Amennyiben a szóban forgó érmék eredetiek, akkor Sponsianus egy olyan önjelölt római császár lenne, akit eddig az egyetemes történetírás nem őrzött meg írásos formában, ezáltal Dacia provincia saját uzurpátorral, trónbitorlóval rendelkezne. Ez nemcsak Erdély történetének sosem látott fejezetének felbukkanását jelentené, hanem a Kr. u. 3. század második felének is új fejezete tárulna elénk.
Az ún. Sponsianus-érmék egyike báró Samuel von Brukenthal tulajdonába került a 18. század végén, míg egy másik példánya hosszú és kalandos út során Skóciába, Glasgowban kötött ki. A skóciai érmét nemrég Paul N. Pearson és kollégái vizsgálták meg egy, a Plos One nevű rangos tudományos folyóiratban közölt tanulmányukban. A Plos One sajátossága, hogy interdiszciplináris folyóirat, tehát nem elsősorban a római történelem kutatásának egyik kanonikus, elismert, rangos folyóirata, hanem sokkal inkább a természettudományok művelőinek körében ismert fórum. A római történetírás legfontosabb folyóiratai között tartjuk számon például a Journal of Roman Studies, Journal of Roman Archaeology vagy a Le Bulletin Numismatique című folyóiratokat. Eltekintve attól a csöppet sem mellékes ténytől, hogy a tanulmány nem a Római Birodalom kutatásának egyik rangos, szakfolyóiratában jelent meg, hanem egy interdiszciplináris és fizetést igénylő, ám peer-review rendszerrel rendelkező folyóiratban, Pearson és társainak tanulmánya alig fél évvel a tanulmány fő szerzőjének új könyve után jelent meg, amelynek már köszönetnyilvánító listájában is központi helyen szerepel a Glasgow-i Múzeum és a Sponsianus-érme (Paul Pearson, The Roman Empire in Crisis, 248–260: When the Gods Abandoned Rome, Pen and Sword Military Kiadó, 2022). Őszinte leszek: tizenöt éve kutatom a Római Birodalom történetének néhány nagyon sajátos, a római vallással kapcsolatos összefüggéseit és álszerénység nélkül mondhatom, hogy ismerem a szakma nagyjait, azokat is, akik történelemmel, numizmatikával és általában, az egyetemes ókor-történetírás főbb témáival foglalkoznak. Soha eddig nem hallottam Paul N. Pearsonról, aki geológus, paleoklimatológus végzettségű. Tanulmányainak döntő többsége köszönő viszonyban sincs a római korral, valami furcsa, számomra érthetetlen oknál fogva azonban 2016 óta intenzíven foglalkozik a Római Birodalom történetének legbonyolultabb időszakával, a 3. század ún. katonacsászáraival. Köztudott, hogy egy jól meghatározható férfitípus körében nagyon népszerű a hadtörténet, néha meglepő részleteket tudnak megjegyezni, fegyvertipológiákat, esemény-kronológiát szinte teljes egészében felmondani. 2016-os kötete Maximinus Thrax császár életét és korát mutatja be. A 2016-ös kötet – ahogy legutóbbi, a Kr. u. 248 és 260 közötti időszakot bemutató új könyve is – a Pen and Sword Military Kiadónál jelent meg. Mondanom sem kell, ez nem a római kori kutatás szakmai berkekben ismert kiadóinak egyike, igaz, számos jól dokumentált hadtörténeti és ismeretterjesztő kötet jelent meg ott, ritkán elismert ókortörténészek tollából is (Michael Sage vagy Ilkka Syvänne tollából). Pearson szakmai beágyazottsága a római kori kutatásba tehát kezdetleges, szakmai felkészültsége pedig autodidaktának mondható. Pearson 2016-os, Maximinus Thraxról írt kötetéről Pavel-Flavian Chilcos recenziójában hangsúlyozta, hogy az angol szerző sokszor összekeveri a másodlagos szakirodalmat (bibliográfiai referenciák, feltételezések, történettudományi, historiográfiai metahistóriák és képzelgések) az elsődleges forrásokkal (ókori auktorok, régészet, epigráfia). Chilcos recenziójából is kitűnik, hogy ilyen hibáért mi diákokat szoktunk buktatni a történelem karon – legalábbis jobb időkben még ez volt a deontológiai alapszabály. 2022-es kötetében például (a 16. oldalon) úgy beszél a római feliratokról, hogy azokat nem idézi, de még csak referenciákat se találunk a bevezetőben, tehát a kíváncsibb olvasónak esélye sincs a szóban forgó római feliratot megkeresni, esetleg további szakirodalmat olvasni az elsődleges forrásokról. Új kötetének 30. oldalán a légiós táborok közzé sorolja Ulpia Traiana városát a harmadik században (helyesen: colonia Sarmizegetusa, vagy Ulpia Traiana Augusta Dacica Sarmizegetusa). Ez nem csak hiba, de történelemhamisítás.
