neked egy kis levest! – szólt ki a szobájából egyszer.

A köszönöm alig hagyta el a számat, s máris szaladtam le a konyhába. Kerestem a leveses fazekat, kerestem én mindenhol, de nem találtam. Visszamentem, megkérdeztem, soha nem adtam fel egyből a dolgokat, de bárhogy is igyekeztem, nem volt leves sehol.

Nem volt mit tenni, teát főztem, ha már a gyomrom követelte a meleg nedűt.

Vajon feledékeny lenne Piroska néni, morfondíroztam a nagy érckályha mellett, míg vártam a víz forrását.

S mit mondok neki? Hogy nagyon finom volt a leves??? De hát milyen leves?

A szemem váratlanul megakadt egy mesésen apróka zöld fazekacskán, barna tetővel. Reflexből emeltem fel barna fedőjét, s mit látok benne, hát a levest. A Piroska néni nagyon vastag falú porcelántányérjának öble nagy csodálkozásomra megtelt a levessel. Hogy honnan folyt ki az a sok leves, azon sokszor csodálkoztam, de onnan kezdve megszoktam, hetente egyszer, kétszer, de leginkább háromszor vár esténként a kis fazék a kétféle leves egyikével. Hisz Piroska néni két levest főzött: birsalmalevest vagy labodalevest. A birsalmát az ablakom előtti fáról szedte, s rakta szép, egyenletes kockákra vágva befőttesüvegekbe. A labodát maga termesztette a kis kertjében. Azt is befőttesüvegbe zárta, hogy télire legyen mit enni. Én nem számoltam soha, de biztosan állt a pincekonyhánk hideg falánál levő polcokon úgy ötven befőttesüveg tele birsalmával és labodával. De hadd legyen ez a következő történet.

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Ez volt Piroska néni leitmotivja, negyedévente visszatérő központi gondolata. Úgy nézek én ki, akit biztosra megcsalnak? – gondolkodtam el.
KultSzínTér