Soha nem ér véget a reformáció, kell a befogadó egyház
(Borítóképen: Luther sör – Szentségtörés? Élő hit? Hol a határ? Forrás: evangelikus.hu)
Templomban nem tapsolunk – pedig Erdélyben a körülmények sokszor kényszerítenek műsorokat a templomokba, ahol nagyon tapsolna a közönség. Néhány éve Zsobokon találkoztam a jelenséggel: taps helyett a hívek a padot kopogtatva fejezték ki tetszésüket, aztán néhány hónapja már Kolozsváron is, egy templomban tartott iskolai ünnepségen. Gyerekkorunkban az istentisztelet keretén belül a hívek nem „beszélgettek” Istennel, de ma már van egy csendes perc, amikor ki-ki tetszése szerint megszólíthatja az Urat. Csak néhány apróság az utóbbi évtizedekben észlelhető változások közül. Nem egyszerű megtalálni az arany középutat a hagyományok átmentése és az újítás, modernitás között – mindkettő megtartó, közösségformáló erejű, és bármelyiknek a kategorikus megtagadása romboló hatást gyakorolhat az egyházi közösségekre is.
Most, a reformáció 500. évfordulóján időszerűbb, mint valaha a kérdés: miben kellene változniuk a protestáns egyházaknak, hogyan kellene változtatniuk a hitgyakorlatukon ahhoz, hogy a következő 500 évet is megéljék, az egyre inkább szekularizálódó világban tudják érdemben megszólítani az embereket, érthető és érvényes üzenetet tudjanak megfogalmazni, hogy ne ürüljenek ki a templomok? És mindezt úgy, hogy lehetőleg a gyökerektől se távolodjanak el lényegesen.
Kell-e, szabad-e mindenáron ragaszkodni a hittudománynak a gyakorlat milyenségét is nagyban meghatározó elméleti téziseihez? Egyáltalán elképzelhető-e – lassúbb vagy látványosabb – megújulás az egyházon belül, kiszakadás nélkül? Magyar nyelvterületen, ezen belül kisebbségi helyzetben megférhet-e többféle, egymástól akár jelentősen különböző irányvonal egyazon egyházon belül? Ma, amikor a szekularizáció már-már lecsengett, az ateizmus tény, a közérthetően tálalt tudomány már-már vallás, most mindenekfelett időszerű lenne-e emlékeztetnünk magunkat a vallási türelemre nemcsak a többi egyház irányába, hanem a saját egyházunkon belül megmutatkozó különbözőségek irányába is?
Négy lelkészt kérdeztünk meg: Bibza Gábort, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperesét, Kerékgyártó Imola kolozsvári evangélikus lelkészt, Rácz Norbertet, a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkészét és Pádár Zoltán magyarországi református lelkészt. Ugyanakkor erről szól A mai 95 tétel című dokumentum is.
A mai 95 tétel: Lelkészek gondolatai az egyházról
Luther 1517-es 95 tételére visszaköszönve A mai 95 tételt Simon János lelkész szerkesztette szeptemberben, a kollégái által megosztott gondolataiból. Fontos megértenünk, hogy ez nem valamiféle hivatalos egyházi állásfoglalás, nem képezte közösségi vita tárgyát (bár mindezen gondolatok mentén sok beszélgetés zajlik az egyházon belül), és a 95 tételt felsorakoztató lista nem egy szavazás eredményeként született. Az Erdélyi Református Egyházkerületben szolgáló lelkipásztorok fogalmazták meg gondolataikat, esetleg javaslataikat az egyház küldetéséről, a közösségről, a konfirmációról, a szolgálatról és a szolgálókról, az istentiszteletről, egyházfegyelemről, a családról, az egyházszervezetről és egyházi eljárásokról, egyház és politika viszonyáról, karakterformálódásról. Azt jelzik, miben elmarasztalható, illetve miben kellene változnia, milyennek kellene lennie a református egyháznak napjainkban.
A tételek szerint egyesek úgy vélik, hogy a fekete palást üzenete nem evangéliumi, komor, nincs összhangban korunkkal és elsősorban a kegyelem örömhírével. A templomokban hemzsegnek az „adományozta”, „építtette”, „felújította” típusú, embert dicsőítő feliratok, adakozók neveit megörökítő táblák, a levett szentképek egykori helyét átvették a „szent” varrottasok és a magunkat dicsérő feliratok. Úgy gondolják, hogy a többgyerekes családok támogatása érdekében ösztöndíjakat kellene létrehozni szobrok, kopjafák állítása helyett.
Szükségesnek tartják, hogy az elavult szövegű énekeket cseréljük le a jelen énekeivel. Engedjünk teret a különböző lelki alkatok spirituális megtapasztalásainak. A konfirmáció legyen személyes és önkéntes hitvallás, felnőtt korban. Ne féljünk azoktól a formai elemektől, amelyek elsősorban az érzelmekre hatnak, és ezáltal az élményszerűséget, az áhítatot hivatottak elmélyíteni, ezeknek az elemeknek a hordozója elsősorban a zene, de lehet a csend is. Az egyház ne vegyen részt pártpolitikai küzdelmekben!
A lelkészek kifogásolják például, hogy a vadházasságokban élő gyülekezeti tagok esketése mustra és eklézsiakövetés nélkül, kellő pompával történik. Ugyanígy azt is, hogy esetenként a lelkészeket úgynevezett „büntetőhelyekre” helyezik, ezzel az amúgy is reménytelen lelkiállapotban levő életet még inkább ellehetetlenítve. A tételekben megállapítják, hogy nincs egyház olyan megújult életű emberek nélkül, akik észreveszik a mellettük levőt, melléállnak, s ha kell, vele sírnak vagy vele örülnek. Sokallják az örömtelenséget kiváltó panaszkodást, ehelyett több hálaadást szorgalmaznának. A mai 95 tétel teljes szövegét itt olvashatják.