Hasonlóan nagy hiba, hogy a fríg sapkát keveri a dák sapkával, amely a római ikonográfiában általában elkülöníthető és nem teljesen azonos. Pearson új kötetének 225–230. oldala tartalmazza azt a fejezetet, amely az ún. Sponsianus-rejtélyt elemzi. Ezt a fejezetet bővítette ki és közölte a glasgow-i múzeum munkatársaival, amely aztán a BBC és a Guardian cikke miatt bejárta a világsajtót és a román és magyar sajtót is.
Paul Pearson és társainak tanulmányát a következő pontokban foglalhatjuk össze:
1. A 18. században történt az erdélyi felfedezés, amelyet feltehetően Johann David von Palm dokumentált először és adta át az érméket a bécsi medalion-gyűjtemény vezetőjének. Az érmékből 4 aranyérme és legalább egy, mára már elveszett ezüstérme tartalmazta Sponsianus nevét, ezekből kettő Bécsben, egy Glasgowban, egy pedig Nagyszebenben, a Brukenthal Múzeum gyűjteményében van.
2. A tanulmány idézi a 19. századi szakirodalmat, amely kivétel nélkül „gyenge minőségű modern hamisítványnak” tartotta az érmét, Sponsianust pedig kitalált császárnak.
3. Semmilyen irodalmi forrás nem említi a 3. század katonacsászárai és uzurpátorai között, így a klasszikus római proszopográfia elutasítja Sponsianus létezését.
4. A modern metalurgiai vizsgálatok révén kiderült, hogy a Sponsianus-aranyérme nagy arányban (3,83 százalék) ezüstöt és rezet (3,39 százalék) is tartalmaz, ami nem jellemző a Róma városi pénzverdékre, ahol az aranyérmék törvényszerűen készültek. Az érmén ugyanakkor olyan földtani jellemzőket is találtak, amely arra engedte következtetni a szerzőket, hogy az érme több száz éven át földben lehetett.
5. A Sponsianus-érmékkel együtt 1713-ban felfedezett sokkal tisztább III. Gordianus-érmék aranykompozíciója és az érme-kollekció heterogén jellege jelezheti, hogy a hamisító nem volt képes ilyen minőségű hamisítást végezni.
6. Pearson 2022-ben megjelent kötetében leírt ötletet találjuk a tanulmányban is, miszerint Sponsianus 260–270 között lehetett Dacia egyféle önkényes helytartója és duxként, legiók közös vezetőjeként léphetett fel uzurpátorként.
Pearson cikkét az angol sajtó azonnal átvette, majd ezt követően nem volt megállás: a világsajtó globalizációjának sajátosságaként a BBC híranyaga bekerült a világ nagy sajtóhálózatának napi hírei közzé. A romániai régészek és numizmaták egy része szerencsére hangosan tiltakozott a cikk történeti következtetései ellen, amely nagyon gyenge történelmi alapokon áll. Pearson cikke számos alapvető részletet nem vett figyelembe. Nem beszél például részletesen a 240–260 közötti Dacia történetéről, teljesen mellőzi a kortárs romániai szakirodalmat, régészeti és epigráfiai anyagot, nem kontextualizálta ezt a kort a hadsereg mozgásával, az éremkincsekkel és az epigráfiai adatokkal. Nem került elemzésre Sponsianus neve, amely jelenleg három latin feliratról ismert, kivétel nélkül mind Rómából (CIL VI 3959, 4188, 5263) és egyik sem érmén jelenik meg, hanem funerális kontextusban. A név ugyan létezik tehát birodalmi kontextusban, de kivétel nélkül mind kora császárkori (1. századi). Már ez az információ is aggodalomra adhatna okot. Nem került elemzésre részletesen az érme epigráfiai sajátossága sem: bár a szerzők elemzik az érme betűinek karcolatait és fizikai sajátosságait, nem történt meg a 3. századi érmék kalligráfiai összevetése és elemzése. Perdöntő lehetett volna, ha az érme aranyának kémiai összetételét egybevetették volna az Alburnus Maiorból előkerült aranytárgyak összetételével. A szerzők mellőzték az ellencsászárok és katonacsászárok koraként ismert időszak uzurpátorait. Különösen fontos lett volna a szóban forgó érmét összehasonlítani más, kevés számban fennmaradt uzurpátori érmetípussal. A Római Birodalomban az 1. századi Lucius Arruntius Camillus Scribonianus és az 5. századi Romanus között legalább hetven ellencsászár veszélyeztette a birodalmat és a császári „koronát” (ellentétben a nyugati sajtó cikkeivel, a római császárt soha nem koronáztak).
Az uzurpátoroknak ez a hosszú listája különösen a harmadik században terebélyesedett ki. Arab Fülöp idejéből ismert egy Silbannacus nevű uzurpátor, akinek azonosítása az 1930-as években hasonlóan bonyolult volt, mint a most szóban forgó Sponsianusé. Silbannacus neve sem maradt fent irodalmi forrásokban, csupán két érméről ismert: egy 1932-ben és egy 1980-as években Franciaországban előkerült érméről ismerjük a gall–kelta nevű személyt. Az 1930-as években előkerült érme hitelességét a British Museum minden kétséget kizáróan autentikusnak vélte, de az azóta eltelt évtizedek óta ezt az autoritást is számos történész megkérdőjelezte. Silbannacus történetét persze nem lehetett kilencven évvel ezelőtt még Facebookon hirdetni és a BBC sem kürtölte szét talán ilyen nagy elánnal az „új” római császár, a gall trónbitorló nevét.
Ahogy a Silbannacus-érme esetében, úgy a Sponsianus-érmékkel is valójában a történettudomány alapvető módszertani problémája merül fel: hogyan rekonstruálható a múlt, ha csupán egyetlen forrástípus áll rendelkezésünkre és annak autentikussága nagyon nehezen állapítható meg. Minden történészpalánta tudja egyetemista kora óta, hogy „egy forrás nem forrás”, tehát egy történelmi esemény hitelességéhez több irányból, több nézőpontból szükséges különböző jellegű elsődleges forrás. Érmék, feliratok, irodalmi források, régészeti bizonyítékok említik például Augustus császár életét, tehát az ő „létezése” nehezen vonható kétségbe. Sokkal nehezebb a helyzet egy olyan zűrzavaros korszakkal, amikor a Római Birodalom atomizálódása, politikai instabilitása a császári hatalmat is darabokra törte és szinte provinciánként, régiónként akadt egy-egy ellencsászár. Az ő életük rekonstrukciója azért is nehéz, mert a domináns hatalom ellenségeivé váltak azáltal, hogy a hatalmat bitorolták, így emlékük eltöröltetett (damnatio memoriae).
Nem véletlen, hogy trónbitorlókat nagyon ritkán ismerünk feliratokról, régészeti forrásokból, de az irodalmi források is rendkívül szűkszavúak velük kapcsolatban. Sponsianus létezése nem lehetetlen, tudjuk, hogy Pannónia provinciának is volt ellencsászára Gallienus idején (Regalianus ellencsászár 260 körül). Ahhoz, hogy bebizonyítsuk, szükséges a fent említett kutatásmódszertani kérdések megválaszolása is. Személy szerint nagy reményeket fűzök a bécsi Kunsthistorisches Museum numizmatikai gyűjteményének vezetőihez, hiszen a neves bécsi, császári éremgyűjteményben két Sponsianus-érmét is találunk. Reméljük, hogy ők gondosabb és alaposabb kutatást végeznek és kevésbé szenzációhajhász módon prezentálják eredményeiket a világsajtó előtt.
Paul Pearson munkája ugyanakkor nemcsak az ókor forráshiányából fakadó alapvető történeti módszertan kérdésére világít rá, hanem arra is, hogy milyen könnyen tud egy tudományág krízisbe kerülni, ha olyanok művelik, akik nem kellően óvatosak, módszertanilag kifogásolható a munkájuk. Sponsianus „valódiságának” megállapítása egyelőre a kutatás jövőbeli feladataihoz tartozik, de a történetírás válságának megoldása sürgős feladata kell legyen a diszciplínának.
